Joszif Sztálin 2

„JSz-2”


Előzmények:

A Szovjetunió megalapítását követően átfogó hadsereg-, ezen belül harckocsi-fejlesztésbe és gyártásba kezdett, aminek következtében a hatalmas területű ország az 1930-as évek közepéig közel azonos volumenű páncélost gyártott, mint a világ összes többi országa együttvéve. A szovjetek ezt a mennyiséget szinte kizárólag könnyű harckocsikkal (túlnyomórészt a több mint 10000 példányban gyártott T-26-ossal) érték el, de emellett jelentős energiákat fektettek a nehéz harckocsik előállításába is.

Ez kezdetben csekély eredményt hozott (egyedül a korlátozottan hadra fogható T-35-ös nehéz harckocsi került sorozatgyártásba), de az 1930-as évek végére elkészült az új generációs KV-1-es nehéz harckocsi is. A KV-1-es vastag (a frontrészen maximum 90 mm-es) páncélzatával és rövidcsövű 76,2 mm-es lövegével 1939-41-ben félelmetes ellenfélnek bizonyult (volna), mert a német 50 mm-es és rövidcsövű 75 mm-es lövegekkel csak kis távolságból lehetett leküzdeni, de a gyors harckocsi-fejlesztés hamarosan elavulttá tette.

A KV-1-es elsődleges problémáját nem a korabeli nehéz harckocsiknál általános alacsony mozgékonyság, hanem a löveg jelentette: vele egy időben gyártásba került a jóval egyszerűbb T-34-es közepes harckocsi, amely ugyan vékonyabb páncélzatot kapott (bár ez a régebbi német típusok ellen még így is megfelelőnek bizonyult), de lényegesen gyorsabb volt és ugyanazt a rövid csövű 76,2 mm-es löveget hordozta.

A KV-1-esből kialakítottak egy speciális sorozatot, a KV-2-t, amelybe egy 152 mm-es M-10-es tarackot szereltek, de ez egyrészt tábori lövegből átalakított fegyvere miatt elsősorban bunkerek és más megerősített állások, nem pedig harckocsik ellen volt hatékony, másrészt a hatalmas tömegű főfegyver és a befogadására képes óriási torony miatt szinte állandóak voltak a műszaki hibák (ezek többsége a toronyforgatást és a futóművet érintették).

Ezt a problémát a szovjetek megkísérelték orvosolni a KV-1Sz harckocsival, amelyen gyorsabb volt elődjénél, de ezt a páncélzat vékonyításával érték el (ezáltal a típus még inkább hasonlóvá vált a T-34-eshez), ezért hamarosan (1300 példány legyártása után) leálltak az előállításával és a vázát a SzU-152-es rohamlöveghez használták fel.

Amikor a keleti fronton megjelent a német Tiger nehéz harckocsi (amelyből egy példány épen jutott a szovjetek kezére), a kommunisták számára is nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van olyan nehéz harckocsikra, amelyek képesek ezek megsemmisítésére (a fentebb említett SzU-152 és a késői szovjet páncélvadászok is ezt a célt szolgálták).

A következő lépést a hosszú csövű, 85 mm-es páncéltörő löveggel felszerelt KV-85-ös jelentette, de ezt csak átmeneti típusnak szánták, ezért folytatódott a tervezés. A következő lépcső a KV-13-as prototípus volt, amelyet JSz-85-ös jelzéssel rendszeresítettek (mivel az addigi névadó Kliment Jefremovics Vorosilovot háttérbe szorították, ekkortól a páncélos-sorozat tagjait a Szovjetunió akkori diktátoráról, Joszif Visszarionovics Sztálinról nevezték el).

A JSz-85-ös jelzést hamarosan JSz-1-re rövidítették, de mivel a korábbiaknál lényegesen erősebb 85 mm-es löveget sem tartották elegendőnek, elkészült egy 100 mm-es lövegű prototípus (JSz-100), majd egy még nagyobb kaliberű, 122 mm-es lövegű példány (JSz-122). A teszteken az eredetileg is páncéltörő lövegnek tervezett D-10-essel felszerelt JSz-100-as jobb páncélátütési képességet mutatott, de végül a más tekintetben jobbnak ítélt JSz-122-est választották ki és rendszeresítették, JSz-2 jelzéssel (az angolszász terminológiában a típust - Sztálin nevének eltérő írásmódja miatt - IS-2-ként jelölik, gyári kódja Objekt 240 volt). A jobboldali fotón egy KV-13-as látható: megfigyelhető a JSz-2-estől eltérő rövid (oldalanként 5 futógörgős) test és a rövid cső.


Konstrukció:

A hosszú, többlépcsős fejlesztési folyamat miatt a JSz-2-es már csak kismértékben hasonlított a KV-1-esre (elsősorban futóművével), a nagyméretű torony teljesen új tervezésű volt. A 9,9 méter hosszú, 3,09 méter széles és 2,73 méter magas nehéz harckocsi legfontosabb újdonságát a D-25-T löveg jelentette, ami gyakorlatilag azonos volt az M1931/37-es A-19-es vontatott tábori löveggel (de zárszerkezete az M1938-as lövegből származott). A löveg 122 mm-es kaliberű volt és a korábbi nagykaliberű szovjet harckocsi-lövegekkel szemben hosszú csövű, ezáltal nőtt a hatékony lőtávolsága (a korábban említett KV-2-es és SzU-152-es típusok egyik fő problémája a rövid csőből fakadó korlátozott lőtávolság volt).

Tábori tarack-eredete miatt a D-25-T-hez elsősorban nagy robbanóerejű töltényeket rendszeresítettek, de kifejlesztettek hozzá egy nagy robbanóerejű páncéltörő lőszert (BR-471), 1945-től pedig ennek ballisztikai süveges változatát (BR-471B) is használták. A BR-471-es tölténnyel a JSz-2-es nehéz harckocsi 1000 méterről 130 mm-nyi függőleges (vagy 105 mm-nyi, 60 fokban megdöntött) homogén acél átütésére volt képes.

A löveg mérete miatt a JSz-2-es nagyméretű tornyok kapott, azonban (a két részből álló lőszer ellenére) a JSz-2-es legénysége továbbra is 4 főből állt és a 122 mm-es lőszer nagy mérete miatt a harckocsi korlátozott mennyiségű (28 db) lőszert szállíthatott. A típus a löveg mellett 3 db DT géppuskát és 1 db DSK nehézgéppuskát hordozott, amelyek közül egyet-egyet építettek be párhuzamosítva, a testbe, a torony tetejére (utóbbi volt a 12,7 mm-es légvédelmi DSK nehézgéppuska), valamint a torony hátsó részébe.

A JSz-2-est szovjet viszonyok között kiemelkedően vastag páncélzattal szerelték fel. A páncélos testét öntött elemekből állították elő, amelyeket hegesztéssel rögzítettek. Eredetileg a típus frontpáncélzata a felső részen 60 mm, az alsó részen 100 mm volt, ráadásul ezt (felül 72, alul 30 fokban) megdöntötték, megnövelve a becsapódó lövedékek lepattanásának esélyét és az effektív páncélvastagságot (a páncélzat tényleges vastagítása nélkül).

A JSz-2-es ráadásul (hasonlóan más korabeli szovjet harckocsihoz), oldalt is vastag páncélzatot kapott: a testet és a tornyot egyaránt 90 mm vastag acél páncélzat védte, igaz, itt minimális (a tornyon 20, a testen 15 fokos) döntést alkalmaztak. A legvékonyabb tető- és hasi páncélzat vastagsága 20 mm volt.

Fejlesztései ellenére a JSz-2-es ”mindössze” 46 tonnát nyomott (összehasonlításul a KV-1 43,6 tonnát) és oldalankét hat futógörgős, torziós rugós futóműve gyakorlatilag megegyezett az elődökön alkalmazottakkal. A páncélost egy 12 hengeres V-2-10-es dízelmotor mozgatta, ez 520 lóerős teljesítmény leadására volt képes, amivel a páncélos műúton 37 km/h-s (terepen 19 km/h-s) végsebességet érhetett el, bár ez a gyakorlatban lényegesen kisebb volt.


Fejlesztések:

Ahogy fentebb olvasható, a JSz-2-es kifejlesztését több prototípus megalkotása előzte meg. Eredetileg a korábbi típusokból átvett tornyot teljesen újra kívánták tervezni, de a nagyméretű löveg miatt ez túlságosan nagy feladatot jelentett volna és hátráltatta volna a sorozatgyártás megindítását, ezért ettől elálltak. A JSz-2-es maga is átmeneti típus volt a korábbi KV-széria és a háború végén létrehozott utóda, a valóban újratervezett tornyú JSz-3-as megérkezéséig, ezért nem készültek belőle specializált változatok, de a tapasztalatok alapján menet közben módosították a gyártósort.

A korábbi JSz-1-es harckocsikat 85 mm-es löveggel gyártották, de mivel az a döntés született, hogy a nehéz harckocsi a nagyobb, 122 mm-es löveget kapja (a hosszú csövű 85 mm-es páncéltörő löveget a T-34-es késői változata örökölte), leszállításuk előtt a JSz-1-eseket átfegyverezték és szintén JSz-2 jelzéssel állították rendszerbe.

Az 1943-as (még légvédelmi géppuska nélküli) JSz-2-es modellt 1944-ben leváltotta a késői gyártási sorozat. Ennél a frontszekciót újratervezték, a páncélzatot a front felső részén (60 fokban megdöntött) 120 mm-es elemre cserélték, módosították a csőszájféket és félautomata zár beépítésével percenként 2-4 lövésre növelték a tűzgyorsaságot.

A második világháborút követően (az 1950-es évek közepén) a még rendszerben álló JSz-2-es nehéz harckocsikat a Szovjetunióban JSz-2M szintre hozták fel. Ez többek között új, 600 lóerős motort, motorhűtőt, sebességváltót, módosított tornyot, optikát és rádiót takart, emellett a futómű két oldalára páncél-kötényzet került, a páncélos farára üzemanyag-póttartályokat szereltek (a korábban alkalmazott oldalsó tartályok helyett) és a felszerelés tárolására tároló-rekeszeket építettek be.


Szolgálatban:

A JSz-2-es nehéz harckocsik 1944 elején jelentek meg a keleti fronton, ahol kizárólag a Vörös Hadsereg elit gárda (nehézharckocsi) ezredeibe szervezve alkalmazták őket. Ahogy a németek, nehéz harckocsijaikat a szovjetek is tartalékolták és csak a nagyobb ütközetekben alkalmazták őket, ahol feladatuk a legerősebb frontszakasz áttörése volt, majd ezt kihasználva a közepes harckocsik számolták fel a fennmaradó ellenállást.

Papíron a JSz-2-es nehéz harckocsi a legtöbb német típusnál erősebbnek tűnt, a gyakorlatban azonban (ellentétben az orosz propagandával) a páncélos hatékonysága elmaradt a várttól, amit több tényező együttes hatása okozott. A német harckocsik legénysége kiválóan képzett volt, a Tiger nehéz harckocsikat gyakran veterán harckocsizó-ászok irányították és a nehéz páncélosokat közepes harckocsik kísérték, míg a szovjetek nem fordítottak komoly energiát a harckocsizók képzésére, a harckocsik hatékonyságának maximalizálására.

A JSz-2-esbe épített D-25-T löveg eredetileg nem páncéltörő lövegnek készült, ezért alapvető lőszertípusa a nagy robbanóerejű (HE) gránát volt és maga a páncéltörő lőszer (BR-471) is nagy robbanóerejű páncéltörő lőszert takart. Az eleve kevés (28 darabos) lőszerkészletből általában csupán 8 db volt páncéltörő, ezért a típussal nem lehetett hosszabb harckocsik elleni összecsapásokba bocsátkozni. A löveg ráadásul (mint a legtöbb nagy kaliberű tábori löveg) nem egyesített, hanem osztott töltényt tüzelt, ezáltal a töltés (és így a tűzgyorsaság) lényegesen alacsonyabb volt a német harckocsikénál.

A szovjet páncélosok gyakorlati hatékonyságát tovább csökkentette a németekénél lényegesen gyengébb képességű optika (a JSz-2-es egy 4-szeres nagyítású TS-17-es célzó berendezést kapott), ráadásul a magas ívű, ballisztikus röppálya is nehezítette a pontos célzást (mindemellett a jobb páncélátütési értékekkel rendelkező BR-471B töltény csak a második világháborút követően állt rendelkezésre nagyobb mennyiségben).

A 122 mm-es lövegnek azonban előnyös tulajdonságai is voltak: a nagy robbanóerejű (OF-471-es) töltény 25 kg-ot nyomott (ebből 3,6 kg-ot tett ki a robbanószer), ami rendkívül hatékonynak bizonyult a gyalogság-, és gyakran harckocsik ellen is: a vékony páncélzatú, elavult harckocsikat gyakran szinte széttépte, lövegüket lerobbantotta egy találat. A német nehéz harckocsik vastag páncélzatát e lőszertípus általában nem ütötte át, de a becsapódás és a robbanás óriási mechanikai ereje nem egy esetben így is harcképtelenné tette, vagy akár meg is ölte a bent ülőket.

Ennek azonban az ellentéte is igaz volt: a szovjet harckocsik (köztük a JSz-2-es) harckocsi esetében gondot okozott, hogy a páncélzat a németnél lényegesen alacsonyabb minőségű volt, ezért az át nem ütő találatok esetén is fémszilánkok szakadhattak le a páncélzat belső oldaláról, megsebesítve a legénységet.

A JSz-2-es harckocsi futóműve viszont kevésbé volt túlterhelt, mint a fejlettebb német Tiger I-es, ráadásul ugyan a típussal jól nagyobb veszteségeket szenvedtek, de a relatív egyszerű előállítás miatt ezek pótlása nem jelentett akkora problémát (a műszaki gondok egy része a gyakorlatban elő sem jött, tekintettel a háború alatti minimális tervezett élettartamra).

A JSz-2-es harckocsikat a második világháború végéig gyártották, ez idő alatt összesen 3854 példány épült (szemben a korábbi JSz-1-es 130 példányos sorozatával). A típust a második világháború alatt kizárólag a Szovjetunió alkalmazta (igaz, 1945 májusában legalább egy példánya német kézre jutott), de a világháborút követően a típust (mint az utód JSz-3-hoz képest másodlagos típust) számos kommunista országba exportálták.

Ezek közé tartozott az a 68 db JSz-2-es, amelyek 1950-ben érkeztek Magyarországra, de az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően ezeket visszaszállították a Szovjetunióba. A szovjetek egészen az 1970-es évekig rendszerben tartották a típust, de háborúban már nem használták (hasonlóan a többi, minimális példányszámban átadott JSz-2-eshez). Az egyetlen kivételt a kínai példányok képzetek, amelyeket a Koreai háborúban használtak. A JSz-2-eseket utoljára lázadók használták 1995-ben, Grúziában.


Utóélet:

A JSz-2-es harckocsinak több tervezési hibája volt, de jelentős előrelépést jelentett a korábbi (KV-alapú) nehéz harckocsihoz képest és ideális alapot nyújtott a fejlettebb késői JSz-sorozatú harckocsikhoz. Fontos azonban megjegyezni, hogy gyakorlatilag ez a típus volt az utolsó fontos, nagy mennyiségben bevetett szovjet nehéz harckocsi, mert mire sikerült igazán hatékonnyá tenni a típust, a nehéz harckocsik teljes koncepciója meghaladottá vált:


JSz-2 ARV (műszaki mentő harckocsi):

1945 elején a szovjetek a JSz-2-est felhasználva megalkottak egy dedikált nehéz harckocsi-vontató harcjárművet, amelyhez egyszerűen eltávolították a JSz-2-es tornyát (a frontvonalon korábban is eltávolították sérült, rossz állapotú páncélosok tornyát, hogy vontatóként alkalmazzák őket, de ez a típus eleve erre a feladatra készült).


Műszaki adatok:

Név: Joszif Sztálin 2 „JSz-2”

Típus: nehéz harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 46,00 t

Hossz: 9,83 m

Szélesség: 3,07 m

Magasság: 2,73 m

Motor: 520 Le-s (V-2-10, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 122 mm-es löveg (D-25-T, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (DSK, légvédelmi), 3 db 7,62 mm-es géppuska (DT, egy-egy párhuzamosított, a testben és a torony hátsó részén)

Páncélzat: 20-120 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 37 km/h (úton), 19 km/h (terepen)

Hatótávolság: 240 km (terepen kb. 178 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.