Kliment Vorosilov 1

„KV-1”


Előzmények:

A hatalmas méretű, ám fejletlen Oroszország az első világháborúban sorozatos vereséget szenvedett és 1918-ban egy megalázó különbékével (breszt-litovszki béke) kiugrott, így vesztes országnak számított annak ellenére, hogy korábban az Antant oldalán harcolt.

A kudarcot követően a cár hatalmát megdöntő kommunisták igyekeztek tanulni a háború során orosz részről elkövetett hibákból. A szovjetek tanulmányokat írtak, melyek összegezték a korábbi tapasztalatokat és új doktrínákat dolgoztak ki.

Részben ezeket figyelembe véve vezettek be 1929-ben új tábori szabályzatot, amelyben a háborút már nem kizárólag a front teljes szélességében győzelmet arató gyalogságra alapoztak, hanem a néhány előre kijelölt ponton a védelmet koncentrált támadással áttörő harckocsikra.

Az áttörés kulcselemei a nehéz harckocsi voltak, melyek fejlesztését a fiatal szovjet ipar gőzerővel kezdte meg. Több program kezdődött (pl.: T-22, T-30), de sem ezek, sem pedig a több mint 100 tonnás T-42 terve nem bizonyultak megvalósíthatónak, ezért először egy kisebb méretű páncélost készítettek: a T-35-öst.

A még így is 45 tonnás, 5 toronnyal felszerelt harcjármű csak korlátozottan volt alkalmas a szolgálatra (többtornyos kialakítása túlságosan bonyolulttá és nehézzé tette, ráadásul vékony, maximum 30 mm-es volt a páncélzata), ezért újra kellett kezdeni a tervezést.

Minden téren magasak voltak az elvárások: a leendő páncélosnak egy 76,2 mm-es löveggel kellett rendelkezni, ugyanakkor 1200 méter távolságból túl kellett élnie egy ilyen kaliberű löveg találatát (emellett megkövetelték a dízelmotor használatát).

Két tervezőiroda párhuzamosan dolgozott a terveken: a Kotyin-vezette csoport elkészítette az SzMK nehéz harckocsit, míg Barikov a T-100-ast.

A tervek elfogadása után megkezdődött a prototípusok gyártása, de Kotyin csapatának több tagja és maga Kotyin is amellett érvelt, hogy a lassú típusokon a páncélzat vékonyítása helyett hagyjanak el egy vagy több másodlagos tornyot, melyre 1939-ben Sztálin engedélyt is adott.

Kotyin azonban merész módon minden kiegészítő tornyot elhagyott típusáról és kiharcolta, hogy ezt is teszteljék. A régi-új páncélos neve KV (a később KV-1) lett, melyet Kliment Vorosilov marsallról neveztek el, hasonlóan az SzMK-hoz (utóbbi nevét Szergej Mironovics Kirov után kapta).


Konstrukció:

A KV-1-es a szovjet nehéz harckocsik új generációját jelentette: a korábbi bonyolult, erődítményszerű felépítést a könnyű harckocsikon (többek között a T-26-oson) használt egyszerűbb, olcsóbb és könnyebben gyártható kialakítás váltotta fel.

A nehéz harckocsi legnagyobb újdonsága a szakítás volt a többtornyú kialakítással: ez nemcsak a jóval egyszerűbb szerkezet és a lényegesen megbízhatóbb rendszer miatt volt fontos, hanem azért is, mert így a küzdőtérben több hely maradt.

A KV-1-es számos részletét az SzMK-ból vették át: többek között a 76,2 mm-es löveget is. Eredetileg az F-32-es löveget választották a harckocsihoz, de a löveg leszállítása késett, ezért kényszerűségből az L-11-es löveget építették be (ez nem 31,5 kaliberhosszú, hanem ”csak” 30,5 kaliberhosszú volt).

Bár e harcjármű nem kapott gépfegyveres tornyokat, a KV-1-es három géppuskát is hordozott: ebből egy a testbe került, egy volt párhuzamosított, a harmadikat pedig a torony hátsó részébe építették (ez a szovjet és egyes japán harckocsik jellegzetessége volt: kifejezetten a páncélos mögötti terület lefogására tervezték).

A KV-1-es páncélzata lényegesen felülmúlta a korábbi szovjet harckocsik (T-26, T-28, T-35) maximum 30 mm-es védelmét: e nehéz harckocsi homlokpáncélját és tornyának elejét 90 mm-nyi páncél védte.

Az oldalt is vastag páncélzat további előnye volt, hogy ahol lehetett, megdöntötték, ezáltal a becsapódó páncéltörő lövedékek lepattanhattak a testről és az is javított a védelmen, hogy a laposabb főtorony és a másodlagos tornyok elhagyása kisebb, így nehezebben eltalálható sziluettet eredményezett.

A korábbiaknál erősebb védelem azonban azt eredményezte, hogy a KV-1-es tömege továbbra is 43,6 tonnát tett ki, ezért erős hajtóműre volt szükség. A harckocsiba az új fejlesztésű szovjet V-2-es dízelmotor került: ennek alapváltozatát a BT-7M használta, de a KV-1-be már a V-2K jelű változat került, amely 450 helyett 600 lóerőt adott le.

Az erősebb motor növelte a mozgékonyságot, de ehhez hozzájárult a futómű többi eleme is. Az SzMK-hoz képest a futógörgők számát oldalanként nyolcról hatra csökkentették, de annak jellegzetes (torziós) rugóstagjait megtartották és mivel nem állt rendelkezésre kellően erős váltómű, az SzMK-n is alkalmazott, mintegy két évtizedes amerikai technológiát vették át.

Mindez műúton (nehéz harckocsihoz képest) jelentős, 35 km/h-s végsebességet tett lehetővé és terepen is tartani tudták a 15 km/h-s sebességet (a jobboldali KV-1-es felirata: a „Győzelem a miénk lesz!”).


Fejlesztések:

A KV-1-es gyakorlatilag az SzMK rövidebb, egylöveges változata volt, amely két tornyával maga is egy letisztultabb többtornyú nehéz harckocsi volt.

A háborús helyzet (a Spanyol polgárháború, majd a második világháború) miatt a KV-1-es sietve került gyártásba, ami több problémát eredményezett. Ahogy az fentebb is olvasható, az első sorozat (141 db) harckocsijaiba az L-11-es löveg került - ezeket KV-1 model 1939-ként jelölték.

A Finnország elleni háború tapasztalatait felhasználva az első sorozat további (mintegy 250) példányát már az F-32-es löveggel és fejlesztett frontpáncéllal szerelték fel: ezek a KV-1A (KV-1 model 1940) jelzést kapták.

A világháború alatt egyre komolyabb ellenállásba ütköző szovjetek kénytelenek voltak fejleszteni páncélosaikat, így a KV-1-est is. Megkezdődött egy újabb változat fejlesztése, de közben a már meglévő példányokat is igyekeztek feljavítani.

A KV-1E olyan KV-1-eseket takart, melyekre kiegészítő (20 mm-es, puha acélból készült) páncéllemezek kerültek - ezeket a példányokat könnyű volt felismerni a rátét-páncélzatot rögzítő nagyméretű szegecsekről (ld. balra).

A nehéz harckocsi maximális páncélvastagsága így kb. 120 mm-esre nőtt - ezáltal szemből szinte elpusztíthatatlanná vált, de a többlet teher tovább rontotta az amúgy is korlátozott mozgékonyságot (mivel a típus tömege már meghaladta a 45 tonnát).

A sorozatgyártású KV-1B-be (KV-1 model 1941) már az F-34-es löveg került, amely az L-11-hez és az F-32-höz hasonlóan a ZiSz-5-ös lövegcsaládba tartozott, viszont csöve a korábbiaknál hosszabb volt (42,5 kaliber).

A KV-1B-k páncélzatát a KV-1E-kéhez hasonlóan növelték, de 20 helyett 25-35 mm-es lapokat használtak és ezeket nem szegecseléssel, hanem a modernebb és biztonságosabb hegesztéssel erősítették fel.

Az utolsó alapváltozat a KV-1C (KV-1 model 1942) volt, amely elődjéhez hasonlóan egy F-34-es löveget, de enyhén módosított tornyot és rátét-páncélzatot kapott: az egyetlen nagyobb különbséget az jelentette, hogy a KV-1C kapott egy negyedik, légvédelmi géppuskát is (ez a típus már 48 tonnát nyomott).

Sikere miatt a zsákmányolt példányokat a németek is szolgálatba állították: ezek különböző néven (pl.: Panzerkampfwagen KV-IA 753(r), Panzerkampfwagen KV-IA 754(r), Panzerkampfwagen KV-IB 755(r)) kerültek szolgálatba, de ezek szinte csak nevükben különböztek a szovjet bázismodellektől. Egyes példányokat (pl.: Panzerkampfwagen KV-1 756(r) mit 75 mm KwK L/53) azonban hosszú csövű löveggel és német parancsnoki kupolával láttak el, növelve harcértéküket.


Szolgálatban:

A KV-1-es prototípusai (az SzMK-val és a T-100-assal együtt) elsőként az 1939-40-es szovjet-finn téli háború alatt kerültek bevetésre (1939. december 17-én). A tesztek biztatóak voltak: a KV-1-es lövegét kilőtték, így vissza kellett vonulnia, de a finn páncéltörő lövedékek egyszer sem tudták átütni a páncélzatát. A két másik harckocsi gyengén szerepelt, ezért a KV-1-es sorozatgyártása megkezdődhetett (az SzMK és a T-100-as fejlesztését viszont leállították).

A második világháború első időszakában a KV-1-es messze a leghatékonyabb szovjet harckocsinak számított: páncélzatát a német 37 mm-es páncéltörő löveget gyakran közvetlen közelről sem tudták átütni (ezzel sokkolva a náci egységeket).

A páncélost gyártó üzemet leállították és az Urálon túli, biztonságos keleti területekre költöztették, majd folytatták a KV-1-esek előállítását. Miközben a németek egyre beljebb nyomultak a Szovjetunióba, a kommunisták hatalmas veszteségeket szenvedtek - ennek oka részben elavult páncélosaik voltak. Ekkor mindössze két hatékony harckocsi-típussal rendelkeztek jelentősebb számban: a T-34-es közepes harckocsival és a KV-1-es nehéz harckocsival.

A KV-1-es így a Szovjetunió túlélésének egyik kulcselemévé vált, amelyet a német egységek is rettegtek, noha a páncélosnak több súlyos hibája is volt.

Az ősrégi váltómű és a fejlesztések hatására folyamatosan növekvő össztömeg miatt a típus mozgékonysága alacsony volt, ezért a németek ugyanazt a taktikát alkalmazták, amit később a szovjetek ellenük (ld.: Tiger nehéz harckocsi, Elefant páncélvadász): az alacsony sebességű és lassan forduló nehéz harckocsit megkerülték és oldalról vagy hátulról lőtték ki.

A hajtáslánc problémáit ráadásul megnyugtatóan sohasem sikerült orvosolni, ezért gyakoriak voltak a meghibásodások és az is gondot jelentett, hogy a váltáshoz óriási erőre volt szükség, így vezetése fárasztó volt. A belső térben a kisméretű torony miatt továbbra sem állt rendelkezésre elég hely, ami éles helyzetben lassította a munkát.

Mivel azonban (a T-34-es mellett) nem állt rendelkezésre más szovjet páncélos, amely felválthatta volna, gyártását csak 1942-ben szüntették be és ekkorra már (az összes KV-variánssal együtt) 5219 db készült el.

A német hosszú csövű 50, majd 75 mm-es vontatott lövegek, később pedig a 75 és a 88 mm-es harckocsi-ágyúk megjelenését követően a KV-1-esek elvesztették erős páncéljuk nyújtotta védelmüket, ezáltal gyorsan háttérbe szorultak.


Utóélet:

A KV-1-es egy több problémától szenvedő szovjet páncélos volt, de relatív egyszerű volt a gyártása és kiváló alapot biztosított a további fejlesztéshez, ezért számos specializált változatát tervezték meg (ezek többségét nem, vagy csak minimális számban gyártották - utóbbiak itt nem kerülnek feltüntetésre):


Mivel a KV-1-esek tornya képtelen volt befogadni egy 76,2 mm-es löveget, a típusra új tornyot fejlesztettek, létrehozva a KV-2-es nehéz harckocsit, amely elődjénél is lassabb volt, viszont egy rendkívüli, 152 mm-es löveget hordozott.

A KV-2-höz hasonló, specializált változat volt a KV-8-as, melyet egy ATO-41-es lángszóróval szereltek fel. Ez a típus kapott egy 45 mm-es löveget is, de ezt vastagabb csővel készítették, hogy távolabbról egy széria-KV-1-esnek tűnjön.

A KV-1 átmeneti típus volt: a többtornyú harckocsik végét, de egyben egy új korszak kezdetét is jelentette. A KV-2-vel szemben a KV-1Sz-nél a lehető legnagyobb sebesség elérésére koncentráltak: a 600 lóerős motort megtartották, de a páncélzatot rendkívüli módon elvékonyították.

1370 db KV-1Sz-t gyártottak, de ezt a harckocsizók (vékony páncélzata miatt) nem kedvelték, ezért megkezdték egy továbbfejlesztett harcjármű tervezését. Az átmeneti időre 148 db KV-85-öst gyártottak a SzU-85-ben is használt 85 mm-es D-5T löveggel, addig, amíg 1944-től elérhetővé nem váltak a valóban erős JSz-sorozatú harckocsik.


Műszaki adatok:

Név: Kliment Vorosilov 1 „KV-1”

Típus: nehéz harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 43,60 t

Hossz: 6,75 m

Szélesség: 3,32 m

Magasság: 2,71 m

Motor: 600 Le-s (V-2K, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es löveg (L-11, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 3 db 7,62 mm-es (DT, egy-egy párhuzamosított, a torony hátsó részén és a testben)

Páncélzat: max. 90 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: ~ 35 km/h (úton), 15 km/h (terepen)

Hatótávolság: 400 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.