Joszif Sztálin 3

„JSz-3”


Előzmények:

Az első világháborúban a nehéz harckocsik domináltak, de a két világháború között fokozatosan áthelyeződött a hangsúly a könnyű és közepes típusokra. Emiatt a második világháború kitörésekor a hadviselő felek - egy kivételtől eltekintve - ilyen kisebb, gyorsabb páncélosokkal rendelkeztek.

A Szovjetunió volt az egyetlen harckocsigyártó ország, amely még a 30-as évek végén is hitt a nehéz harckocsikban, de ők ragaszkodtak az elavult első világháborús doktrínákhoz, ezért típusaik (pl.: a T-35-ös nehéz harckocsik) harcra jószerével alkalmatlanok voltak.

A második világháborúban a náci Németország ugyan ellenfeleinél fejlettebb közepes harckocsikat készített, de mivel a Szövetségesek gyártókapacitása messze meghaladta a németekét, a Harmadik Birodalom idővel mind nagyobb és erősebb típusokat gyártott.

A német technológiai fölény már a Szovjetunió 1941-es lerohanásakor is érezhető volt, ráadásul a nácik 1943-tól megyre nagyobb számban vetették be csodafegyverüket, a Tiger harckocsit, majd a kisebb, de gyakoribb Panther (névleg közepes) harckocsit. Ezek a típusok mind páncélzat, mind tűzerő tekintetében messze felülmúlták a világ összes akkori harckocsiját és az ellenük harcoló egységek irracionálisan nagy veszteségeket szenvedtek.

Ezek a ”nagymacskák” sokkolták a Szövetségeseket, akik ezután erőltetett ütemben igyekeztek olyan típusokat gyártani, amelyek eséllyel vehették fel velük a harcot, ám az így készült típusok vagy erőtlenek (pl.: Sherman Firefly) vagy túl nehezek voltak (T-28, M6, A39 „Tortoise”, stb.).

Bár elvileg a Szovjetunióban két harcjármű is képes volt a Tiger-ek kilövésére, a SzU-152 valójában önjáró löveg volt, a KV-2-es nehéz harckocsi pedig komoly műszaki problémákkal küzdött. A német harckocsik jelentette fenyegetés a saját területükön küzdő kommunistákat fokozottan érintette, ezért a szovjetek átfogó fejlesztésbe kezdtek. Amellett, hogy megkezdődött a T-34-esek átfegyverzése a hatékonyabb 85 mm-es lövegre (T-34/85), átszervezték a nehéz-harckocsik gyártását is.

A hatalmas, de minimális mozgékonyságú KV-2 helyett a kisebb KV-1-es nehéz harckocsit választották egy új széria alapjának. Szakítottak a korábbi többtornyos kialakítással is és az óriási kaliberű löveg helyett egy kisebb átmérőjű, de hosszabb löveget építettek be. Az új toronnyal felszerelt KV-1Sz-t később JSz-1-é, majd JSz-2-vé fejlesztették.

Utóbbi típus vastag páncélzatával és 100-, majd 122 mm-es lövegével már a Tiger méltó ellenfelének tűnt, de hiába illették a fennkölt „győzelem harckocsija” névvel, közel sem volt tökéletes (ennek oka a tervezési hiányosságok mellett a teszteredmények ignorálása és a kritikán aluli gyártási minőség volt).

Emiatt szükségessé vált a JSz-2 továbbfejlesztése, ezért a vezető szovjet harckocsi-tervezők (Kotyin, Sasmurin, Ribin) több új kísérleti modellt fejlesztettek ki (köztük egy több mint 50 tonnás monstrumot, a JSz-6-ot, de ezeket a hadsereg nem fogadta el).

A hadvezetés ezek helyett egy olyan, a JSz-2-re épülő páncélost kért, amely ellenáll egy német Panther és Tiger páncélosok bármekkora (!) távolságból leadott lövésének. A tervezők helyzetét tovább súlyosbította, hogy a 333s/093s rendelet alapján a Cseljabinszki Kirov Gyárnak (CSKZ) alig több mint egy hónapja volt az első két feljavított prototípus legyártására (ez töredéke volt a szükséges időnek). Határidőre mindössze egyetlen üres páncéltest készült el, ezután többféle prototípust terveztek, míg kialakult a JSz-2 testét és kiszélesített toronygyűrűjét használó JSz-3.

A kész páncélos (elődeihez hasonlóan) a kommunista diktátor Joszif (Visszarionovics) Sztálin nevét viselte, a típust a zsarnok monogramja után JSz-3-ként jelölték (egyes publikációkban JSZ-3, az angolszász irodalomban IS-3). A JSz-3-at szolgálatba állításakor a „Sztálin marsall” becenévvel illették, de a JSz-2-höz hasonlóan nevezték a „győzelem harckocsijának” is és a „lándzsa” nevet is használták (utóbbit különleges kialakítású orrpáncéljáról kapta).


Konstrukció:

A JSz-3 követte a szovjet nehéz-harckocsik által kitaposott utat, bár némileg különbözött az előd JSz-2-től. A széles és hosszú váz orr részén újdonság volt a két, egymással szöget bezáró ún. „csukaorr” típusú páncélzat (ezzel a megoldással jelentős tömeg-növekedés nélkül javíthatták a páncélos védelmét).

A JSz-3 legfontosabb újdonsága mégis az egyesek szerint serpenyőhöz hasonló „gombafej” torony volt. A lapos és szokatlanul nagy átmérőjű, egyes helyeken több mint 45 fokban megdöntött torony az alacsonyabb sziluett mellett komoly többlet-védelmet nyújtott, mivel a legtöbb páncéltörő lövedék egyszerűen lepattant róla (ezt a formát szinte minden későbbi szovjet harckocsi használták).

A toronyba a már a JSz-2-n kipróbált D-25T löveget építették: a hatalmas, 122 mm-es kaliberű lövegre azért esett a választás, mert ez a fegyver képes volt minden korabeli harckocsi kilövésére. A torony tetejére egy légvédelmi célok ellen rendszeresített, de páncélozatlan földi járművek ellen is hatásos nehézgéppuskát szereltek.

Emellett még további két DTM géppuska került a harckocsira, viszont a korábban használt, hátrafelé néző géppuskákat már nem építették be, mivel a tapasztalatok alapján ezek használata csak a lőszer pazarlásával járt. Érdekes módon a JSz-3 fegyverzetéhez további 2 db AK-47-es gépkarabély és 20 db kézigránát is tartozott (szűk belső terük miatt a harckocsikban általában nem teljes értékű fegyvereket tároltak).

A harckocsi tűzerejéhez hasonlóan a JSz-3 páncélzata is kiemelkedően erős volt. A hengerelt acéllemezekből és öntött elemekből álló páncélzat vastagsága helyenként elérte a 110 mm-t, a legvékonyabb részeket (a fenéklemezt és a tető egy részét) 20 mm-es lapokkal védték. A különleges kialakítású orr-rész mellett az erősen ellapított torony és a szintén döntött testpáncélzat a tényleges vastagságnál jóval nagyobb védelmet biztosított, mivel a ferdén beépített páncéllapba horizontálisan becsapódó lövedéknek hosszabb utat kellett megtennie (illetve nőtt a lepattanás esélye).

A nehéz-harckocsik visszatérő problémája volt alacsony végsebességük és rossz terepjáró képességük és ezek részben a JSz-3-ason is jelentkeztek. A több mint 40 tonnás típus mozgatásáról egy 12 hengeres, 520 lóerős dízelmotor gondoskodott, mellyel a JSz-3 sebessége műúton mégis elérte 40 km/h-t. Az oldalanként hat futógörgős, három visszafutó-görgős felfüggesztés további előnye volt, hogy rendkívül széles (650 mm-es) lánctalpakat szereltek rájuk, melynek köszönhetően a nehéz harckocsi még laza talajon sem süllyedt el. A JSz-3 nem volt úszóképes, maximum 1,4 méter mély vízen (menetből) kelhetett át (azaz nem igényelte kiegészítő rendszerek felszerelését).


Fejlesztések:

Megjelenésekkor a JSz-3-as a világ legerősebb és legfélelmetesebb páncélosának tűnt, amely a többi nehéz harckocsinál nem csak nagyobb tűzerejű és erősebb páncélzatú, de jóval mozgékonyabb is volt.

Csakhogy ez túlnyomórészt a túlzó és titkolózó szovjet propaganda része volt, ugyanis a színfalak mögött a típus komoly problémákkal küzdött. A szovjetekre jellemző alacsony minőségű gyártás és az irracionálisan szűk tervezési határidők miatt az első gyártási sorozat példányai két éven belül szinte mind elromlottak és nagy részüket végleg selejtezni kellet. Azért, hogy elkerüljék a totális kudarcot, elindították a meglehetősen finoman fogalmazó „a felmerülő technikai hiányosságok elhárításának” programját.

Ennek keretében az összes JSz-3-ast teljesen szétszedték és minden alkatrészt vizsgálatoknak vetettek alá. Az összes elhasználódott, vagy problémát okozó részegységet kidobták, ezzel megakadályozták a hibák újbóli felbukkanását. A még használható darabokat felújították, a hibásakat pedig tökéletesítettek.

A páncéltesttel külön is foglalkoztak: kijavították az egyenetlen terhelés és a motor vibrációja miatt elrepedt részeket és egyes helyeken meg is vastagították a páncélzatot (ezek összesen mintegy három tonnás tömegnövekedést okoztak).

Néhány példányt egy 1,36 lóerős (1 kW-os) generátorral és egy második rádióval láttak el - ezt az altípust JSz-3K-nak nevezték (parancsnoki változat). Közben tovább folytak a feljavítási programok: az utolsóra 1960-ban került sor, majd áttértek a jóval modernebb JSz-3M-re (melyből szintén készült parancsnoki variáns JSz-3MK néven).


Szolgálatban:

A JSz-3-as prototípusai már a második világháború befejezése előtt elkészültek, de a páncélos ebben a háborúban nem vett részt. Az első szériapéldányok először az 1945. szeptember 7-én tartott ünnepi díszszemlén jelentek meg (a szovjet 2. Páncélos Gárdahadsereg 71. Nehéz Harckocsi Gárdaezredének 52 db JSz-3-asa egyértelműen a legnagyobb érdeklődést kiváltó típus volt).

A Szövetségesek (főleg az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok) elképedve figyelték a dübörgő monstrumokat és jelentősen túlbecsülték a harckocsi képességeit: a JSz-3 megjelenése a korábban a Tiger-nél tapasztalt méretű pánikot váltott ki.

Ettől kezdve az angolok és az amerikaiak kiemelt feladatként kezelték egy, a JSz-3 kilövésére képes páncélos létrehozását, bár az így született M103, FV214 „Conqueror”, stb. típusok egyike sem volt életképes (azt azonban nem sejtették, hogy keleti vetélytársuknak is hasonló gondjaik voltak).

Bár a JSz-3 40 km/h-s végsebességével (kategóriájában) rendkívül gyorsnak számított, nehezebb terepen képtelen volt 20 km/h fölé gyorsítani és bár a széles lánctalp miatt a nehéz harckocsi valóban nem akadt el a mocsarakban, viszont a lánctalp megtöbbszörözte az üzemanyag-fogyasztást.

Az is gondot jelentett, hogy a löveghez mindössze 28 lőszert rendszeresítettek, a páncéltest egyszerűen elreped a motor vibrációjától, a toronyról pedig hiányoztak a kapaszkodók, ezért szinte semmit sem lehetett rögzíteni rájuk.

A tervezési hibák mellett az alacsony gyártási minőségből adódó számos hiba jelentette a fő problémát. A második világháború alatt ezt elsősorban az Urálon túlra telepített gyárak szakadozó ellátása és a képzelten munkások okozták, ez azonban a második világháború végével részben megoldódott.

Csakhogy a JSz-3-asokra olyan magas gyártási kvótákat írtak elő, melyeket még jelentős minőségrontással sem lehetett elérni (emiatt a gyártósorról legördülő első harckocsik 60%-a már a gyártó tesztjén selejtnek bizonyult). Részben ennek volt betudható, hogy mire az első használható JSz-3-asok eljutottak a távol-keleti hadszíntérre, a második világháború már véget ért.

A két évig tartó gyártás alatt valamivel több, mint 2300 db JSz-3 készült el, de mivel a felmerülő technikai problémákat a folyamatos fejlesztések ellenére nem sikerült érdemben orvosolni, a páncélosok előállítását végül már 1947-ben beszüntették.

A JSz-3 mindezek ellenére jól sikerült nehéz harckocsinak számított és a Szovjetunióban az 1950-es években exporttilalom alá esett (ez alól kivételt képezett 2 db, Lengyelországba küldött példány).

A JSz-3M-eket a Szovjetunióban 1980-ig használták (hivatalosan csak 1993-ban nyugdíjazták) és idővel Csehszlovákia, Észak-Korea, Kína, majd Egyiptom is vásárolhatott a páncélosból (mára mind az öt ország kivonta a típust).

E nehéz harckocsi részt vett az 1956-os magyar forradalom leverésében, de a nyílt terepre tervezett páncélosból több is elveszett az októberi utcai harcokban (voltak, amelyek csak kiégtek, de több példány teljesen szétroncsolódott, valószínűleg belső robbanás miatt - ld. „Jack-in-the-box” jelenség).

A páncélos erejét az 1967-es hatnapos háborúban sem tudták kihasználni, ennek oka azonban nem a páncélosban keresendő, mivel a JSz-3 papíron a háború legjobb típusa volt (több izraeli M48 „Patton”-t ki is lőttek). Az egyiptomi harckocsizók ugyanis gyengén kiképzettek és motiválatlanok voltak: az izraeli Sharon tábornok például június 7-én 30 db olyan JSz-3-ast zsákmányolt, melyeket legénységük kifogástalan állapotban hagyott hátra. A baloldali fotón egy, a magyar 1956-os forradalom alatt elpusztult JSz-3 látható, míg jobbra egy izraeliek által zsákmányolt JSz-3 parádézik.


Utóélet:

A cikkben fentebb olvasható a típus számos hibája, ennek ellenére a JSz-3 a világ egyik leghatékonyabb nehéz harckocsija volt, képességei messze meghaladták a második világháborús és kortárs páncélosok erejét.

A JSz-3 egyben a szovjet nehéz-harckocsi fejlesztési programjainak egyik utolsó sorozatgyártású változata is volt (az utolsó a T-10 „Lenin” lett). Mivel a nehéz harckocsik gyenge mozgékonyságát egyetlen országnak sem sikerült hatékonyan megoldania, ezek a típusok fokozatosan háttérbe szorultak, helyüket a fő csataharckocsik (MBT-ok) vették át:


Objekt 704 (páncélvadász):

Mivel a döntéshozók elégedetlenek voltak nehéz harckocsijaik teljesítményével, ezekből német stílusú (torony nélküli, nagy kaliberű löveggel felszerelt) erős páncélvadász-változatokat is kialakítottak (ld.: a T-34/85-ből létrehozott SzU-100, a KV-1Sz/SzU-152 vagy a JSz-2/ISzU-152 párosok). AZ ISzU-152 felváltására a JSz-3 alapján is terveztek páncélvadászt: a 100-as üzemben a tornyától megfosztott JSz-3 vázára az erőteljes ML-20SM tarackot építettek (a típus páncélzata elöl 100 mm, oldalt 90 mm volt).

De hiába rendelkezett a páncélos kiugró védelemmel és tűzerővel: alacsony mozgékonysága mellett az Objekt 704 mindössze 20 lőszert hordozhatott és annak ellenére, hogy legénységét 4 főre csökkentették, a beltér túl szűk volt - a számos hiba miatt ez a páncélvadász végül nem került sorozatgyártásba.


Műszaki adatok:

Név: Joszif Sztálin 3 „JSz-3M”

Típus: nehéz csataharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 49,00 t

Hossz: 9,85 m

Szélesség: 3,39 m

Magasság: 2,45 m

Motor: 520 Le-s (V-54K-JSz, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 122 mm-es löveg (D-25T, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (DSKM, légvédelmi), 2 db 7,62 mm-es géppuska (DTM)

Páncélzat: 20-110 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40 km/h (úton), 16 km/h (terepen)

Hatótávolság: 450 km (terepen kb. 300 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.