FV4030/4

„Challenger 1”


Előzmények:

Az Egyesült Királyság hadseregének modernkori történelme egybeforr a lassabb, erősen páncélozott harckocsikkal. A Brit Birodalom volt a világon az első, amely harckocsikat vetett be: 1916. szeptember 15-én, a kritikus Somme-i csatában, kierőszakolva az áttörést. Hibáik, elsősorban lassúságuk és megbízhatatlanságuk ellenére a Mark I-es nehéz harckocsit újabb típusok követték és a rombusz alakú angol páncélosok fejlesztése az első világháború végéig folyt, megalkotva a Mark I-VIII harckocsikat (valamint a Mark IX-es csapatszállítót).

A nehéz harckocsik kiválóan megfeleltek a szögesdróttal és árkokkal szabdalt, géppuskákkal megerősített német vonalak áttörésére - üldözésre, járőrözésre vagy felderítésre viszont jószerével alkalmatlannak bizonyultak, ezért erre a célra elkészítettek egy kisebb, gyorsabb típust, a Whippet-et. Az első világháború után a Brit Birodalom egy egész könnyűharckocsi-családot alakított ki (Mark I-Mark VI) és elkészült néhány közepes harckocsi is (pl.: Medium Mark D), azonban a brit páncélos erők gerincét a későbbiekben is a lassú, ám erősen védett gyalogsági harckocsik (a nehéz harckocsik utódai) adták; nevesül a Matilda II.

Idővel a gyalogsági- és könnyű harckocsik mellett megjelent egy átmeneti típus is: a közepes harckocsikból kifejlődött cirkáló harckocsi, amely a könnyű harckocsik mozgékonyságával rendelkezett és bár páncélzata azokhoz hasonlóan minimális volt, nem csupán géppuskákkal, de löveggel is felszerelték. A második világháború alatt az Egyesült Királyság folytatta a gyalogsági harckocsik gyártását (ld.: Churchill páncélos), de a cirkáló harckocsik fejlesztése sem állt le - ezek páncélzata és tűzereje fokozatosan nőtt: az utolsó, Comet nevű típus már a korabeli közepes harckocsi-fejlesztés egyik csúcsát jelentette.

A világháborút követően rövid ideig még használták a Comet-et, azonban a súlyos veszteségeket elkönyvelő britek a békeidőre való tekintette haderejük méretét drasztikus mértékben csökkentették, nem tartva igényt többé több párhuzamos páncélosra, ezért az egységeket mind Centurion harckocsikkal fegyverezték fel, amely a gyalogsági harcjárművekből fejlődött ki.

A Centurion volt a brit hadsereg utolsó közepes harckocsija, bár gyakorlatilag már ez a típus is fő csataharckocsinak (MBT) számított, egyesítve a tűzerő, védelem és mozgékonyság hármasát (ugyanakkor a brit harckocsik ekkor és később is az átlagosnál vastagabb páncélzatú, ugyanakkor lassabb típusok voltak).

A Centurion mellett (a szovjet nehéz harckocsik ellensúlyozására) elkészült a Conqueror nehéz harckocsi, azonban az 1960-as évektől mindkettőt leváltotta a minden téren hatékonyabb Chieftain MBT.

Mindössze néhány évvel a Chieftain szolgálatba állítását követően a britek máris megkezdték egy új generációs fő csataharckocsi tervezését. Kezdetben az angolok is részt vettek az amerikai-német MBT-70-es programban, amely egy rendkívül fejlett páncélos létrehozását célozta, ám műszaki problémái és jelentős költségkeret-túllépést követően a projektet leállították. Ennek pótlására a britek a németekkel összefogva elindították az MBT-80-as programot, amelyben több különböző prototípust is megalkottak, ám ezek szintén nem eredményeztek sorozat-gyártható páncélost.

Eközben azonban a Chieftain harckocsi fejlesztése folyamatos volt (többek között megalkottak hozzá egy új típusú, Chobham nevű páncélzatot), az iráni sah pedig megrendelte a Chieftain fejlesztett változatát (Khalid Shir 1). 1978-ban azonban kitört az iráni forradalom, amely elűzte Mohammad Reza Pahlavi sahot és az országot vallási diktatúrává alakította, megszakítva a kapcsolatot az Amerikai Egyesült Államokkal (így az Egyesült Királysággal is), ezért a továbbfejlesztett Shir 2-re többé nem volt megrendelő. A britek végül a Shir 2-t alapul véve hoztak létre egy még inkább továbbfejlesztett típust, az FV4030/4-et, becenevén a Challenger 1-et, amelyet rendszerbe állítottak. A típus beceneve kezdetben rövid ideig Cheviot volt, a Challenger nevet korábban a második világháborús A30 „Challenger” cirkáló harckocsi viselte.


Konstrukció:

A Challenger 1 ugyan a Chieftain-en alapult, ám hosszú fejlesztési ideje miatt gyakorlatilag teljesen újratervezték, noha külsőre ez csak a torony többlet-páncélzatából volt egyértelmű. A Challenger 1 a Chieftain egyetlen elemét emelte át gyakorlatilag változtatás nélkül: a lövegét. A Royal Ordnance huzagolt csövű, 120 mm-es L11A5-ös lövege a korábbi 105 mm-es L7-est váltotta fel és korának egyik legerősebb harckocsi-lövege volt, amely minden akkor szolgálatban álló szovjet típus kilövésére alkalmasnak bizonyult (ebben előnyt jelentett a huzagolásból adódó rendkívüli pontossága, amely különösen nagy távolságú célzott lövéseket tett lehetővé). Az L11-es löveget kifejezetten úgy tervezték, hogy a Chieftain tornya be tudja fogadni, ezért a Challenger 1-be történő beépítése nem jelentett problémát.

A löveghez 7 féle töltényt rendszeresítettek: gyalogság és könnyen páncélozatlan célok elleni ún. ”canister” töltényt (ez hasonló a sörétes puskák töltényéhez), ködgránátot, leváló-köpenyes nyomjelzőt, rogyókúpos gyakorló töltényt, valamint háromféle páncéltörő töltényt. Utóbbiak közé tartozott az L15-ös leváló-köpenyes páncéltörő nyomjelző- (APDS-T), az L23-as leváló-köpenyes szárnystabilizált páncéltörő (APFSDS) és az L31-es rogyókúpos kumulatív (HESH) lőszerek.

A löveg mellett a Challenger 1-es két darab géppuskával rendelkezett: egy 7,62 mm-es, L8A2-es párhuzamosított- és egy szintén 7,62 mm-es, L37A2-es légvédelmi géppuskával. Korábban az L11-es löveghez tartozott egy 12,7 mm-es nehézgéppuska is, amellyel a löveg számára végeztek belövést, de ekkorra ezt már felváltották a lényegesen egyszerűbb és hatékonyabb lézertávmérők, ezért a Challenger 1 nehézgéppuskával már nem rendelkezett.

Az FV4030/4 legnagyobb újdonságát az elődön debütált, de először ezen a típusok teljes mértékben kihasznált Chobham páncélzat adta. A második világháború előtt a harckocsik páncélzatának vastagsága ritkán haladta meg a 10-30 mm-t, mivel elegendőnek tartották a géppuskák elleni védelmet, de a (kiskaliberű) páncéltörő lövegek megjelenésével a páncélzatot fokozatosan vastagították (ezzel párhuzamosan a páncéltörő lövegek kalibere is nőtt: kb. 37 mm-ről 75, vagy akár 90 mm-re). A világháborút követően a páncélzatot még tovább növelték, a frontpáncél esetében meghaladva a 200 mm-t is, amit hagyományos páncéltörő tölténnyel gyakorlatilag már nem lehetett átütni.

Az ezek ellen létrehozott új lövedéktípusok (különös tekintettek a keményfém magvas, űrméret alatti-, valamint a kumulatív töltényekre) viszont már akár 1000 mm-es páncélzaton is áthaladtak, ráadásul a rendkívül vastag páncélzatot csak a mozgékonyság rovására lehetett elérni (ez vezetett a nehéz harckocsik eltűnéséhez).

A Chobham páncélzat újítása az volt, hogy a korábbiakkal szemben a Challenger 1 harckocsi páncélzatát nem homogén acélból hengerelték, hanem több eltérő anyagú rétegből állították össze. A Chobham páncélzat pontos összetétele máig titkos, de annyi ismert, hogy a fém páncélzat között különösen nagy szilárdságú kerámia lapok, valamint több réteg rugalmas bélésanyag található, ami együttesen rendkívül jó védelmet nyújt mind a kumulatív, mind pedig a keményfém-magvas lövedékek ellen.

Természetesen mindez igen jelentős tömeget eredményez: a Challenger 1-es harckocsi az 55 tonnás Chieftain-nel szemben 62 tonna tömegű, ezért mozgatásához jelentős erőforrásra van szükség. Az oldalanként 6 nagyméretű futógörgővel rendelkező Challenger 1-est egy 26000 köbcentiméteres, 12 hengeres Rolls-Royce CV12-es dízelmotor mozgatja, amely 1200 lóerő leadására képes: ezzel a típus műúton 56 km/h-s sebességre tehet szert.

A négyfős legénységű jármű jelentős tömege miatt értelemszerűen nem úszóképes, különböző kiegészítő elektronikus rendszerekkel (köztük a vezető számára passzív éjjellátót tartalmazó periszkóp-rendszerrel) van felszerelve.


Fejlesztések:

Ahogy fentebb is olvasható, a Challenger 1-es eredete a Chieftain-ig, pontosabban annak utolsó sorozatgyártású variánsáig, a Chieftain Mark 5(P)-ig vezethető vissza. Ebből került kialakításra az FV4030/1-es prototípus, amelyet idővel FV4030/2 néven továbbfejlesztettek, megalkotva a sorozatgyártású Shir 1-es harckocsit. Az FV4030/3-as lett volna a Shir 2-es, ám ez a sah hatalmának 1979-es megdöntése miatt süllyesztőbe került, ugyanakkor ez alapján további fejlesztést követően hozták létre jelen típust, a FV4030/4 „Challenger 1” modellt.

A Challenger 1-es a Chieftain vázának nagy részét örökölte, de a hátsó szekció méretét megnövelték, hogy a korábbi (750 lóerős) Leyland L60-as helyét átvehesse az 1200 lóerős Rolls-Royce erőforrás. A futóművet szintén modernizálták (ez a Shir 2-esből származott), valamint adaptálták a Chobham páncélzatot. Természetesen ezek mellett több további módosítást is eszközöltek, például növelték a vezető páncélüveg ablakainak méretét és elhagyták a keresőfényszórót.

Magából a Challenger 1-esből nem alakítottak ki szignifikánsan elkülönülő változatot, nevével ellentétben utódja, a Challenger 2-es alkatrészei néhány kivételtől eltekintve nem azonosak a Challenger 1-essel (az alábbi fotón egy Challenger 2-es látható.

Kisebb változtatások azonban szükségessé váltak (pl.: Mk.2, Mk.3, Mk.4, Control/Command), Irak lerohanásakor például megerősített Chobham páncélzatú, robbanó reaktív páncéllapokkal felszerelt modellt vetettek be.


Szolgálatban:

A Challenger 1-es hivatalosan 1983-ban állt szolgálatba, ezt követően éveken át nem került éles bevetésre. A döntéshozók minden áron demonstrálni kívánták a harckocsi képességeit, ezért a típust benevezték az (abban az évben Nyugat-Németországban tartott) kanadai CAT ’87-es megmérettetésre. Az 1985-ös (Chieftain-ekkel elért) bukást követően az immár Challenger 1-esekkel felszerelt brit egységek azonban ismét csúfos vereséget szenvedtek, az éremtáblázat legalján végezve (ez a brit kormány részéről olyan mértékű sértődését eredményezte, hogy az Egyesült Királyság soha többé nem indult a versenyen.

A Challenger 1 védelmében érdemes megjegyezni, hogy a gyászos eredményért elsősorban a kapkodás volt felelős: a harckocsikat közvetlenül a gyártósorról, tesztelés nélkül választották ki (ez műszaki problémákhoz vezetett), a katonák felkészültsége nem volt megfelelő (Chieftain harckocsikkal készültek, így Challenger 1-es járműveiket nem ismerték), illetve a hőképalkotós célzórendszert (TOGS) még nem szerelték be.

Ez ugyan meggyorsította a Challenger 1 leváltását, a típus azonban járt háborúban: az 1990-91-es II. Öbölháborúban (Sivatagi vihar hadművelet). Az Irak elleni háborúban 221 db Challenger 1-es harckocsi vett részt a Granby hadművelet keretében: a szárazföldi csapatok Szaúd-Arábiából kiindulva (a brit 1. páncélos hadosztállyal és több mint 50000 gyalogossal) nagyszabású bekerítést hajtottak végre.

Az eredmények önmagukért beszéltek: csak az ún. Norfolk-i páncélos csatában a brit Challenger 1-esek megsemmisítettek kb. 300 iraki harckocsit úgy, hogy közben egyetlen páncélost sem vesztettek (emellett további 200 harckocsit zsákmányoltak, így a jelen lévő amerikai erőkkel együtt az iraki páncélos erők túlnyomó részét egy nap alatt megsemmisítették).

A harcokból három fő tapasztalat rajzolódott ki. A Challenger 1-esek a többi hadviselő nemzetnél lassabbak voltak, de ez a harctéri teljesítményükben nem mutatkozott meg; a Chobham páncélzatát az iraki harckocsik egyetlen esetben sem tudták átütni, miközben a britek lövege könnyedén átlőtte az összes (szovjet eredetű) iraki harckocsit.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legmodernebb iraki típus, a lemerített uránium-magvas lőszerrel felszerelt T-72M típusú harckocsik nem kerültek bevetésre és az összecsapásra nem városban, hanem nyílt, sivatagos területen került sor, ahol az amerikai-brit erők technológiai fölénye kiválóan érvényesült. Emellett bár a típust kismértékben módosították a forró égövi környezetre, a mindenhová befolyó homok a futóműben nagyarányú kopást eredményezett (igaz, ez a többi résztvevő nemzet páncélosaira is igaz volt).

Mindezt azonban feledtette, hogy 1991. február 26-án egy Challenger 1-es harckocsi APFSDS lőszerrel több, mint 5200 méterről megsemmisített egy iraki T-54-est, kategóriájában új távolsági világrekordot állítva be.

Ezen eredményei miatt a Challenger 1-est sokan egyszerűen a világ legjobb harckocsijának nevezték, tekintettel arra, hogy képességei a (német lövegű, rendkívül nagy fogyasztású, ám szintén brit Chobham páncélzatú) amerikai M1 „Abrams”-ét is felülmúlták.

A Challenger 1-est kis számban Boszniában is bevetették, ennek ellenére a típus kivonása már 1998-ban megkezdődött és 2001-re be is fejeződött, azonban az elkészült 420 db Challenger 1-es ekkor nem került bontóba. A harckocsikat Jordánia vette át, amely már 1999-ben szerződött a típus rendszeresítéséről (a 420-ból végül két részletben 392 példányt vásároltak, a többi múzeumokba került). A Challenger 1-es máig rendszerben áll Jordániában.


Utóélet:

A Challenger 1-es a Chieftain harckocsi jelentős mértékben továbbfejlesztett változata, amely a Chobham páncélzatnak köszönhetően közel elpusztíthatatlannak bizonyult. A típus ennek ellenére relatív rövid ideig (mindössze 18 évig) szolgált a brit hadseregben, ám ennek oka nem a harcjármű elavulása, mindössze az, hogy a Challenger 2-es még ennél is jobb teljesítményűnek bizonyult (utóbbi Irak újabb, 2003-as lerohanásakor esett át a tűzkeresztségen, elődjéhez hasonlóan kiválóan teljesítve):


Brit változatok:

Az Egyesült Királyság néhány Challenger harckocsit különleges feladatra alakított át. Az 1988-as Challenger Training Tank nevének megfelelően vezetőképző modellt jelölt, amely torony helyett egy emelt felépítményt kapott a kiképző számára. A jármű szükség esetén földgyaluként és műszaki mentőként is használható. További két típus, a Challenger ARRV (ld. jobbra) és a Challenger Dozer kifejezetten harckocsik műszaki mentésére és földmunkálatokra (illetve aknamentesítésre) szolgált - szintén torony nélkül.


Jordán változatok:

Ahogy fentebb is olvasható, a Challenger 1-es egyetlen külföldi vásárlója Jordánia volt, amely ma is rendszerben tartja a típust. Az eltelt évtizedek alatt a páncélosból több alváltozat született: a Jordán Challenger 1-eseket Al-Hussein néven ismerik, az újabb modell-változatok gyakorlatilag már elérik a Challenger 2-es szintet. A jordániai Challenger 1-esek közül néhányat Falcon személyzet nélküli toronnyal láttak el, ezeket rendkívül keskeny kialakításukról lehet felismerni.


Műszaki adatok:

Név: FV4030/4 „Challenger 1”

Típus: fő csataharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 62,00 t

Hossz: 11,50 m

Szélesség: 3,51 m

Magasság: 2,95 m

Motor: 1200 Le-s (Rolls-Royce CV12, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 120 mm-es löveg (Royal Ordnance L11A5; huzagolt, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (L8A2, párhuzamosított), 1 db 7,62 mm-es géppuska (L37A2, légvédelmi)

Páncélzat: ismeretlen mm (Chobham páncél)

Teljesítmények:

Végsebesség: 56 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 450 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.