M10

„Wolverine”


Előzmények:

Az első világháborút követően az Amerikai Egyesült Államokban is jelentős leépítések történtek a haderőben, ezért az országban a második világháború kitöréséig mindössze négy hasonló, gyenge páncélzatú és elégtelen tűzerejű modellt rendszeresítettek.

Az elavult típusok mellett komoly problémát jelentett a korábbi, első világháborús taktikához való túlzott ragaszkodás is. Az amerikaiak még az 1930-as években is úgy vélték, hogy a harckocsik szerepe kimerül a gyalogság támogatásában és a megerősített ellenséges állások (géppuskafészkek) felszámolásában.

Ebben a rendszerben az ellenséges páncélosok kilövését vontatott páncéltörő löveggel felszerelt egységekkel kívánták megoldani, ám a német Blitzkrieg (német; villámháború) gyors, összehangolt támadásai ellen ez hatástalannak bizonyult.

Olyan új, az ellenséges harckocsik leküzdésére alkalmas típusokra volt szükség, melyek rendelkeznek páncélzattal (amely megvédi a személyzetet az ellenséges gyalogság tüzétől), ugyanakkor elég gyors ahhoz, hogy együtt mozogjon a harckocsikkal.

Ezt a feladatot az amerikaiak - német mintára - páncélvadászokkal kívánták megoldani, de ehhez nem már meglévő, ám elavult harckocsikat használtak, hanem új modelleket terveztek.

Az amerikaiak próbálkoztak páncélozatlan terepjárón alapuló (M6), illetve féllánctalpas csapatszállítóra épülő (M3) modellekkel, de a megoldást a lánctalpas páncélvadászok jelentették.

Több terv született, ezek közül az egyik első az 1942-es T35-ös (3-inch Gun Motor Carriage T35) prototípus volt. Ez egy egyszerű felépítésű páncélvadász volt: a már gyártásban lévő M4-esre épült, hogy minél előbb gyártásba küldhessék a típust, de egy erősebb löveggel látták el (ez különösen az után vált fontossá, hogy a német Tiger nehéz harckocsik megjelentek a csatatéren, mivel ellenük a Sherman-ek gyakorlatilag hatástalanok voltak).

A T35-öst M10 (korábbi nevén 3-inch Gun Motor Carriage M10, nyers fordításban: 3 hüvelykes löveggel felszerelt páncélvadász, M10) néven kezdték gyártani és bár az amerikaiak egyszerűen TD-ként hivatkoztak rá (az angol páncélvadász kifejezés kezdőbetűiből), a britek a Wolverine (angol; rozsomák) becenévvel illették.


Konstrukció:

A Wolverine-t a gyártás mihamarabbi megkezdése miatt szinte kizárólag már létező részegységekből rakták össze: ezek túlnyomórészt az M4 „Sherman” közepes harckocsitól származtak (az M10-es páncéltestét például egy az egyben az M4A2-es Sherman-ből emelték át).

Ez kihatott a típus képességeire is - az egyetlen lényegi előrelépést a páncélvadász fegyverzete jelentette. A Sherman-ekbe a 76 mm-es M1-es löveget építették (később a 75 mm-es M3-ast), a Wolverine-ekben viszont a 76,2 mm-es M7-es löveget.

Utóbbi fegyver eredete egészen 1915-g nyúlt vissza: ekkor kezdték meg a három hüvelykes (76,2 mm-es) M1917-es légvédelmi löveg fejlesztését (ez lett az Amerikai Egyesült Államok első, eleve légi célpontok ellen fejlesztett lövege).

Maga a fegyver hatékony, nagy tűzerejű típusnak bizonyult, de a forgatható, ám fix telepítésű lövegtalp erősen lekorlátozta a felhasználási kört, ezért a löveghez kéttengelyes, vontatható testet terveztek. A könnyített, 50 kaliberhosszú, M1918-assá átnevezett löveg a két háború között jó szolgálatot tett, de az 1930-as évekre elavult, ezért modernebb típusokkal váltották le.

1940-ben ebből a légvédelemben feleslegessé vált lövegből fejlesztették ki többek között az M5-ös vontatott páncéltörő löveget, melyből harcjárműveken használt fedélzeti löveget is készítettek M6 néven, majd ezt tovább módosítva hozták létre az M7-es löveget.

Az M7-es löveg mellett a Wolverine-t egy 12,7 mm-es (Browning M2HB) nehézgéppuskával látták el, amely egyszerre szolgált a gyalogság elleni és légvédelmi fegyverként.

Az amerikai páncélvadászok tervezésénél a mozgékonyságot fontosabbnak tartották a védelemnél, ezért ezen típusok páncélzata rendszerint nem állt ellen a páncéltörő lövegek találatainak (ráadásul többségük - kényszerből - nyitott tornyot kapott).

Ez igaz volt az M10-esre is, mely páncélzatának maximális vastagsága 57,2 mm-es volt (a Sherman azonos adata 76 mm volt), a toronypáncél viszont csak 25 mm-es volt, a testet pedig 19 mm-es lapokból állították össze (a test hegesztéssel készült, hasonlóan az M4A2-eshez).

A vékonyabb páncélzat ellenére a Wolverine és a Sherman tömege közel azonos volt és nem a Sherman-ek 400 lóerős Continental R975-es csillagmotorját használták hozzá, hanem az alapot adó M4A2-es General Motors 6046-os egységét (ez gyakorlatilag két, egybeépített Detroit Diesel 6-71-es motort jelentett).

A 12 hengeres, 375 lóerős egységgel az M10-es műúton akár 51 km/h-s sebességre is felgyorsulhatott (ugyanezzel az M4A2-es 48 km/h-ra volt képes), a páncélvadásznak relatív alacsony volt a fogyasztása és megfelelő volt a terepjáró-képessége. A dízelmotor további előnyös tulajdonsága volt, hogy kevésbé volt hajlamos találat esetén felgyulladni (utóbbi miatt számos benzinmotoros Sherman égett ki).

A Wolverine futóműve is megegyezett a Sherman közepes harckocsikéval: megtartották az oldalankénti 3 pár futógörgőt és a függőleges rugókkal szerelt lengéscsillapítót is (emellett az M10-es legénysége is 5 főből állt).


Fejlesztések:

Külsőre a Wolverine egy erősebb löveggel (viszont vékonyabb páncélzattal) felszerelt Sherman-nek tűnt és a módosítások ellenére az M10 teljes életciklusa alatt szorosan kapcsolódott az M4-es közepes harckocsihoz.

A bázismodell M10-est követte az angol szolgálatra is szánt T35E1 (ez tette ki a teljes legyártott mennyiség közel 75%-át), később viszont módosítottak a vázon.

Ez részben kényszerű lépés volt: amikor az M2A4-es Sherman-variáns felváltotta az M2A3-ast, a Wolverine is megkapta az új páncéltestet. Az M10-esnél a változtatások kimerültek a hajtómű lecserélésében: az M10A1-esekbe már nem az előd dízelmotorja, hanem a Ford GAA-as egysége került.

A V8-as erőforrás előnye volt a korábbiaknál nagyobb teljesítmény, viszont a benzinüzemű kialakítás miatt találat esetén ismét könnyen begyulladt a motor. Mivel az M10-es nem felelt meg az Amerikai Egyesült Államok páncélvadász-doktrínájának (ld. „Szolgálatban” bekezdés), a típuson jelentős fejlesztést az amerikaiak a továbbiakban nem végeztek.

Az angolok viszont az általuk használt példányok egy részét átalakították: lényegében újrafegyverezték saját 17 fontos vontatott páncéltörő lövegükkel (ugyanezzel a módszerrel alkották meg az M4-esből a Sherman Firefly-t).

Bár ez a löveg is 76,2 mm-es volt, a brit fegyver lényegesen felülmúlta az eredetit: 1000 méteres távolságról, normál páncéltörő löveggel is képes volt szemből kilőni egy Tiger nehéz harckocsit (a Wolverine páncéltörő lőszere erre még 500 méteren sem volt képes).

A brit átalakítást 17 pounder, Self-Propelled, „Achilles”-ként jelölték (az Achilles-nek két alváltozat készült „IC” és „IIC” jelöléssel - előbbi az M10-esre, utóbbi az M10A1-esre épülő típust jelölte).

Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a 17 fontos löveg túl nagy és túl erős volt a páncélvadászhoz, ezért a tüzeléskor keletkező energiákat csőszájfék felszerelésével csökkentették és egy kisméretű ellensúlyt is terveztek a torony végébe (ld. fent).

A brithez hasonló módosított változatot terveztek a kanadaiak is, de a saját (az M4-essel szinte megegyező) Ram közepes harckocsira épülő modell sosem került sorozatgyártásba).


Szolgálatban:

A Wolverine-ek gyártása már a tervezés évében, 1942-ben megkezdődött. A sietség oka a Sherman közepes harckocsinak a vártnál rosszabb szereplése volt, emiatt a lehető leggyorsabban szükség volt egy típusra, amely az új Panzerkampfwagen IV-esek kilövésére nagy távolságból is képes.

Az M10-esek megjelenésükkor valóban képesek voltak erre, de az első, Tunéziába küldött példányok több hiányosságot is feltártak.

A fő problémát az jelentette, hogy a típus végsebessége alig múlta felül az M4-esét, ezért alkalmatlan volt a tervezett üss oda és fuss taktikához (ez vezetett az M18 „Hellcat” páncélvadász megalkotásához).

Ez a helyzet azonban megváltozott, amikor az M10-esek Európában szembekerültek a legújabb német páncélosokkal: a Panther közepes- és a Tiger nehéz-harckocsikkal, melyeket csak kis távolságból tudtak kilőni (ez jelentős veszteségekhez vezetett).

A típus így nemcsak a páncélvadász taktika kivitelezésére vált alkalmatlanná, de lövege hatékonyságának csökkenésével alkalmazási területe még jobban beszűkült.

Ez végül már akkora problémát okozott, hogy az amerikaiak kénytelenek voltak 90 mm-es vontatott páncéltörő lövegeket rendszeresíteni, ám ezek minimális mobilitásuk és védtelenségük miatt már a második világháború kezdetén sem feleltek meg a követelményeknek.

A csendes-óceáni frontra küldött példányok sem voltak hatékonyabbak. Itt az M10-esek képesek voltak ugyan minden japán harckocsi kilövésére, de a nyitott torony miatt egy gránát, fán vagy magasabb épületben rejtőző mesterlövész könnyen végezhetett a legénységgel.

A vékony páncélzat is csökkentette a páncélvadász értékét: a Sherman-ek a németeknél kisebb kaliberű japán lövegek találatát általában túlélték, a Wolverine viszont nem.

Utóbbi különösen az európai fronton okozott problémát, ezért a típusra gyakran homokzsákokat aggattak, hogy a kumulatív páncéltörő lőszerek ezeken áthaladva elveszítsék erejüket (a homokzsákok, szálfák, lánctalp-szelvények és a páncélzattól elálló fémlapok felerősítése a testre és a toronyra máig ezt a célt szolgálják).

Az amerikaiak mellett legalább félszáz M10-est a Szovjetunióba szállítottak, de a legsikeresebb példányok kétségkívül a brit Achilles-ek voltak - ezeket az átalakított Wolverine-eket az angolok mellett a franciák is használták.

Az 1942-től 1943-ig gyártott M10-esekből összesen 6706 példány készült el a General Motors és a Ford üzemeiben és bár a típus gyorsan elavult, egy kritikus időszakban hatékonyan segített a Szövetségeseket (néhány példány még a Koreai háborúban is harcolt).

Érdekesség, hogy amikor 1944 legvégén megindult az utolsó jelentősebb német támadás, az ardenneki offenzíva, a nácik 10 db Panther harckocsit úgy alakítottak át, hogy M10-esekre hasonlítsanak (ez elsősorban a tornyot érintette, célja pedig az amerikaiak összezavarása volt, ld. balra).


Utóélet:

Az M10-es a második világháború egyik kevésbé ismert és elismert páncélvadásza volt: ez utóbbit elsősorban annak köszönhette, hogy mérete és túlnyomórészt hatásadatai is megegyeztek az M4-esével. A rendkívül gyorsan elavuló és háttérbe szoruló páncélosból később két specializált változat és egy továbbfejlesztés született:


Full-Track Prime Mover M35 (lövegvonató):

Egyes tornyuktól megfosztott Wolverine-eket lánctalpas, páncélozott lövegvontatóvá alakították át úgy, hogy kiszerelték az M10A1-esek tornyát.


M10 Self-Propelled Howitzer (önjáró löveg):

A második világháborút követően kis számban M10-esek kínai kézbe kerültek. Ezeket a példányokat újrafegyverezték egy 105 mm-es tarackkal, emellett több kevésbé jelentős változtatást is eszközöltek (pl.: beépítettek egy előretüzelő géppuskát).


M36 (páncélvadász):

Az M10-es 76,2 mm-es lövegének hatástalansága és az M18-as továbbfejlesztésének korlátai miatt az amerikaiak is előálltak egy, az Achilles-hez hasonló páncélvadásszal (a Sherman testére egy valóban hatékony löveget szereltek). A végeredmény az M36-os lett, amely kezdetben az M10A1-esre épült, de 90 mm-es M3-as lövegével képes volt nagy távolságról is kilőni egy Tiger nehéz harckocsit, ráadásul páncélzatának maximális vastagsága a 100 mm-et is meghaladta (az M36-osok hamarosan ki is szorították az M10-eseket, de a legyártott példányok száma a 2000-et sem érte el).


Műszaki adatok:

Név: M10 „Wolverine” (rozsomák)

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 29,6 t

Hossz: 6,83 m

Szélesség: 3,05 m

Magasság: 2,57 m

Motor: 375 Le-s (General Motors 6046, ”U” hengerelrendezésű, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es löveg (M7, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Browning M2HB, a torony tetején)

Páncélzat: 19-57,2 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 51 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 300 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.