Fiat-Ansaldo M13/40

„M13/40”


Előzmények:

Az ókori Római birodalom bukása után az Appennin-félszigeten erős és egységes állam csak 1861-ben jött létre. Bár Olaszország előbb a Német Császársággal, majd az Osztrák-Magyar Monarchiával kötött szövetséget, az első világháborúban szövetségeseit elárulva az Antant oldalán lépett be, a monarchia számára kritikus 1915-ös évben.

Ennek oka, hogy a fiatal olasz államnak komoly ambíciói voltak: a kétfrontos háborúban erőit lekötő Osztrák-Magyar Monarchia egyes területeit (Albániát, Dalmácia, Dél-Tirolt és az Isztriai-félszigetet) kívánta megszerezni.

A jelentős olasz innováció (pl.: Villar Perosa - a világ első géppisztolya, Caproni CA.42 nehézbombázó, stb.) ellenére a várt siker elmaradt és a hegyek között évekig tartó véres háború kezdődött, aminek csak a nagyhatalmak beavatkozása vetett véget. Bár győztesként került ki a háborúból, Olaszország nem tudott jelentős területeket szerezni és gazdaságilag szinte belerokkant a háborúba.

Az elégedetlenség néhány év alatt gazdasági- és politikai-válsággá nőtt, melyből a fasiszta Benito Mussolini került ki győztesen: a diktátor 1922-es hatalomra kerülését követően nagy erőkkel kezdődött meg a gazdaság talpra állítása és a hadsereg modernizációja.

A részben az olasz fasizmust továbbfejlesztő német nemzeti-szocialista (náci) pártvezérrel, Adolf Hitlerrel szövetséget kötő Duce (olasz; vezér, azaz maga Mussolini) ismét nagyra törő terveket dédelgetett: létrehozni egy új római birodalmat.

A második világháborút megelőző „próbaháborúnak” a spanyol polgárháborút (1936-39) szokás emlegetni, de az olaszok számára ez Etiópia 1935-ös ismételt lerohanása volt. A modern eszközökkel felszerelt, mintegy 300000 főnyi olasz haderő Emilio De Bono tábornok vezetésével könnyedén elsöpörte a közel azonos méretű, de gépjárművekkel egyáltalán nem rendelkező, hiányos és elavult fegyverzetű védőket.

A támadás azonban idővel lelassult, majd megállt: a minden téren előnyt élvező olaszok végül győztek, ám a súlyos veszteségek mellett kiderült, hogy a rendszerben álló könnyű harckocsijaik (pl.: az L3/33) jóformán csak a gyalogság ellen hatásosak.

Ez hívta éltre a nehézgép-gyártó Fiat és az elsősorban repülőgépeket, valamint hajókat készítő Ansaldo vállalatok M11/39-es közepes harckocsiját, amely már löveggel is rendelkezett, de hamar kiderült, hogy e típus konstrukciós hibái miatt szintén csak korlátozottan használható harckocsik ellen.

Korábbi páncélosai kudarcát látva megkezdődött a fejlettebb olasz harckocsik gyártása: azért, hogy a tervezési időt és költségeket a lehető legalacsonyabban tartsák, a lehető legtöbb alkatrészt az elődöktől vették át: így született meg az L3/33 utóda, az L6/40, illetve jelen cikk tárgya, az M11/39-ből kialakított M13/40.

Utóbbi típus jelzése is az olasz hagyományoknak megfelelően alakult: az M13/40-ből az ”M” a medio (olasz; közepes) szó rövidítése volt, utalva a páncélos kategóriájára, a 13 a tonnában mért tömeget, a 40 pedig a szolgálatba állás évét, 1940-et jelölte).


Konstrukció:

Az M13/40 komoly előrelépésnek számított az olasz páncélos-fejlesztésben - képességei messze felülmúltak minden korábbi típust, annak ellenére, hogy alapját az M11/39-es adta. A páncélos formáján alapvetően nem változtattak, a típus az M11/39-es arányosan nagyított másolata volt, igaz, több lényeges fejlesztéssel.

E harckocsi elődjének tornya túlságosan kicsi volt egy löveg hordozására, ezért azt a test jobb oldalára eltolva építették be, ami éles körülmények között számos problémát okozott. Lényegesen nagyobb toronygyűrűje miatt az M13/40-nél ez a probléma már nem állt fent, ezért főfegyverét áthelyezték a toronyba (hasonlóan az amerikai M3 „Lee” - M4 „Sherman” pároshoz).

Az olasz típus tornyába ráadásul már nem az előd 37 mm-es lövege került, hanem az (osztrák eredetű) Cannone da 47/32 M35 vontatott löveg, amely 47 mm-es kaliberrel rendelkezett és páncéltörő lőszerrel 500 mm-ről 43 mm-nyi homogén páncélzat átütésére is képes volt.

A löveg mellé párhuzamosított géppuska került, de megtartották a páncéltest jobb oldalának kitüremkedését is: az M11/39-nél ide került a löveg, utódjánál viszont két 8 mm-es Breda géppuskát építettek be.

A páncélzat vastagságát is növelték: a maximális vastagság 30-ról 42-re nőtt és az oldalsó páncélzatot is növelték, de a legvékonyabb részeken a védelem továbbra sem érte el a 10 mm-t (a fenéklemez 6 mm-es volt). A típus oldalának védelme növekedett, 15-ről 25 mm-re, melyet a harckocsi többi részéhez hasonlóan szegecseléssel rögzítettek (ez az elavult módszer a második világháború végéig megmaradt az olasz harckocsikon).

Az erősebb löveg és a páncélzat vastagítása egyben az össztömeg növekedésével is járt: az M13/40 nevének megfelelően közel két tonnával volt nehezebb az M11/39-nél, ennek ellenére a futómű felépítésén nem változtattak.

A két fő forgózsámolyban egyesülő laprugós, oldalanként négy pár kisméretű futógörgőt tartalmazó rendszert még az angol Vickers 6 tonnás harckocsiból vették át (hasonlóan több kortárs páncéloshoz, pl.: csehszlovák LT vz. 35, lengyel 7TP, magyar 40M, szovjet T-26 stb.).

Ezzel ugyan sikerült ésszerű keretek között tartani a harckocsi árát, ám a feleekkora tömegre méretezett futómű egyben korlátozta az olasz páncélos végsebességét (az előd műúton mért 32 km/h-s végsebességét a 105 helyett 125 lóerős motor beépítése ellenére sem sikerült növelni).

Ezt az olaszok nem tartották komolyabb problémának, mivel az üldözést eleve a könnyebb típusokkal kívánták megoldani, ráadásul a nyolchengeres Fiat erőforrás nagyobb hatótávolságot tett lehetővé és technológiai sajátosságai (pl.: a dízelüzemből következő gyújtógyertya hiánya) miatt kevésbé volt tűzveszélyes.

A komolyabb erőforrásra azért is szükség volt, mer a nagyobb, erőteljesebb harcjárműben a korábbi három fő helyett már négy katona foglalt helyet. A toronyba a parancsnok mellé felköltözött a töltő, amely nagy segítséget jelentett (korábban az egyszemélyes toronyban a parancsnoknak az irányításon kívül céloznia, tüzelnie és töltenie is kellett).


Fejlesztések:

Az M11/39 új korszakot nyitott az olasz páncélos-hadviselésben, lévén ez volt az ország első hazai gyártású közepes harckocsija. Bár papíron jobb volt elődeinél, a gyakorlatban hatásfoka alig múlta felül a könnyű-harckocsikét.

A tervezési és kivitelezési hibák mellett a szűkös keretek is komoly problémát jelentettek (pl.: nem építették be a tervek szerint alapfelszerelésnek számító rádiót), ezért 100 példány után áttértek a jóval fejlettebb M13/40-es előállítására.

Ez a harckocsi már alkalmasnak tűnt arra, hogy egy ütőképes olasz páncélos haderő központi modellje legyen, ezért egy külön parancsnoki változatot is készítettek belőle M40 „Semovente Commando” néven (ez gyakorlatilag egy géppuskával felszerelt Semovente 75/18-as volt, ld. „Utóélet” bekezdés).

A csapatpróbákon a felfüggesztés és a hajtómű hatékonynak tűnt: az M13/40-esek gond nélkül haladtak a hegyekkel és völgyekkel szabdalt területen és komoly előnyt jelentett számukra a kicsi, de mozgékony test.

A sivatagi bevetéseken azonban kiderültek a konstrukciós hibák is: a homok és a por mindenhová beszivárgott és kikezdte a motort. Az állandósuló üzemzavarok idővel olyan komoly méreteket öltöttek, hogy az olaszok kénytelen voltak külön sivatagi változatot kifejleszteni (ez gyakorlatilag mindössze egy jobb szűrőrendszer felszerelését jelentette, ami megakadályozta, hogy a motor kulcsfontosságú alkatrészeibe homok kerüljön).

A második világháború eszkalálódásával az olaszoknak Észak-Afrikában nem csak a zord környezettel, de az erősebb angol harckocsikkal is szembe kellett nézniük. Az egyre komolyabb brit ellenállás és a fasisztákénál lényegesen jobb harckocsik miatt 1941-ben felhagytak az M13/40 előállításával, a felszabaduló gyártási kapacitást pedig egy még erősebb modell, az M14/41-es előállítására használták.

Az új jármű elődje szinte tökélete mása volt, de helyenként vastagabb páncélzatot és egy nagyobb teljesítményű, 145 lóerős motort használtak hozzá. Ezt is az M13/40-hez hasonló volumenben gyártották, de mivel a gyakorlatban alig múlta felül elődjét, ezért egy év elteltével ismét fejlesztéseket végeztek Olaszország közepes harckocsiján.

Az eredmény az M15/42 lett, amely erőteljesebb páncélzatot és közel 200 (192) lóerős motort kapott, ezáltal tömege is 15 tonna fölé nőtt. Mivel a tűzerőről továbbra is egy 47 mm-es (igaz, hosszabb csövű) löveg gondoskodott, ez a harcjármű sem bizonyult kellően hatásosnak.


Szolgálatban:

Az M13/40-esek a második világháború kitörését követően álltak szolgálatba, így az elkészült példányok nagy részét Észak-Afrikába vezényelték, hogy megvalósítsák Mussolini idealista álmát, mely szerint a fekete kontinensen hatalmas, egybefüggő olasz gyarmatot fognak létrehozni (a fennmaradó mennyiség Görögországban harcolt).

A típussal felvértezett alakulatok kezdetben a németek európai inváziójához hasonlóan rendkívül gyors üzemben törtek előre, az angol könnyű harckocsikat (pl.: Mark VI) gond nélkül elpusztították. A sivatagi Operation Compass (angol; iránytű hadművelet, célja a tengelyhatalmak afrikai előrenyomulásának megállítása) alatt debütáló M13/40-esek ugyan technikai problémákkal küzdöttek, de a sivatagi változattal ezeket sikerült orvosolni.

Az Egyesült Királyság ugyan sorban adta fel az állásait, de közben feltöltötték soraikat és bár a főerőket lekötötte a németek európai támadása, ezért az expedíciós alakulatokat a nyugati hadszíntéren már elavultnak számító Crusader és Matilda II páncélosokkal küldték harcba - az olaszok ellen így is hatékonyak voltak.

Ez különösen a rendkívül lassú Madila II-esre volt igaz, amely jól elboldogult a sivatagi környezetben, 40 mm-es lövegével képes volt kilőni a korabeli olasz páncélosokat, míg saját páncélzatát csak a 88 mm-es német légvédelmi lövegek tudták átütni (ezért Matilda II-t ezért gyakran „A sivatag királynője” címmel illették).

M13/40 hiába teljesített jól az európai hegyvidéki terepen, Afrikában a mozgékonyság és a páncélzat bizonyult döntőnek, ezen a téren pedig az angolok jelentős fölényben voltak. Az M13/40-esek rendkívül vékony fenéklemeze is gondot okozott - a sivatagi háború során telepített nagy mennyiségű akna számos ilyen páncélost iktatott ki.

Az olasz hadsereg, különösen a harckocsizó alakulatok tragédiája több más országéhoz (pl.: Japán, Magyarország) hasonlított: hazai tervezésű páncélosokat építettek és ezeket igyekezetek fejleszteni, de kapacitásbeli korlátaik miatt legtöbb típusuk így is eredménytelen volt a jóval fejlettebb ellenséggel szemben.

Mire például az M15/42 megérkezett, a szövetségesek oldalán már amerikai M4 „Sherman” és kis számban angol A22 Mark IV „Churchill” páncélosok harcoltak, melyek ellen a 47 mm-es löveg hatástalan volt. Összesen 779 db M13/40-est gyártottak, ezek csak Észak-Afrikában és Európában harcoltak, de érdemben nem tudtak változtatni Olaszország második világháborús szereplésén.


Utóélet:

Az M13/40 Olaszország első ”modern” harckocsija volt, de nemzetköz összehasonlításban már nem állta meg a helyét. Ennek ellenére - a szerény lehetőségek miatt - az M14/41-nel együtt Olaszország kapitulációjáig az olasz páncélos-erők gerincét alkották. Azt, hogy hazájának legjobb akkori típusa volt, az is mutatta, hogy az elit 132. „Ariete” hadosztályt is ezzel a páncélossal szerelték fel (az alábbi képen baloldalt az Ariete hadisztály M13/40-esei, jobboldalt pedig egy Semovente 75/18 látható):



Semovente da 75/18 (rohamlöveg):

A háborúban szinte használhatatlan L6/40-es harckocsik tornyaiba az erősebb, 47 mm-es löveg már nem fért be, ezért német mintára (ld. Panzerjäger I,) az olaszok létrehozták saját páncélvadászukat, a Semovente 47/32-t. Ez a megoldás olyan sikeressé vált, hogy idővel az M13/40-ből is készítettek hasonló variánst, melybe egy rövid csövű, 75 mm-es löveget szereltek.

Kezdetben önjáró lövegként használták, de homokzsákokkal megerősített orr-része és zárt küzdőtere miatt gyakran páncélvadászként alkalmazták. Képes volt kilőni az amerikai M4-eseket, de lassú volt és hiába épült az olaszok kapacitásához képest nagy (765 példány) számban, a lehengerlő túlerővel szemben ez is tehetetlen volt.


Műszaki adatok:

Név: Fiat-Ansaldo M13/40 „M13/40”

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 13,50 t

Hossz: 4,90 m

Szélesség: 2,20 m

Magasság: 2,39 m

Motor: 125 Le-s (Fiat, 8 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 47 mm-es löveg (Cannone da 47/32 M35, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 4 db 8 mm-es géppuska (Breda, 2 db a test jobb oldalán kialakított perselyben, 1-1 párhuzamosított és légvédelmi)

Páncélzat: 6-42 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.