M1

„Combat car”


Előzmények:

Az amerikai kontinens közel harmadát kitevő Amerikai Egyesült Államok az első világháborúig mindössze három komolyabb harci cselekményben vett részt. Ezek közül az első a XVIII. században az őslakosok (indiánok) földjeinek elfoglalása volt, ezt követte a függetlenségi háború (1775-1783), majd az Észak és Dél közötti polgárháború (1861-1865).

Mindezek miatt az USA-ban nem alakult ki komolyabb hadiipar és nem is voltak európai érdekeltségeik, ezért az első világháború kitörésekor az ország passzív maradt. Idővel az USA többek között az Egyesült Királyságot és Franciaországot egyesítő Szövetségesek komoly beszállítójává vált, végül beléptek a háborúba.

Kevésbé fejlett haditechnikájuk ellenére az USA hadserege (a gyalogságnak köszönhetően) hamar ismertté vált a túlnyomórészt fiatal amerikai katonák, a „Doughboy”-ok révén (akik híresek voltak pontos gránátdobásaikról). A harcoktól biztonságos távolságban lévő amerikai gyárak ráadásul ontották az európai eszközök másolatait, például az angolokkal közösen épített Mark VIII-as harckocsit vagy a 6 tonnás Ford harckocsit (francia FT-17 másolat).

Végül (nem kis részben a hatalmas mennyiségű Amerikából származó fegyverzetnek köszönhetően) a háború 1918-ban a Szövetségesek győzelmével ért véget. Míg a világot korábban uraló országok (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, stb.) meggyengültek, ez egyben a nekik hitelező Egyesült Államok felvirágzását is jelentette.

Ennek ellenére a háború után az amerikaiak úgy vélték, saját harckocsi-gyártásra nem lesz szükségük, ezért az üzemeket leállították és a hadsereg nem rendszeresített új típusokat. Ez azonban nem jelentette az amerikai harckocsi-fejlesztés megszűnését: épp ellenkezőleg - a központi fejlesztést civilek helyettesítették.

Az 1910-es, -20-as években jó néhány magánkezdeményezésű prototípus épült: ilyen volt például a fémkerekű traktorra emlékeztető Three wheeler vagy az angol Mark IV miniatűr másolata (Holt Ha 36). Ezek a típusok eltértek a korábbi tervezetekről, mivel valami új, egyedi ötletet hasznosítottak: készült gáz-elektromos-, sőt, gőz-hajtású páncélos is. A több mint 50 tonnás óriásoktól a legkisebbekig (pl.: 3 tonnás Ford harckocsi) széles paletta közös jellemzője volt, hogy mind nélkülöztek bármiféle gyakorlati megfontolást, ezért teljesen hasznavehetetlenek voltak (viszont jól mutatta az amerikaiak kísérletező kedvét).

Végül, a harmincas évek elején az amerikai hadsereg is ráeszmélt a páncélosok szükségességére, ezért a T2-es prototípusból kiindulva megalkotta az M2A2 és M2A3-as harckocsikat, amelyeket később rendszeresítettek is a gyalogságban.

Az amerikai lovasság azonban nem volt hajlandó harckocsit, angol nevén „tank”-ot rendszeresíteni, mivel a nehéz, lassú típusokkal elvesztették volna mozgékonyságukból fakadó előnyüket. Ehelyett a magyar nyelvben azonos jelentésű combat car (harci kocsi, azaz harckocsi) kifejezést használva rendeltek meg egy külön típust. A megrendelést a kor számos amerikai harckocsiját és lövegét tervező Rock Island Arsenal elégítette ki 1933-ban a T5 „Combat Car”-ral. Ennek továbbfejlesztett változata, a T5E2 került később sorozatgyártásba, M1 „Combat Car” néven.


Konstrukció:

Mivel az M1-es nem klasszikus harckocsinak készült, ezért nem követte az európai trendet, bár a típus számos részletében az angol Mark könnyűharckocsi-család megoldásai köszönnek vissza. Az M1 az ekkor meghatározó angol könnyűharckocsi-doktrínát követte, amely szerint a kisebb páncélosok fegyverzetét elegendő, ha kizárólag géppuskák alkotják, mivel nem faladatuk az ellenségek harckocsik leküzdése.

Ennek megfelelően az M1-es főfegyverzetét egy mindössze .50-es kaliberű (12,7 mm-es) nehézgéppuska alkotta, továbbá a tornyot ellátták egy párhuzamosított .30-as (7,62 mm-es) géppuskával is. Ezáltal szint a teljes tűzerőt a függőleges oldalú, közel kör alakú toronyba helyezték, de a testben, a vezető mellett ülő lövész is kezelt egy géppuskát.


A löveg hiányát nem tartották fontosnak, mivel a lovasság feladata az üldözés, járőrözés és felderítés volt, nem pedig a frontális harc. Részben emiatt az M1-es páncélzata is mindössze 16 mm-es volt, így csak a kiskaliberű lőszerek ellen védett. A páncélzat a homlokpáncélt leszámítva függőleges volt, ezért a becsapódó lövedékek lepattanására minimális volt az esély, viszont így olcsóbb volt a gyártást.

A harcjármű legfontosabb eleme a szokatlanul erős motor volt. A héthengeres Continental hajtómű 250 lóerős teljesítmény és a mindössze 8,5 tonnás tömeg együttesen nagyfokú mozgékonyságot biztosított a páncélosnak.

A 4,14 méter hosszú M1-es lánctalpát első lánckerék mozgatta, a típus tömegét (oldalanként két) fordított ”Y” alakú felfüggesztés osztotta el: ez később az amerikai harckocsik jellegzetességévé vált (ld. M3 „Honey”, M5 „Stuart”, M3 „Lee”, M4 „Sherman”, stb.).

Kis mérete ellenére a páncélosban négy harckocsizó foglalt helyet és bár az alsó szekcióban volt elegendő hely, a toronyban rendkívül szűkösen fért el a lövész és a parancsnok.


Fejlesztések:

1937-es megjelenésekor az M1-es volt az amerikai lovasság legfejlettebb harcjárműve, de egy kivételtől eltekintve mind külsőre, mint hatásadatait tekintve megfelelt a gyalogságnak szánt harckocsik szintjének. A különbséget a torony jelentette (ld. Szolgálatban bekezdés), pontosabban az ebben elhelyezett fegyverzet: az M1 ugyanis nem rendelkezett löveggel. Ez a két háború közötti békésebb időszakban elegendőnek bizonyult, de a második világháború főpróbájának tartott Spanyol polgárháború (1916-39) tapasztalatai lesújtóak voltak. A harcokból kiderült, hogy a csak géppuskával felszerelt harckocsik (pl.: Panzerkampfwagen I) tehetetlenek, ha ellenséges harckocsival találkoznak.

A probléma orvoslására 1940-ben elkészítettek egy fejlesztett variánst, amely új, nyolcszögletű tornyot kapott, benne egy 37 mm-es löveggel. Ezt az M1A1-nek nevezett harckocsit már 25 mm-es páncélzat védte, de ezzel a páncélos tömege is jelentősen növekedett, ezért a felfüggesztésen is módosítottak.

1940-ben az amerikai hadsereg úgy határozott, hogy a későbbiekben már nem lesz szüksége önálló lovasságra, ezért a gyalogságnak és a lovasságnak szánt harckocsikat egységes irányítás alá vonták. Ezzel egy időben az M1-est M1A2-vé nevezték át, hasonlóan az M2A2-höz és M2A3-hoz (azért nem M1A1-nek hívták, mert azt már kiosztották a löveggel felszerelt modellnek). természetesen ennek a típusnak semmi köze a modern amerikai M1

Az M1A1-é átkeresztelt M1-esből ezen kívül csupán egyetlen változat készült: az M1A1E1, amelybe a Continental benzinmotor helyett egy dízelüzemű Guiberson T-1020-ast építettek. Egy, a bázismodellt érintő fejlesztés volt a légvédelmi géppuska felszerelése a torony hátsó részére - ezzel ez vált az egyik első ilyen megoldású páncélossá (bár a hátrafelé néző géppuska inkább akadályt jelentett, ráadásul a parancsnoknak kellett működtetnie).


Szolgálatban:

1939-ben az Amerikai Egyesült Államokban négy harckocsi-típus állt szolgálatban: az M1, az M2, az M2A2 és az M2A3. Bár számukat tekintve nem maradtak el a többi nagyhatalomtól, valójában e típusok jóformán csak tornyukban és hatásadataikban különböztek egymástól (ez nem meglepő, hiszem mindet a T2-es kísérleti harckocsiból fejlesztették tovább).

A külsőre egy típus variánsainak tűnő amerikai harckocsik két kategóriára oszlottak: az M1 és M2 a lovasságnál, míg a másik két harcjármű a gyalogságnál szolgált. A gyalogsági változatokat két toronnyal szerelték fel (az angol Vickers 6-Ton-t másolva), míg a lovassági típusok csak egy tornyot kaptak.

Az M1-eseket sohasem vetették be a háborúban és (az M2-vel együtt) mindössze 113 példányban készültek, így gyakorlatilag semmilyen hatással nem voltak sem a háború menetére, sem az amerikai harckocsi-fejlesztésre. A fejlettebb motorú M1A1E1-ből mráadásul mindössze 7 db készült, de a löveggel felszerelt M1A1-ből is csupán 17 db.

Miután a lovasság is a közös páncélos haderő részévé vált, az M1-es végképp háttérbe szorult, mivel a csak géppuskás változat teljesen alkalmatlan volt a háborús feladatok ellátására.

A Combat car-ok hiába voltak gyorsak, elégtelen fegyverzetük és vékony páncélzatuk miatt csak felderítésre használhatták volna őket, de ezt a feladatot akkor már mind nagyobb részben páncélautók végezték. Az M1-hez hasonló utat járt be az M2-es könnyű harckocsi is, amely szinte tökéletes másolata volt az M1-nek, de ebből is csak 34 db készült.


Utóélet:

Az M1 és M2 harckocsik ugyan még hasznavehetetlenek voltak, de az amerikaiak folyamatosan fejlesztették a típust és egyre újabb modellekkel álltak elő. Az M1-et és M2-t követte az M2-es harckocsi-család (M2A1-től M2A4-ig), majd az M2A4 lett az alapja az M3 -asnak, amely már valóban használható páncélos volt (a legénység annyira szerette, hogy „Honey” - édesem - becenévvel illették):


M5 „Stuart” (könnyű harckocsi):



Az 1941-től a háború végéig gyártott M5-ös volt az M1-es által elindított könnyűharckocsi-széria utolsó, legfejlettebb tagja. Bár 14 tonnát meghaladó tömegével, a legvastagabb helyen 51 mm-es páncélzatával és 37 mm-es lövegével összehasonlíthatatlanul erősebb volt az M1-nél, külsőre alig különbözött tőle. A szintén első lánckerekes, kettős ”Y” futógörgős, négyszemélyes páncélos utolsó példányai még a harmadik évezred elején is szolgálatban álltak és a brazil Bernardini X1A-szériának is ez adta az alapját.




Műszaki adatok:

Név: M1 „Combat car”

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 5,99 t

Hossz: 4,14 m

Szélesség: 2,40 m

Magasság: 2,30 m

Motor: 250 Le-s (Continental W-670, benzinüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (egy párhuzamosított, egy az alsó lövész előtt, a testben)

Páncélzat: max. 16 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 72 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 161 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.