FV 4101

„Charioteer”


Előzmények:

Harckocsikat a világon elsőként a Brit Birodalom vetett be 1916-ban és a birodalom, majd az Egyesült Királyság is számos harckocsit épített, amelyek az első világháború alatt, a két világégés közti időszakban, majd a második világháború alatt szolgáltak. Az angol harckocsik keményen kivették részüket a második világégés harcaiból is, bár a brit fejlesztésnek problémát okozott lépést tartani a németekkel. Amíg az amerikai harckocsik általánosan alacsony, de még elfogadható teljesítményt nyújtottak, viszont elképesztően nagy számban készültek, addig a szigetországnak más problémái voltak.

A brit harckocsik képesek voltak mozgékony (cirkáló) harckocsikat építeni, vastag páncélzatú (gyalogsági) harckocsijaik pedig kimagasló védelemmel rendelkeztek, de előbbi típusok a védelem, utóbbi a mozgékonyság terén teljesített gyengén. A legnagyobb problémát azonban az jelentett, hogy sokáig megoldatlan volt a nagyobb toronygyűrűk beépítése, ezért hiába rendelkeztek az angolok nagy erejű vontatott páncéltörő lövegekkel, sok harckocsijuk rövid csövű 76 mm-es, korábban pedig 40 mm-es lövegeket hordoztak, amit nem tudtak hatalmas gyártási darabszámmal ellensúlyozni).

A második világháború végére sikerült megalkotniuk több hatékony harcjárművet, azonban a békekötés egyben óriási változást jelentett a brit páncélos erők, illetve az egész hadsereg számára. Egyszerre nem volt többé szükség a hatalmas számú rendszerben álló harckocsi nagy részére, amelyek ráadásul több mint kéttucatnyi típust tettek ki. Az Egyesült Királyság - a többi országhoz hasonlóan - a világháborút követően is ütőképes haderőt kívánt fenntartani, amelyet a leghatékonyabbnak bizonyuló harckocsikkal támogattak, azonban kérdéses volt, hogy ez konkrétat mely típusokat takarja.

A löveg nélküli könnyű harckocsik, valamint a rendkívül lassú gyalogsági harckocsik felett eljárt az idő, ezért ezeket mind selejtezték, akárcsak az olyan szükségmegoldásokat, mint a 17 fontos löveggel felszerelt M4 „Sherman”-t, a Sherman Firefly-t, az ehhez hasonlóan amerikai eredetű M10-esre épülő Achilles-t, vagy a brit Valentine-on alapuló Archer páncélvadászt. A brit páncélos erők tovább üzemeltették az utolsó cirkáló harckocsit, a Comet-et, a későbbiekben pedig a minden korábbinál erősebb Centurion harckocsi vált az alapvető típussá.

Az 1950-es években azonban a demokratikus országoknak új ellenséggel kellett szembenézniük: a Szovjetunióval, amely az által elfoglalt európai országokból csatlós-államokat formálva többek között az Egyesült Királyság létét is fenyegette. A szovjetek hatalmas mennyiségű közepes harckocsival rendelkeztek, ráadásul nehéz harckocsijaik vastag páncélzatát még a háború végi 17 fontos (76,2 mm-es) brit löveg is csak kis távolságról tudta átütni. Ez mások mellett az angolok számára is óriási problémát okozott, mivel nemcsak a korábban említett Sherman Firefly és Archer, de a még rendszerben álló Comet és a Mark 1-es, valamint 2-es Centurion harckocsik is ezt a löveget használták.

A szovjet nehéz harckocsik (különös tekintettel a JSz-3-asra) kilövéséhez a briteknek új páncélosokra és új lövegre volt szükségük. Utóbbi igényt az 1948-ban rendszerbe állított 20 fontos löveg kielégítette, azonban az ezt hordozó páncélossal gondok adódtak. Eredetileg két páncélos-típust terveztek felszerelni ezzel a löveggel: a továbbfejlesztett Centurion közepes harckocsit, valamint az FV 214 „Conqueror” nehéz harckocsit, amelyet kifejezetten a szovjet nehéz páncélosok ellen terveztek, ám a Centurion átalakítása késett, a Conqueror pedig még csak terv szinten létezett.

Azért, hogy az átmeneti időben is rendszerben álljon egy 20 fontos löveggel felszerelt harckocsi, az Egyesült Királyságban létrehoztak egy páncélvadászt, az FV 4101 „Charioteer”-t (az angol becenév jelentése: szekérhajtó).


Konstrukció:

Az FV 4101-es a páncélvadászok ideáját követte: egy olcsó, elavult vázra építettek egy ütőképes löveget - ezen belül is az amerikai modellt választották, azaz a harckocsi körbeforgatható tornyot kapott. A Charioteer láthatóan a Comet-re hasonlított, nem pedig a Centurion-ra, ami nem véletlen, ugyanis a típus a Cromwell cirkáló harckocsira épült: a Comet egyik elődjére (maga a Cromwell 1943-tól 15-ig készült és mivel páncélzatát is növelték, miközben mozgékonysága nem csökkent, elődeinél lényegesen hatékonyabbá vált).

A Cromwell legnagyobb problémáját az elégtelen tűzerő jelentette: mivel a korábbi 2 fontos (40 mm-es) löveg már teljesen hatástalannak bizonyult, a harckocsi első sorozatát 6 fontos (57 mm-es) löveggel látták el. Ez még mindig gyengének számított, azért hamarosan áttértek a brit 75 mm-es lövegre, amely ugyan azonos képességű volt az amerikai M4-es és a szovjet T-34-es harckocsik lövegeivel, de azokhoz hasonlóan az új német páncélosok ellen ez is jóformán hatástalan volt. A Cromwell-be már a 17 fontos (76,2 mm-es) hosszú csövű páncéltörő löveget sem lehetett beépíteni, a Charioteer esetében pedig még nagyobb tűzerőre volt szükség, ezért logikus döntésként az FV 4101-es új tornyok kapott.

Az, hogy egy harckocsiba mekkora tornyot lehet beépíteni, általában a toronygyűrű átmérőjétől függ, mivel ez határozza meg a torony méretét. A 20 fontos löveg jelentős tömege mellett a fő problémát a hátrasiklás jelentette: ahhoz, hogy ezt a torony befogadhassa, a Cromwell toronygyűrűjét nagymértékben meg kellett volna növelni.

A britek ezt úgy küszöbölték ki, hogy korlátozták a kilövési szöget és megtartották az eredeti toronygyűrű-átmérőt, viszont a tornyot rendkívül hosszúra képezték ki, ezáltal teret adva a tüzelést követően hátrasikló lövegnek. A nagy erejű löveg mellett a harckocsi egyetlen M1919-es Browning géppuskát hordozott.

A harckocsi páncélzata nem változott, mivel a Charioteer változtatás nélkül vette át a Cromwell testét, amely ugyan már az erősebb páncélzatú cirkáló harckocsik közé tartozott, de páncélzatának maximális vastagsága nem haladta meg a 76 mm-t, és az új torony páncélzatát sem növelték jelentősen, hogy ne gátolja a manőverező-képességét.

A Cromwell harckocsi legnagyobb erőssége ugyanis mozgékonysága, illetve az ezt lehetővé tévő motorja volt. A páncélost a legendás Rolls-Royce Meteor erőforrás mozgatta: ez eredetileg repülőgép-motornak készült, ami problémát okozott - a tervezők folyamatosan számoltak a hajtómű harckocsiba építésével, de ez a második világháború alatt sokáig nem valósult meg, mert a korlátozott gyártókapacitást teljes egészében a vadászgépek szívták el, így a típus a tervezettnél jóval később vált elérhetővé a harckocsiknak.

A ”V” hengerelrendezésű Meteor 600 lóerős teljesítményt adott le a Cromwell-ben, ami a 28 tonnás harckocsit maximum 64 km/h-s sebességig gyorsíthatta, míg a 28,5 tonnás Charioteer-t 52 km/h-s sebességig. Kora miatt az FV 4101-est elektronikai célzás-segítő berendezésekkel még nem szerelték fel, ködgránát-vetővel viszont igen (tömege miatt a harckocsi nem volt úszóképes).


Fejlesztések:

A Charioteer egyértelműen a Cromwell harckocsi leszármazottjának tekinthető és mint ilyen, az utolsó brit cirkáló harckocsinak. Ez egészen az 1938-as Cruiser I-esik vezethető vissza, de a két évvel később bemutatott Cruiser Mk IV-es volt az első, amely a Cromwell, a Comet és a Charioteer által is használt nagyméretű futógörgőket használta (a Charioteer oldalanként 5 fő futógörgőt kapott).

A Cromwell-ből számos alváltozat készült, de a Charioteer-ből magából is építettek fejlesztett modelleket, igaz, ezek a különböző jelölések ellenére csupán egyetlen módosítást takartak.

A harckocsit az elérhető Cromwell flottára alapozták, ezért a Charioteer-t vegyesen építették Cromwell VI, VII, VIIw és VIII-as alvázakra (a Cromwell VI-os és VIII-as modellek rövidcsövű, 95 mm-es tarackokat hordoztak, de ez a Charioteer számára irreleváns volt, mivel az újjáépítés a régi torony eltávolításával kezdődött). A britek a különböző jelzéseket ennek ellenére megtartották, megalkotva a Charioteer Mk VI, VII, VIIw és VIII-as modelleket.

Ahogy megjelent a 20 fontos löveg fejlesztett változata (a cső közepén füstgáz-elszívóval), az FV 4101-eseket is átalakították. A módosított típusokatt Model B jelzéssel látták el, a korábbiakat pedig Model A-ként jelölték (pl.: Charioteer Mark VII Model B).

Emellett amikor megjelent az új, a korábbiaknál is erősebb, 107 mm-es L7-es löveg (amelyet eredetileg a 84 mm-es 20 fontos löveg felfúrásával hoztak létre), egy Charioteer-t tesztelésre átépítettek, de az exportálásra szánt jármű végül nem állt rendszerbe, mert ekkor már elérhetőek voltak azonos lövegű, de erősebb testű harckocsik is.


Szolgálatban:

A Charioteer páncélvadászt 1951 és 1952 között építette a Robinson and Kershaw Ltd vállalat - az elkészült harckocsik száma nem ismert, de valószínűleg 441 vagy 442 páncélost építettek át (eredetileg 630 harckocsit terveztek átalakítani).

Érdemes megjegyezni, hogy a Charioteer páncélvadászként való besorolása önkényes és kétséges. A típus teljes, hivatalosa jelölése FV4101, neve Tank, Medium Gun, Charioteer volt, azaz harckocsiként jelölték, ugyanakkor például az Archer páncélvadászt önjáró lövegként kategorizálták.

A Charioteer tehát egyrészt nem számított páncélvadásznak, ugyanakkor azok jellegzetességeit viselte magán. Egy elavult harckocsira épült, de új, nagy erejű löveget hordozott, amelyet eredetileg nem terveztek a típusba beépíteni és utóbbi miatt a járművet részben át kellett alakítani (emellett célja az volt, hogy korlátozott áron és rövid idő alatt alkossanak meg egy átmeneti harcjárművet, amely képes az új ellenséges páncélosok kilövésére).

Emellett az is a páncélvadász kategorizálást erősíti, hogy a jármű prototípusát FV4101 Cromwell Heavy AT Gun-ként jelölték (~ Cromwell páncéltörő lövegként, azaz Cromwell-en alapuló páncélvadászként).

Besorolástól függetlenül az elkészült FV 4101-esek csak másodvonalbeli szolgálatba kerültek és 1954-től mindössze 1960-ig szolgáltak, amikorra az új löveggel ellátott Centurion-ok már kellő számban álltak rendszerben és a Conqueror nehéz harckocsi is rendelkezésre állt (egyes FV 4101-eseket szinte azonnal továbbértékesítettek).

A típust a britek éles helyzetben nem használták és bár lövegével képes lett volna kilőni minden korabeli szovjet típust, a toronnyal kapcsolatban több probléma is felmerült. Maga a torony kisméretű volt és tervezésénél csak a sziluett csökkentését, valamint a löveg elhelyezését tartották szem előtt, ezért a lövész és a parancsnok mozgástere igen korlátozott volt.

Emellett a torony páncélzata a második világháború utáni szintnek már nem felelt meg, mivel a tervezésnél fontos szempont volt, hogy érdemben ne csökkentsék a bázisjármű Cromwell mozgékonyságát. Ezt a tervezők nem tartották problémának, mivel úgy gondolták, hogy a 20 fontos löveg kiemelkedően nagy hatótávolsága révén nem kell számítani válaszcsapásra.

A Charioteer az Egyesült Királyságban kiváltotta a még a tüzérség által használt korábbi páncélvadászokat, de hamarosan ez a típus is selejtezésre kerültek. A nyugdíjazott FV 4101-eseket azonban nem bontották szét, hanem külföldre értékesítették őket.

Az alacsony darabszám ellenére összesen 4 ország vásárolt a páncélvadászból. Ausztria 56 db, míg Finnország 38 db Charioteer-t vett át, ezeket Ausztriában 1965-ig, Finnországban egészen 1979-ig használták, ezt követően az osztrák példányok tornyait bunkerekbe építették be, a finnek viszont egészen 2007-ig tárolták az akkorra már több mint 60 éves alvázú típust. A másik két vásárló ország Jordánia és Libanon volt (Jordánia Charioteer-jei egy részét később szintén Libanon-nak adta tovább).

Libanoni eredetű Charioteer-eket használtak Izrael ellen a Hatnapos háborúban 1967-ben, majd 1978-ban, illetve a Libanoni polgárháborúban is. A típus lövege alapvetően jól teljesített, de vékony páncélzata miatt ekkora már elavult és tüzeléskor a parancsnok nem látott ki a harckocsiból, ezért egy 4. (megfigyelő) taggal bővítették a legénységet. Charioteer-eket zsákmányolt Izrael, különböző libanoni milíciák és az imént említett 1978-as Dél-Libanoni konfliktusban (szintén Izrael ellen) libanoni eredetű FV 4101-eseket palesztin egységek is használtak.


Utóélet:

A Charioteer volt a brit cirkáló harckocsik utolsó tagja, amely rövid időre visszahozta az elavult harckocsik rendkívül erős löveggel való felszerelésének, azaz a páncélvadász-kialakításnak az elvét, ugyanakkor (mint valódi páncélvadász) csak átmeneti megoldásnak számított, a hatékonyabb típusok megérkezéséig:


Jordán Charioteer fejlesztés (páncélvadász):

Jordánia az átvett FV 4101-esek tornyának tetejére nagyobb kupolát és egy 12,7 mm-es nehézgéppuskát szerelt, valamint lecserélte a rádiót is. E típus külsőre egyéb részletben nem különbözött a bázismodelltől, de mindezek mellett a jordániai Charioteer-ek tornyának forgatását egy új elektromos motor segítette.


Műszaki adatok:

Név: FV 4101 ”Charioteer” (fogathajtó)

Típus: (páncélvadász) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 28,50 t

Hossz: 8,80 m

Szélesség: 3,10 m

Magasság: 2,60 m

Motor: 600 Le-s (Rolls Royce Meteor, 12 hengeres)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 84 mm-es löveg (Ordnance QF 20 pounder, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (M1919 Browning, a testben)

Páncélzat: 14-76 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 52 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 240 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.