M18

„Hellcat”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok az első világháború végén kezdett harckocsikat gyártani és az 1910-es évek végén számos különböző típusból készített legalább egy példányt. A két háború között azonban a fejlesztések lelassultak, mivel ekkor a katonaságra szánt költségvetés nagy részét a légierő és a haditengerészet fejlesztése emésztette fel.

Emiatt 1940-ben az Amerikai Egyesült Államok páncélos alakulatai az európai országokéhoz képest elavultnak számítottak, különösen a náci Harmadik Birodalommal összehasonlítva.

Ekkor az észak-amerikai ország még nem lépett be a háborúba, de erőteljes fejlesztésekbe kezdett. Mivel az amerikai harckocsik toronygyűrűje sem volt alkalmas nagy kaliberű lövegek befogadására, az új közepes harckocsi (az M4-es) pedig még nem állt rendelkezésre, az amerikaiak adaptálták a német páncélvadászok elgondolását.

Elsőként egy, az angol Deacon önjáró löveghez hasonlóan gumikerekes járművekre szereltek páncéltörő lövegeket (a 75 mm Gun Motor Carriage M3 az M3-as féllánctalpas csapatszállítón, a 37 mm Gun Motor Carriage M6 pedig a Dodge WC terepjárón alapult), ám ezek nem feleltek meg a modern harctér elvárásainak.

Az amerikai páncélos taktika alapján a közepes harckocsik feladata elsősorban a gyalogság támogatása volt, ezért az ellenséges páncélosok leküzdését elsősorban páncélvadászokkal kívánták megoldani (ebben része volt az M4-eseknek a vártnál rosszabb szereplése is).

1942-től ebből a célból gyártották az M10 „Wolverine” páncélvadászt, melyet az amerikaiak egyszerűen TD-nek rövidítettek (a páncélvadász szó kezdőbetűiből): 1942-től 6706 db ilyen harcjárművet gyártottak, amely így széles körben elterjedt.

Ez a típus teljesítményét tekintve sokban hasonlított a Sherman-hez: ugyanazt az alvázat használta, azonos tartományban mozgott a tömegük és szintén egy 75 mm-es löveget hordozott, igaz, páncélzata a közepes harckocsiénál lényegesen vékonyabb volt.

Korlátozott képességei miatt a hadvezetés nem volt elégedett a Wolverine-nel: az új német harckocsik (pl.: a Panther és a Tiger) vastag páncélzata ellen az amerikai lövegek csak kis távolságból voltak hatásosak, de a gyors megközelítésre ez a típus nem volt alkalmas, ezért megrendelték a váltótípusát.

A németek páncélvadászaikat elavult vagy kilőtt típusokból alakították ki úgy, hogy azok tornyát leszerelték, majd egy félig nyitott (később zárt) felépítménybe egy ütőképes löveget szereltek. Erre azért volt szükség, mert a nácik sosem tudtak kellő számú harckocsit gyártani (az újabb típusok egyre erősebbek, de egyben lassabban gyárthatókká és költségesebbekké váltak).

Ilyen problémákkal az amerikaiak nem szembesültek, ez pedig lehetővé tette, hogy a leendő páncélvadász fejlesztését az alapoktól újrakezdjék. Az 1941-ben kiadott első felhívás egy 37 mm űrméretű löveggel, Christie-féle felfüggesztéssel és Wright csillagmotorral felszerelt típust igényelt, de az észak-afrikai hadszíntér megmutatta, hogy ez hatástalan a német típusok ellen, ezért először áttértek az angol 57 mm-esre, végül pedig a 3 hüvelykes (76 mm-es) lövegre.

Az ennek az elvárásnak megfelelő új típusú páncélvadász fejlesztését a Buick autógyártó végezte, a kész harcjárművet 76 mm Gun Motor Carriage M18-nak keresztelték (angol; ~ M18-as, 76 mm-es páncélvadász), közkeletű jelzése M18, beceneve Hellcat (angol; ~ pokolmacska) lett.


Konstrukció:

Mivel az M18-as nem a Sherman alvázára épült, az előd M10-nél nagyobb mértékben specializálhatták. A Hellcat esetében a cél az erős löveg megléte mellett a lehető legnagyobb mozgékonyság elérése volt, ezért a típus kisméretű, lapos és könnyű testet kapott (17,7 tonnás tömege a Wolverine-énél kb. 1/3-al kisebb volt).

A kisméretű vázra egy, az amerikai páncélvadászoknál gyakori nyitott torony került: ennek is tömeg-csökkentő feladata volt (a torony méretét nem csökkenthették, mivel szükség volt a nagy toronygyűrűre a megfelelő löveg beépítéséhez).

Az M18-as fegyvere a 76 mm-es M1-es löveg volt: ez a Sherman-ben is használt M3-as löveg továbbfejlesztett, a korábbi 40 helyett 57 (később 52) űrmérethosszú, csőszájfékkel szerelt változata volt, amely elődjénél jobb teljesítményt nyújtott.

A páncélvadászba párhuzamosított géppuskát nem építettek be, mivel kizárólag ellenséges harckocsik leküzdésére szánták, viszont a torony tetejére - légvédelmi célból - egy 12,7 mm-es nehézgéppuskát telepítettek (utóbbi a gyalogság ellen is hatásos volt).

A nagy sebességet és a komoly tűzerőt csak a páncélzat vékonyításával lehetett elérni: a Hellcat-et úgy tervezték, hogy túlélje a kézifegyverek találatát, de a páncéltörő lőszerek ellen nem védett. Ez a gyakorlatban minimális, a legvastagabb helyen is csupán 25 mm-es páncélzatot jelentett, ezért az M18-as legénységének minden áron el kellett kerülnie, hogy a páncélvadászt eltalálják.

Bár amikorra a Hellcat-eket bevetették, a Szövetségesek légi fölénye egyre teljesebbé vált, a nyitott tetőpáncél miatt a típus védtelen volt a repeszek, kézigránátok és mesterlövészek támadásával szemben.

Az M18-asok védelmi és támadó képességei is a típus mozgékonyságára támaszkodtak, ezért a páncélvadászt különösen gyorsra tervezték. A típusba ugyanaz a Continental R975 repülőgépmotor került, amely többek között az M4 „Sherman”-be és a kanadai RAM harckocsiba is: ez a 9 hengeres erőforrás 400 lóerőt adott le.

A jelentős végsebesség eléréséhez a futóművet azonban át kellett alakítani. E típusnál ezért szakítottak az Amerikai Egyesült Államok szinte minden korabeli harckocsiján használt függőleges tekercsrugós felfüggesztéssel (VVSS) - helyette oldalanként öt nagyméretű futógörgőt építettek be, melyek torziós felfüggesztéssel kapcsolódtak a testhez.

Mindez műúton rendkívül nagy, akár 60 mérföld/órás (92 km/h-s) sebességet tett lehetővé, ezáltal a Hellcat vált a második világháború leggyorsabb lánctalpas harcjárművévé.

Az M18-asok tervezésénél ráadásul a tábori körülmények közötti gyors javítást is figyelembe vették: a harcjármű hajtóművét egy sínre szerelték, így könnyen, daru nélkül is ki lehetett emelni a motortérből (a váltóművet is egyszerűen el lehetett távolítani, de ezt nem a típus farán, hanem a frontján keresztül).


Fejlesztések:

Az M18-as (az amerikai színvonalhoz képest) jó kiállású harcjárműnek bizonyult, ráadásul ez volt az utolsó előtti amerikai páncélvadász (feladatkörét a 90 mm-es löveggel szerelt M36-os páncélvadász, majd az M26 „Pershing” nehéz harckocsi vette át), ezért a típus nem szorult érdemi fejlesztésre.

Az egyetlen változtatási próbálkozás a löveget érintette, mivel a várakozások ellenére az eredeti fegyver nem volt kellően hatékony a német nehéz harckocsik ellen. Emiatt az eredeti M1-es (57 űrmérethosszú) löveget lecserélték az M1A1-es-re (ez 52 űrmérethosszú volt, nagy tömege miatt a járművet a torony másik oldalán jellegzetes ellensúllyal kellett ellátni).

A későbbiekben használták az M1A1C, valamint az M1A2-es lövegeket is - ezek közös jellemzője volt a csőszájfék. Erre azért volt szükség, mivel a nagy kaliberű löveg tüzeléskor erősen terhelte a könnyű járművet (a csőszájfék csökkenti a tüzeléskor keletkező visszarúgás erejét).

Ezen variánsok mellett próbálkoztak a löveg lecserélésével is (90 mm Cannon Motor Gun Carriage „Super Hellcat”, 105 mm Howitzer Motor Carriage T88), de ezek a jelentősebb változtatásokat felvonultató típusok a második világháború vége miatt már nem valósultak meg.

A háború végén a Hellcat-ek egyre gyakrabban találkoztak vastag páncélzatú német nehéz-harckocsikkal, ezek kilövése pedig csak kis távolságból volt lehetséges, de a 90 mm-es löveget a kisméretű harcjárműre csak nagy nehézségek árán lehetett felszerelni, ezért ehelyett a lőszerek teljesítményét növelték.

A szabványos 76 mm-es amerikai és szovjet páncéltörő lőszerekkel gyakran még 500 méterről sem tudták kilőni a német harckocsikat, ezért High Velocity Armor Piercing (angol; nagy kezdősebességű páncéltörő, röviden HVAP) lőszereket is rendszeresítettek.

Ezek a páncélzat 30 fokos döntése esetén 1000 méterről is 127 mm-nyi páncélzatot voltak képesek átütni, ezáltal alkalmasak voltak a rettegett Tiger nehéz harckocsik szemből történő kilövésére is. Mivel azonban a HVAP lőszereket a második világháború végéig nem tudtak elegendő számban előállítani, ennek hiányában a korábbi, igen veszélyes taktikát kellett alkalmazniuk (ld. lent).


Szolgálatban:

Az M18-as 1944-ben állt rendszerbe, ezért két fő területen harcolt: Nyugat-Európában a németek, a Csendes-óceánon pedig a japánok ellen. Önmagában a Hellcat rendkívül nagy végsebessége a harctéren nem jelentett előnyt, mivel giroszkópikus stabilizátor hiányában a menet közben leadott lövések pontossága minimális volt, de sokat segített a gyors helyváltoztatásban.

A 76 mm-es amerikai lövegek nem voltak kellően erősek a német nehéz harckocsik szemből és nagy távolságból történő semlegesítésére (különösen a Panther-ek döntött páncélja okozott problémát), ezért a Hellcat-ekkel a „shoot and scoot” (angol; ~ üss oda és fuss”) taktikát alkalmazták.

Ekkor az M18-asok nagy sebességgel közelítették meg az ellenfelet, akiket ideális esetben kikerültek és a német harckocsik mellett vagy mögött bukkantak fel, mivel ezeket a lemezeket már képesek voltak átütni.

Miután néhány lövést leadtak, a lehető leggyorsabban elmenekültek - ebben a manőverben segítségükre volt, hogy a késői német páncélosok toronyforgatása különösen lassú volt, ezért gyakran a torony irányba állítására sem volt kellő idő.

Ezzel a technikával a Hellcat-eket több tucat Tiger harckocsit lőttek ki, de az utolsó német állások felszámolásakor komoly veszteséget szenvedtek, mivel a beásott vagy más módon védett oldalú és hátú német páncélosok ellen bevett taktikájukat nem használhatták (a német páncélvadászok is számos Hellcat-et lőttek ki). Ennek ellenére sok amerikai harckocsizó kedvelte az M18-ast, mivel az M36-osok tűzerejét kivételes mozgékonysággal ötvözte.

A távol-keleti fronton harcoló Hellcat-ek a legerősebb harcjárművek közé tartoztak, mivel itt csak az európaiaknál gyengébb japán harckocsikkal találkoztak (emiatt a páncélvadászokat itt gyakran a gyalogság támogatására használták).

Sikereik ellenére a Hellcat-ek szerepe már a második világháború előtt csökkent, gyártásuk 1944 októberében ért véget (ekkorra 2507 db-ot készítettek), de a hadvezetés fokozatosan a nehéz harckocsikra helyezte a hangsúlyt.

A második világháború végén az Amerikai Egyesült Államok feloszlatta minden páncélvadász-alakulatát, az ilyen típusokat pedig selejtezték, a Hellcat-et viszont csak 1957-ben nyugdíjazták. Közben számos M18-ast felújítottak és továbbadtak, az utolsó Jugoszláv Hellcat-eket 1990-ben vonták ki.

Az alábbi második világháborús fotókon két Hellcat látható harc közben: a baloldali Firenzuolában készült (Olaszország), míg a jobboldali képen egy, a 2. zászlóalj 397. gyalogsági ezredét támogató M18 szerepel (Wiesloch, Németország, 1945. április 1).


Utóélet:

A legtöbb második világháborús amerikai harcjármű (az M4-hez) hasonló teljesítménnyel rendelkezett és bár tűzerejét tekintve a Hellcat is megfelelt ennek a szintnek, rendkívüli mozgékonyságukkal az M18-asok az egyik legsikeresebb tengerentúli páncélvadásznak számítottak:


M39 (páncélozott szállítójármű):

Az M18-asok vázán már 1943-ban megterveztek egy speciális változatot, az M39-est, melyet katonák és utánpótlás szállítására, valamint löveg-vontatásra terveztek. Az M39-eseket külön nem gyártották, de 650 db Hellcat-et építettek át ilyen nyílt tetejű járművé. Ezt a típus a második világháború után a németek is használták.


Kétéltű változatok:

Az amerikaiak a Hellcat egyik lehetséges továbbfejlesztési irányát az úszóképes páncélvadászban látták, ezért elkészítették a 76 mm Gun Motor Carrier T86-ot, röviden T86-ot, amely egy jelentően átalakított testű M18-ast takart. Megterveztek egy fejlettebb modellt is propelleres hajtással és köténylettel (T86E1), de ez sem került sorozatgyártásba (hasonlóan a 105 mm-es löveggel felszerelt, szintén úszóképes T87-hez).


Műszaki adatok:

Név: M18 „Hellcat” (pokolmacska)”

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 17,70 t

Hossz: 6,68 m

Szélesség: 2,87 m

Magasság: 2,57 m

Motor: 400 Le-s (Continental R-975 C1, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es löveg (M1A1, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Browning M2HB, légvédelmi) 1 db 7,92 mm-es géppuska (DT, párhuzamosított)

Páncélzat: 5-25 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 92 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 168 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.