Kanonenjagdpanzer

„KaJaPa”


Előzmények:

A német harckocsi-gyártás gyökerei az első világháborúig nyúlnak vissza (ld. A7V, Leichter Kampfwagen II), de ez a néhány példány szinte semmilyen hatást nem gyakorolt a háborúra.

A döntéshozók azonban felismerték a harcjárműben rejlő lehetőségeket és a háború után először titokban, majd nyíltan fejlesztettek saját típusokat - ezáltal kezdetben kisméretű, elsősorban kiképzésre alkalmas páncélosokat alkotva (pl.: Panzerkampfwagen I). Később, a második világháború alatt (elsősorban Hitler elhatalmasodó megalomániája miatt) az egymást váltó modellek egyre nagyobbak és erősebbek, ugyanakkor drágábbak lettek.

A németek által tervezett harckocsik többsége, különösen a háború végiek mind technológiai, mind gyakorlati szempontból felülmúlták kortársaikat, de a náci Harmadik Birodalomnak volt egy konstans problémája: a páncélosok előállítása sohasem érte el az igényelt mennyiséget.

A problémát súlyosbította, hogy az elérhető típusok többsége harcra alkalmatlan volt - ennek egyik oka a gyors fejlődésben keresendő: mire egy harckocsi gyártása felfutott, a típus gyakran már el is avult. Franciaország 1940-es megtámadásakor például a németek 2439 db harckocsit vetett be, de ezek 65%-as gyakorlatilag harcképtelen Panzer I és Panzer II volt, a legerősebb Panzer IV-ből pedig mindössze 278 db állt rendelkezésre.

Ezt az ellentmondást a német mérnökök egy egyszerű, de hatékony új harckocsi-típussal, a páncélvadásszal oldották fel. Az elavult, löveg nélküli Panzerkampfwagen I-esek apró tornyait leszerelték és helyettük egy félig nyitott felépítménybe az akkoriban erősnek számító 47 mm-es páncéltörő löveget helyezték.

Az így létrehozott típus, a Panzerjäger I (német; harckocsi-vadász) alacsony ára ellenére hatékony fegyvernek bizonyult és ennek hatására később minden német harckocsiból kialakítottak páncélvadász variánst (ilyen volt például a Panzer III-ra épülő StuG III vagy a Panther harckocsi átalakítása, a Jagdpanther).

De hiába ért el Németország mellett minden páncélvadászt építő ország sikereket harcjárműveivel, a második világháború végén hirtelen minimálisra esett a páncélosok iránti igény és ezt már a hagyományos közepes harckocsik is képesek voltak kielégíteni. Emiatt a páncélvadászok tervezését és gyártását leállították és ez a járműtípus gyakorlatilag feledésbe merült.

Csakhogy a második világháború utáni világ sem volt mentes a konfliktusoktól: ezek közül a legnagyobb volumenű az elmérgesedő amerikai-szovjet viszony volt, melyet ma hidegháborúként ismerünk (konfliktus-sorozat 1947 és 1991 között).

A két eltérő ideológiájú szuperhatalom szembenállása a második világháború végén kettéosztott Németországban csúcsosodott ki, ahol a két rivális terület fegyverkezési versenybe kezdett. A nagyszámú, szovjet eredetű kelet-német harckocsi ellensúlyozására a demokratikus Németországi Szövetségi Köztársaságnak (röviden NSZK-nak vagy Nyugat-Németországnak) ezért az 1960-as években hasonló tűzerőt kellett felmutatnia.

A leginkább kézenfekvő megoldásnak az tűnt, ha az amerikaiak akkor legerősebb páncélosukkal, az M48 „Patton”-nal szerelik fel a nyugat-német hadsereget. A Bundeswehr valóban kapott M47-es és M48-as páncélosokat, de ezek száma nem volt elegendő, ezért szükség volt egy áthidaló típusra is.

Azért, hogy a költségeket alacsonyan tartsák, ismét felmerült egy torony nélküli, de nagy tűzerejű típus, egy páncélvadász kifejlesztésének ötlete, amely el is nyerte a döntéshozók tetszését. A zöld utat kapott típus a Kanonenjagdpanzer (német; ~ löveggel felszerelt páncélvadász) elnevezést kapta, de lövege alapján emlegették Jagdpanzer Kanone 90mm (német; ~ vadászpáncélos 90 mm-es löveggel) -ként is (röviden: KaJaPa).


Konstrukció:

A Kanonenjagdpanzer egy valódi páncélvadász volt: felépítése kísértetiesen hasonlított a második világháborús (Panzer IV-en alapuló) Jagdpanzer IV-hez: masszív, lépcsőzetes test, komoly tűzerő, korlátozott előállítási költség. A KaJaPa egybenyitott küzdőtérrel rendelkezett: a vezető a löveg bal-, míg a lövész és a töltő a jobb oldalán foglalt helyet (mögöttük kapott helyet a parancsnok).

Oldalról nézve a harckocsit három szekcióra lehetett osztani: az orr részben kapott helyet a löveg és a sofőr. A középső egység a küzdőtér volt - itt ült a személyzet és itt tárolták a lőszereket, míg a hátsó, alacsonyabb részegységbe a motor és az üzemanyag-tartály került.

Minden páncélvadász meghatározó eleme a méretéhez képest erős löveg és ez a Kanonenjagdpanzer esetében is tetten érhető volt. A löveg alapját az amerikai M36-os (90 mm-es) harckocsi-ágyú adta, de a KaJaP-nál a gyártást már a német Rheinmetall vállalat végezte.

A 40 űrmérethosszú löveg a test elején egy, a második világháborúban alkalmazott Saukopf (német; vaddisznófej) stílusú lövegpajzsba csatlakozott, melyet a középvonaltól kissé jobbra eltolva építettek be (hasonlóan a korábbi Hetzer páncélvadászhoz).

Ebből a kazamata kialakításból kifolyólag a löveget vízszintesen 15, függőlegesen csupán 8 fokban lehetett kitéríteni, így a páncélvadásznak tüzeléskor az ellenség felé kellett fordulnia. Az 51 lőszerrel ellátott löveg kiegészítéseként a Kanonenjagdpanzer-t egy pár géppuskával is ellátták, így a gyalogság elleni védelme biztosított volt.

A KaJaPa páncélzata is a korábbi páncélvadászokét idézte: a harcjármű frontpáncélja csupán 50 mm-es volt, de az erősen megdöntött homogén páncélzat növelte a lövedék lepattanásának esélyét. Emellett az alacsony páncélvadászt önmagában is nehéz volt eltalálni (a típus alapját adó M47 „Patton” 3,35 méter magas volt, a KaJaPa viszont csupán 2,09 méter). Ez a kialakítás nagyobb távolságból védelmet nyújthatott, de egyes területeken mindössze 10 mm-nyi fém védte a bent ülőket és ezen nem sokat segített a test mind a négy oldalán erősen döntött páncélzat sem.

A Kanonenjagdpanzer tervezésénél a védelem mellett nem volt kiemelt szempont a mozgékonyság sem, de az 500 lóerős Mercedes hajtóművel a 27,5 tonnás harcjármű műúton akár 70 km/h-ra is felgyorsulhatott. Ebben szerepe volt az oldalankénti öt futógörgőnek is, melyek mindegyike független felfüggesztést kapott, jelentősen növelve a nehéz terepen való manőverezést.

A négyfős páncélvadász három tetőnyílást kapott, a jobb hátsót parancsnoki kupolával is felvértezték. Régies szerkezete ellenére a harcjárművet ellátták NBC védelemmel, egy korai éjjellátóval (ez látható a jobboldali képen - a nagyméretű, kétajtós doboz a löveg fölött), valamint 8 ködgránát-vetővel (a jármű hátsó részén).


Fejlesztések:

A megjelenésekor a Kanonenjagdpanzer 4 rendelkezett a páncélvadászoktól elvárt két követelménnyel: erős lövegével képes volt elpusztítani az ellenség páncélosait és (”olcsó” megoldásai révén) ára jóval alatta maradt kortársainál.

Bár a torony elhagyása miatt a KaJaPa támadásra kevéssé volt alkalmas, de nem is ez volt a feladata, ráadásul a kihagyott alkatrészek (például a forgatómechanizmus) mérsékelte a típus árát és növelte a megbízhatóságát.

A típus egészen a hetvenes évek elejéig óriási fenyegetést jelentett Kelet-Németországra. Ekkor azonban megjelent a szovjet T-64-es, majd a Varsói Szerződés tagállamait T-72-esekkel kezdték felszerelni és mivel ezek frontpáncélját a KaJaPa már nem tudta szemből átlőni, a páncélvadász hátrányba került.

Az új riválisok óriási problémát jelentettek, hiszen a Kanonenjagdpanzer ereje lövegében rejlett. Azért, hogy csökkentsék a különbségeket, a gyártók megalkottak egy fejlesztett modellt (Kanonenjagdpanzer 5), melybe a világhírű angol Ordnance 105 mm-es lövegét helyezték. Az erősebb löveggel a KaJaPa visszakapta az erősségét, de az átalakítás magas költsége miatt csupán néhány tucat páncélvadászt fegyverzetek át az L7-es lövegre.

A döntéshozók végül a Raketenjagdpanzer mellett tették le a voksukat (ld. „Szolgálatban” bekezdés), de 1975-ben az alaptípusból kifejlesztettek még egy modellt. Ebbe a variánsba a Marder páncélozott harcjármű „Renk” átviteli rendszerét szerelték, valamint új lánctalpat és felfüggesztést kapott. A feljavított típust JPK-90 néven kínálták, de hazájában nem állt szolgálatba.


Szolgálatban:

A Kanonenjagdpanzer prototípusát már 1960-ban bemutatták, de a gyártás beindítása elhúzódott, ezért az első szériapéldányok csak 1965-ben gördült le a futószalagról. A KaJaPa gyártását így is mindössze két év után, 1967-ben felfüggesztették.

A típus előállításában három vállalat vett részt: a Hannoversche Maschinenbau AG, a Henschel und Son és a MOWAG Motorwagenfabrik AG. A Hanomag és a Henschel készítette a nyugati Német Szövetségi Köztársaság számára a páncélvadászokat, míg a MOWAG a svájci megrendelést elégítette ki. A német hadsereg, a Bundeswehr számára minkét gyártó 385-385 darabot állított elő. Egy évtizeddel később, 1975-ben a belga hadsereg is vásárolt 80 példányt, de ezek már a fejlettebb JPK-90-esek voltak.

Szolgálatba állásakor a Kanonenjagdpanzer nagy harcértékű és jól eltalált típusnak számított, amely ráadásul jóval olcsóbb volt a kortárs MBT-oknál, mivel azonban Németország két része között sohasem tört ki háború, a KaJaPa nem vett részt éles bevetésen.

A típust hivatalosan 25 éven át, 1990-ig tartották szolgálatban, de cseréje már az 1970-es években felmerült. Amint az fentebb is olvasható, a Kanonejagdpanzer 5 építése a magas költségek miatt lassan haladt, de a KaJaPa-ra a végső csapást a rakéták mérték. Ahogyan a kortárs ASzU-85-nél, a Kanonenjagdpanzer esetében is felmerült, hogy a löveg továbbfejlesztése helyett a járművet egy rakétákkal felszerelt típusnak kell leváltania.

Ekkor ugyanis a döntéshozók között azok kerültek többségbe, akik (hibásan) úgy vélték: a jövő háborúiban az irányított páncéltörő rakéta lesz az egyetlen fegyver, a lövegek pedig teljesen eltűnnek. Ennek következtében igyekeztek kiszorítani a KaJaPa-t is, de a típus kiváló alvázát fel lehetett használni egy rakétahordozó járműhöz (ld. „Utóélet” bekezdés).

Mára a páncélelhárítás szerepét részben átvették a löveggel felszerelt páncélautók (ld.: B1 „Centauro”, AMX-10 RC), de elvétve később is készültek páncélvadászok (pl.: Ikv 91).


Utóélet:

A hidegháború alatt a Kanonenjagdpanzer már anakronisztikusnak tűnhetett a MBT-ok mellett, de a régi és az (akkoriban) modern elemek kombinálása egy erős és költséghatékony páncélvadászt eredményezett.

Érdemes megfigyelni, hogy bár a típust évtizedekkel korábban kivonták a szolgálatból, manapság (költséghatékonysági okból) mind gyakrabban visszatérnek ehhez a módszerhez (pl.: az Egyesült Királyság világszínvonalú Challenger 2-eseinek egy részét raktárba küldte és helyettük az alig 7,8 tonnás FV107-es könnyű harckocsit használja):


Beobachtungspanzer (mobil tűzvezetési pont):

Néhány feleslegessé vált Kanonenjagdpanzer-t megfosztottak lövegétől és az így keletkező viszonylag nagy, egybefüggő tér felhasználásával egy tüzérségi megfigyelő járművet alkottak.


Raketenjagdpanzer Jaguar 1, 2, 3 és 4 (rakétás páncélvadász):

Amikor a német hadsereg érzékelte, hogy az újabb ellenséges MBT-ok ellen páncélvadásza már nem megfelelő, új megoldás után nézett. A Kanonenjagdpanzer lövegét kiszerelték, megerősítették a páncélzatot, a tetőre pedig kezdetben francia „Haute Subsonique Optiquement Téléguide” (röviden HOT) irányított páncéltörő rakétát, később a hasonló amerikai „Tube-launched, Optically-tracked, Wire command data link, guided missile” (TOW) modellt helyezték.

Előbbiből 370 példányt készítettek, utóbbihoz 162 Kanonenjagdpanzer-t alakítottak át. Mindkét variáns megtartott egy-egy jobbra eltolt géppuskát egy nagyméretű perselyben (a baloldali fotón egy HOT, jobbra egy TOW rakétával felszerelt Raketenjagdpanzer látható).


Műszaki adatok:

Név: Kanonenjagdpanzer „KaJaPa”

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 25,70 t

Hossz: 8,75 m

Szélesség: 2,98 m

Magasság: 2,09 m

Motor: 500 Le-s (Mercedes Benz 837 vízhűtéses, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 90 mm-es löveg (Rheinmetal BK 90, a test elején)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (MG3, egy-egy párhuzamosított és légvédelmi)

Páncélzat: 10-50 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 70 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 400 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.