Kliment Vorosilov 2

„KV-2”


Előzmények:

A Szovjetunió megalakulásától kezdve folyamatosan igyekezett ütőképes páncélos haderőt fenntartani, amelyben egyaránt helyet kaptak könnyű, közepes és nehéz típusok. 1939-ben a Szovjetunió rendelkezett a világon a legtöbb harckocsival (csak T-26-osból több mint 10000 db készült), mégsem voltak hatékonyak.

Ennek több oka volt: egyrészt a sztálini tisztogatásoknak a hadvezetés túlnyomó része áldozatul esett és a tapasztalt tisztek helyére hithű, de képzetlen pártkatonák kerültek. A páncélosokat ráadásul szétszórták a fronton, így egy esetleges támadásnál az adott helyszínen egyszerre csak kis számú típus harcolt.

A jelentős mennyiségű harckocsi nagy része (kellő karbantartás hiányában) használhatatlan állapotban volt és a legtöbb még működő típus is teljesen elavult volt gyenge fegyverzettel és minimális páncélzattal.

Ezt a gyengeséget részben a nehéz harckocsikkal kívánták ellensúlyozni. Az első világháborút követően más országok is építettek nagyméretű páncélosokat (ld.: francia FCM 2C szupernehéz-harckocsi), de a Szovjetunió volt az egyetlen, amely több típussal is előrukkolt.

Ilyen volt a T-35-ös nehéz harckocsi és azonos célból tervezte meg Zsozef Jakovlevics Kotyin az SzMK nehéz harckocsit (a típus nevét Szergej Mironovics Kirov meggyilkolt leningrádi párttitkár után kapta), illetve a vele egy időben tervezett T-100-ast.

Mindkét páncélos tömege meghaladta a 40 tonnát és felépítményük több részből állt: a löveg a főtoronyban kapott helyet, melyet kisebb kaliberű löveggel, illetve géppuskával felszerelt másodlagos tornyok vettek körbe.

A tesztek eredményei azonban lesújtóak voltak, ezért végül sem az SzMK, sem pedig a T-100-as nem került sorozatgyártásba - helyüket a szintén Kotyin által tervezett, de kevésbé ambiciózus KV-1-es vette át (ezt Kliment Vorosilov szovjet hadügyi népbiztos tiszteletére adták neki).

A rövidcsövű, 75 mm-es (L-11-es típusú) löveggel felszerelt KV-1-es (a T-34-es mellett) a háború első felének leghatékonyabb szovjet harckocsijává vált, de voltak korlátai: kisebb tornya miatt nem tudták 75 mm-esnél nagyobb kaliberű löveggel felszerelni.

Amikor 1939-ben a Szovjetunió megtámadta Finnországot (téli háború), a sokkal nagyobb létszámú és jobban felszeret Munkás-paraszt Vörös Hadsereg a németekhez hasonló villámháborúra készült, vagy arra, hogy a finnek kapitulálnak, ám komoly ellenállásba ütköztek.

Mivel csak jelentős veszteségek árán tudtak előretörni, megrendeltek egy ”áttörő” harckocsit, kifejezetten a megerősített finn állások felszámolására. Azért, hogy a költségeket alacsonyan tartsák, az elődje névadását követve KV-2-nek keresztelt típust a KV-1-re építették, viszont az elérhető egyik legerősebb löveggel szerelték fel.


Konstrukció:

A KV-2 kifejlesztésénél fontos szempont volt, hogy a lehető leggyorsabban és minimális költségkeret mellett hozzák létre, ezért gyakorlatilag csak a tornyot és a fegyverzetet cserélték le, a váz és a futómű változatlan maradt.

A KV-1-eshez hasonlóan a KV-2-es is új típusú nehéz harckocsi volt: szakítottak rajta a korábbi többtornyos kialakítással, mivel ennek a gyakorlatban több hátránya volt, mint előnye. A fent említett új toronyra azért volt szükség, mert a KV-2-es főfegyverzete lényegesen nagyobb volt elődjénél.

Az M10/30-as löveg 122 mm-es volt - megjelenésekor ez volt az egyik legerősebb szovjet vontatott löveg, amellyel korának összes szárazföldi harcjárművét kilőhették (annak ellenére, hogy a fegyver csőhossza mindössze 13 kaliberhosszú volt).

A löveg mellé kezdetben nem építettek be géppuskát, ezért a KV-2-es képtelen volt megvédeni magát az ellenséges gyalogságtól (hasonlóan a szintén komoly tűzerejű német Elefant páncélvadász korai példányaihoz).

A löveg mérete és a kiszolgálásához szükséges hatfős legénység miatt a KV-2-est rendkívül nagyméretű toronnyal tervezték, de maga a felépítmény rendkívül egyszerű, megközelítőleg kocka alakú volt.

A részben már a KV-1-en is megjelenő döntött, ezáltal jobb védelmet biztosító alak így nem jöhetett szóba, de ennek ellensúlyozására a KV-2-es páncélzatát különösen vastagra tervezték. Ez a gyakorlatban 90 helyett 110 mm-es maximális páncélvastagságot jelentett a tornyon, a test páncélzata 60-75 mm volt.

Kortársaihoz hasonlóan a tűzerő és a páncélzat növelését csak a mozgékonyság kákára lehetett javítani: a KV-1-es kb. 45 tonnájával szemben a KV-2-es több mint 53 tonnát nyomott.

E harckocsi megtartotta elődje oldalanként hat futógörgős kialakítását, akárcsak a torziós rugós felfüggesztést. Mivel az előd 12 hengeres, 550 lóerős V-2-es dízelmotorját is átvették, a jelentős tömeg-növekedés hatására a KV-2-es végsebessége műúton 35 km/h-ról 25 km/h-ra csökkent.


Fejlesztések:

Habár a KV-2-es csak egy volt a KV-1-es nehéz harckocsi változatai közül, ebből a típusból is többféle modell készült, igaz, ezek hatásadataikat tekintve egymástól csak kisebb részletekben különböztek. Az első változatot a németek KV-2A, korai változat-ként, a szovjetek KV-2 Model 1939-ként jelölték, de mivel nem voltak elégedettek a páncélos tűzerejével, a 122 mm-es löveget elvetették.

A KV-2A, késői változat-ba ezért az új fejlesztésű (1938-as) M-10T páncéltörő löveg került, amely nemcsak kezdősebességben múlta felül elődjét (364 m/s helyett 508 m/s), de kaliberben is: ez a modell már 152 mm-es volt (ld. balra). Ez a löveg rendkívül erős volt és hosszabb (13 helyett 25 kaliberhosszú) kialakítása miatt nőtt a pontosság és a tűzerő, de használata több hátránnyal járt.

A típus kétféle lövedéket tüzelhetett, melyek közül még a kisebbik tömege is elérte a 40 kg-ot (a nagyobb, 51 kg-os átütés helyett egyszerűen széttörte a célpont páncélzatát). Mivel azonban ezt eredetileg tábori lövegnek tervezték (M-10 néven), a fegyvert tízfős legénység szolgálta ki, míg a KV-2 teljes legénysége csak 6 fő volt, ráadásul a löveg osztott lőszert tüzelt, ezért korlátozott volt a tűzgyorsasága.

A lőszer mérete is problémákat okozott: a rendkívül nehéz lőszereket a töltőknek kézzel kellett beemelni, ami óriási fizikai megterhelést jelentett és nagy méretük miatt a harckocsi csak korlátozott számú lőszert vihetett magával.

A problémák ellenére a harmadik változat, a KV-2B (KV-2 Model 1940) nem jelentett lényegi javulást, a változtatások mindössze a gyártás egyszerűsítését szolgálták. A legfontosabb módosítás a tornyot érintette: a korábbi hétszögletű, a frontrészen döntött tornyot egy egyszerűbb hatszögletű, teljesen függőleges frontpáncélzatú toronyra cserélték, valamint ez a típus már a késői KV-1-esre épült.

Mivel észlelték, hogy fedélzeti géppuska híján egy mágneses aknával egyetlen gyalogos is elpusztíthatja a harckocsit, később két darab 7,62 mm-es DP golyószórót is beépítettek.

A védelmet rátétpáncélzattal javították, de ez újabb 4 tonnás tömeg-növekedést jelentett, ami tovább rontotta a mozgékonyságot (egyes KV-2-eseken az oldalsó páncéllemezeket hegesztés helyett csavarokkal rögzítették).

A németek az általuk zsákmányolt példányokat újra rendszerbe állították, Panzerkampfwagen KV-2 754(r) néven (ezek csak felszereltségükben és parancsnoki kupolájukban tértek el a szovjet példányoktól) - egy ilen példány látható jobbra.


Szolgálatban:

Amikor a KV-2-es 1941 végén megjelent, a világ legerősebb harckocsijának számított, bizonyos tekintetben még a néhány hónappal később debütáló, rettegett német Tiger nehézharckocsit is felülmúlta. Ennek ellenére a KV-2-t elsősorban nem ellenséges harcjárművek kilövésére szánták, hanem egyfajta közvetlen tűztámogató önjáró lövegnek, áttörő harckocsinak. Ennek megfelelően a típusból külön ezredeket alakítottak és elsősorban erődítmények ellen vetették be.

Először eredeti feladatának megfelelően Finnországban vetették be, a Mannerheim-vonal áttörésére (ez a finn védelmi vonal csak kisebb, különálló védelmi gócpontokból állt), ezért a típus sikereit túlnyomórészt a Szovjetuniót ért német támadás alatt aratta (Barbarossa hadművelet).

A gyakorlatban a KV-2-esek szinte sérthetetlennek tűntek: gyakran előfordult, hogy több telitalálat sem tudta őket feltartóztatni, mivel a 37 mm-es német lövedékek lepattantak vagy elakadtak a vastag páncélzatban.

1941. június 23-án a litván Raseiniai városát védő szovjet páncélosok közül egyetlen KV-2-es egymaga feltartóztatta a teljes német 6. páncélos hadosztályt. A szovjet harckocsi megállt a város előtti útkereszteződésben, majd egymás után lőtte ki a közeledő német járműveket. Bár az ellenség több támadást is indított, ezek egyike sem vezetett eredményre (két nappal később legénysége azért hagyta el a KV-2-est, mert elfogyott a lőszere).

A németek kezdetben - ha lehetőségük volt rá - a 88 mm-es légvédelmi lövegekkel iktatták ki a lassan mozgó KV-2-eseket vagy az egyszerűbb, de jóval veszélyesebb módon a gyalogság aknákkal próbálta felrobbantani. Idővel a harckocsizó alakulatok is megtalálták az ellenszerét: először a lánctalpaira célozva tették mozgásképtelenné, majd ezután a tüzérség lőtte ki a hatalmas célpontot nyújtó páncélost.

Hírneve ellenére a KV-2-es több komoly problémával küzdött, amelyek jelentősen rontották a hatékonyságát. A fent említett lassú tüzelés mellett az is időt vett igénybe, hogy bár a torony forgatását elektromos motor végezte, ez nem terjedt ki a magasság beállítására. Ez még kiegészült azzal, hogy a tornyot csak teljesen vízszintes helyzetben lehetett körbefordítani, mivel a túlméretes, 12 tonnás torony a legkisebb szög esetén is megdőlt és az átellenes oldalon összelapította a fogaskereket, valamint a csapágyazást.

Hasonló volt a helyzet a futóműnél is: mivel a páncéltestet eredetileg jóval könnyebbnek tervezték, a harckocsi mozgás közben egyszerűen ledarálta a túlterhelt fogaskerekeket, ezek karbantartása, cseréje pedig hosszú időt vett igénybe.

Az már a csapatpróbák alatt kiderült, hogy a KV-2-esnek a helyváltoztatás is komoly gondot jelent és a jelentős tömeghez képest kis teljesítményű hajtómű miatt gyakran az enyhébb lejtők is leküzdhetetlen akadályt jelentettek. A gyártás minősége is hagyott maga után kívánnivalót (pl.: a 41. harckocsi-hadosztály KV-2-esei kétharmadát elvesztette, 75%-ukat műszaki hiba miatt).

Miután az előrenyomuló németek miatt a szovjet harckocsi-üzemeket bezárták és az Urálon túli biztonságos területekre költöztették, az új területen már nem gyártották tovább a KV-2-eseket, melyek így 1940-től kb. másfél évig készült, ez idő alatt mindössze 334 példány készült).


Utóélet:

A németek számára hatalmas sokkot jelentett a KV-2-esek megjelenése, mivel minden harckocsijukat könnyedén ki tudta lőni, de a hatalmas sziluettű, alacsony gyártási minőségű páncélos inkább csak az angolok kortárs ”játékszereihez” hasonlított, a háború menetére nem volt hatással.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a 152 mm-es löveggel felszerelt KV-2-es az azonos kaliberű szovjet rohamlövegek, a SzU-152, majd az ISzU-152 előfutárává vált - utóbbi egyike lett a legerősebb második világháborús szovjet páncélosoknak.


KV-1 (nehéz harckocsi):

A KV-2-es alapját a KV-1 adta: ez egy kisebb és kevésbé ütőképes, de sokkal hatékonyabb harckocsi volt, amelyből közel 5000 db készült és a T-34-es mellett ez a típus segítette leginkább a szovjet páncélos alakulatok túlélését a kritikus időszakban. Érdekes, hogy a KV-1-ből kialakított KV-2-esek túlélő példányait 1941 után visszaalakították KV-1-é.


Műszaki adatok:

Név: Kliment Vorosilov 2 „KV-2”

Típus: áttörő (nehéz) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 53,96 t

Hossz: 6,79 m

Szélesség: 3,32 m

Magasság: 3,65 m

Motor: 550 Le-s (V-2K, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 6 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 152 mm-es löveg (M-10T, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (DT, egy-egy koaxiális, és légvédelmi)

Páncélzat: 20-30 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 25,6 km/h (úton), 12 km/h (terepen)

Hatótávolság: 150 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.