D2

„Char D2”


Előzmények:

A britekkel gyakorlatilag párhuzamosan Franciaország is harckocsik fejlesztésébe kezdett az első világháborúban. A háború alatt két francia nehéz harckocsi jutott gyártási szakaszba: a relatív kisméretű Schneider CA1-es és a lényegesen hosszabb Saint-Chamond típusok, azonban ezek nem hozták meg a várt eredményt. Ennek több oka volt - az első harckocsik kiforratlansága mellett a komoly veszteségekben szerepet játszott az elhibázott stratégia és az a tény, hogy amikorra a francia harckocsik bevetésre kerültek, a németek már átestek az első brit páncélosok okozta sokkon és megkezdték a felkészülést a harckocsik elleni harcra. Mindezek ellenére a francia páncélosok sikeresen demonstrálták képességeiket az állóháború megtörésére, ezért a franciák is folytatták a harckocsik fejlesztését.

Mindezen erőfeszítések az 1917-es Renault FT, más néven FT-17-es páncélosban testesültek meg, amely a harckocsik új generációjának első képviselőjévé vált. Az FT-17-es a korábbi, gyakran 30 tonna feletti típusokkal szemben mindössze 6,5 tonnát nyomott és csupán 2 fő kezelte, ez azonban nem jelentett problémát, mert az FT-17-es egyetlen fegyverét (egy géppuskát vagy egy rövid csövű löveget) körbeforgatható toronyban hordozta, így bármilyen irányból érkező ellenséget tűz alá vehetett. Kis mérete és legénysége miatt az FT-17-est jelentős számban gyárthatták, miközben egyszerűsége ellenére képességei megközelítették a nagyobb harckocsikat és azoknál jóval kevésbé bizonyult sérülékenynek, ráadásul megbízhatósága is nagyobb volt.

Az FT-17-es a világháború végére az antant egyik legfontosabb páncélosává vált és példányai számos országban eljutottak, ahol azt sok esetben lemásolták, alapot adva a helyi harckocsi-fejlesztésnek. Előnyei mellett azonban a típusnak voltak korlátai is: többek között alacsony végsebessége (a típust arra szánták, hogy a gyalogsággal együtt, lépésben haladjon), ami a megerősített lövészárkok áttörésére az állóháború alatt elegendőnek számított, érdemi manőverezést azonban nem tett lehetővé.

Mindezek miatt a fejlesztő Renault vállalat már közvetlenül az első világháború után megkezdte a típus továbbfejlesztését, de mivel az eredeti futómű komolyabb tömeg- és sebesség-növelést már nem tett lehetővé, a teljes futóművet átdolgozták. Ez eredményezte a Renault NC sorozatot, melynek tagjai oldalanként 14 pár kisméretű, gumírozott futógörgővel rendelkeztek és 17 km/h-s végsebességet értek el, azonban a bonyolult, Kergesse-típusú felfüggesztés megbízhatatlanná tette a harckocsit, ezért a francia hadsereg nem adott le rá jelentős megrendelést.

Az NC sorozat utolsó tagja az NC31-es volt, amelyet a gyártó Renault továbbfejlesztett D1-essé: egy megnagyobbított tornyú páncélossá, amely új, 74 lóerős motorjának és módosított, függőleges tekercsrugós felfüggesztésű futóművének köszönhetően maximum 18,5 km/h-val haladhatott. A D1-es harckocsik az 1930-as évek elején a francia páncélos alakulatok alapvető könnyű harckocsijává váltak, de a típus gyártását még el sem kezdték, amikor a Renault megkezdte egy ezen alapuló, de még erősebb páncélos tervezését.

A cél egy köztes típus kialakítása volt, amely a D1-esnél nagyobb, de a 28 tonnás B1-es közepes harckocsinál kisebb méretű, mivel a franciák attól féltek, hogy a Népszövetség be fogja tiltani a 20 tonnánál nehezebb páncélosokat, hogy megakadályozzon egy fegyverkezési versenyt (hasonló tiltást korábban már bevezettek a hadihajókra, ld.: washingtoni flottaegyezmény). E fejlesztés eredménye lett a Char D2 (francia; D2-es harckocsi), ráadásul megkezdték egy további, szintén a D1-esen alapuló páncélos tervezését is, kifejezetten gyarmati szolgálatra (Renault VA, későbbi nevén D3).


Konstrukció:

A D2-es gyökerei az 1917-es FT-17-esig nyúltak vissza, ennek ellenére e típus már nem könnyű-, hanem közepes harckocsiak számított, amely önállóan is képes volt ellenséges harckocsik leküzdésére. Mindezek mellett a D2-es technikailag is túlszárnyalta elődeit, ugyanis egyfajta tesztjárműként szolgált több modern megoldásnak. Ennek köszönhetően a D2-es már inkább hasonlított a B1-esre, semmint az FT-17-esre.

A Char D2-es APX1-es típusú, egyfős, öntött tornyot kapott, amelyet a B1-es harckocsiból emeltek át (ld. „Fejlesztések” bekezdés), benne egy rövid csövű, 47 mm-es löveggel. A löveg mellett a harckocsi egy párhuzamosított géppuskával rendelkezett a tornyában, és egy további, előrenéző géppuskával a testében.

Az 5,46 méter hosszú és 2,67 méter magas, de csupán 2,22 méter széles D2-es egyszerű, szögletes testet kapott, amelyet azonban (a korábbiakkal szemben) már nem szegecselt, hanem hegesztett páncélzattal szereltek fel. A páncélzat vastagsága a test minden oldalán és a tornyon is egységesen 40 mm volt, ugyanakkor az effektív páncélvastagság eltérő volt, ugyanis amíg a páncélos oldalai tökéletesen függőlegesek voltak, a frontrészt enyhén, a hátsó páncélzatot pedig erősen megdöntötték. A D2-es oldalain beépített tároló-rekeszeket is kialakítottak, tömzsi megjelenést kölcsönözve a közepes harckocsinak. A Char D2 felfüggesztését páncéllapokkal burkolták, amelyen mélyedéseket alakítottak ki a visszafutó-görgők számára.

A relatív vastag páncélzat miatt a típus tömege jelentősen, 19,75 tonnára nőtt (azért nem tovább, hogy ne lépje át a 20 tonnát). Ezt ellensúlyozandó a D2-es egy új, 6 hengeres Renault motort kapott, amely 150 lóerős teljesítményre (a korábbiak kétszeresére) volt képes, ezáltal a típus végsebessége műúton 23 km/h-ra nőtt.

A harckocsi futóművét elődjéből emelték át, megtartva az oldalankénti 14 db kisméretű futógörgőt, de a négy pár felső görgő újdonságnak számított, részben orvosolva az elődön tapasztalt futómű-problémákat (ugyanakkor maga a lánctalp keskenyebb lett, ezáltal nőtt a D2-es talajnyomása, áttételesen a harckocsi elsüllyedésének esélye). A lánctalpak fölé sárhányó-lemez került.


Fejlesztések:

A D2-es az FT-17-es fejlesztési vonal utolsó tagja volt (a tervezett D3-as végül nem épült meg). A páncélos lényegesen fejlettebb volt elődeinél, azonban a gyártás során problémák kerültek fel. Eredetileg a harckocsi páncélzatát tisztán hegesztett kialakításúra tervezték, a költségek alacsonyan tartása érdekében a gyártás során viszont egyes alkatrészeket már hibrid, részben szegecsekként viselkedő csavarokkal rögzítettek. A harckocsi tömegét 15,5 tonnára tervezték, a közel 20 tonnás végső tömeg ezért limitálta a D2-es végsebességét (a már említett 23 km/h-ban), a típus hatótávolsága pedig 100 km-re csökkent.

A legnagyobb problémát azonban a harckocsi rövid csövű SA 34-es lövege jelentette. Ez ugyan megjelenésekor kiemelkedően nagy, 47 mm-es kaliberrel rendelkezett, viszont mivel a típust elsősorban gyalogság ellen szánták, csak nagy robbanóerejű (HE) és nagy robbanóerejű páncéltörő (APHE) lövedékkel szerelték fel, ráadásul a rövid, 27,6 kaliberhosszú cső miatt a páncélátütő képesség már 100 méteres távolságon is mindössze 25 mm volt.

Az első 50 példány ráadásul rendkívül megbízhatatlannak bizonyult, ezért a hadsereg más típusok nagyüzemi gyártását favorizálta, ennek ellenére megkezdődött egy második, javított D2-es altípus előállítása (Char D2 bis). A legfontosabb változtatás az APX 4-es torony jelentette, amely már a hosszabb csövű SA 35-ös löveget hordozta, amitől nőtt a páncélátütő-képesség. Az új löveghez új, a korábbiaknál hosszabb (több lőport tartalmazó) lőszert rendszeresítettek, ami tovább növelte a harcjármű páncél-átütését, de kismértékben csökkentette a szállított lőszerek mennyiségét (108 db-ra). Az új torony tetejére már légvédelmi géppuskát is fel lehetett erősíteni, emellett kismértékben módosították a harckocsi futóművét. Az alap harckocsik mellett 2 db D2-est parancsnoki harckocsivá alakítottak át, de ez csak annyit takart, hogy beépítettek egy ER51-es nagy hatótávolságú rádiót (ezeket könnyű volt megismerni egy helyett két antennájukról).

Közben az első 50 db D2-es frontszolgálatra alkalmatlannak bizonyult, ezért szükségessé vált a nagyjavításuk. Azért, hogy az első sorozat példányait is tovább használhassák, úgy tervezték, hogy azokat lángszórós harckocsikká építik át (egy prototípus el is készült), később viszont úgy határoztak, hogy mivel Franciaország nem rendelkezik kellő számú közepes harckocsival, az egyetlen lángszórós példányt leszámítva mindet közepes harckocsiként modernizálják. Az APX1-es tornyot ezért APX1A-vá alakították át, benne a hosszabb, SA 35-ös löveggel, ugyanakkor a test tervezett átépítésére végül nem került sor.

A bal felső fotón a D2-es prototípusa látható, a végül nem használt toronnyal (a felhajtott kötényzet miatt látható a típus felfüggesztése), míg a jobboldali fotó egy fejlesztett D2 bis-t mutat.


Szolgálatban:

A D2-es a második világháborús francia harckocsik minden jellemzőjét magán viselte: rendkívül vastag páncélzattal rendelkezett, benne egy, korában nagynak számító kaliberű löveggel, azonban a típus a francia páncélosok többségének hátrányos tulajdonságait is örökölte - sebessége alacsony volt, akárcsak megbízhatósága, a rövid lövegcső pedig minimalizáltak a páncélátütő-képességet.

Az egyik legnagyobb problémát azonban a torony jelentette. Az APX1-es torony vastag, öntött páncélzata ugyan szinte teljes védelmet nyújtott a 20 és 36 mm-es német páncéltörő lövegekkel szemben, de egyfős kialakítása azt jelentette, hogy a parancsnoknak a döntési feladatok mellett töltenie, céloznia és tüzelnie is kellett (a löveggel és a géppuskával is), ez a fajta túlterhelés pedig szinte teljesen ellehetetlenítette a páncélos hatékony használatát.

A harckocsi gyártására a legnagyobb csapást szintén a torony jelentette. Eredetileg a páncélost ST3-as, majd ST2-es toronnyal tervezték, végül azonban a B1-esben is használt APX1-es tornyot választották ki, ami a 410 ezer frankos vételárat további 200 ezer frankkal növelte. Mindezek hatására a harckocsiból eredetileg csupán 50 darabot rendeltek, majd a második sorozat tervezett 100 példányát is 50-re csökkentették, ezért összesen csak 100 db D2-es harckocsi készült.

A megrendelt páncélosok leszállítása az alacsony darabszám ellenére elhúzódott: az első sorozat utolsó tagját 1937 február végén, az utolsó harckocsit pedig csupán 1940-ben adták át. Felmerült az egész program leállítása, amit Lengyelország, mint potenciális vásárló megjelenése akadályozott meg (eredetileg a lengyelek a legjobb második világháborús francia harckocsinak tartott SOMUA S35-öst szerették volna megvásárolni, de ezt Franciaország nem volt hajlandó értékesíteni). A tervek szerint a D2-est Lengyelország licencben gyártotta volna, de ez végül nem valósult meg, és az első sorozat átépítése ezután is rendkívül lassan haladt.

A típus elődjét, a D1-est olyan gyengének ítélték, hogy gyarmati szolgálatra vonták el. A D2-esek első példányai 1937-ben álltak szolgálatba (egyetlen ezrednél), de a második világháború kitörésekor a frontra küldték őket. A várt német támadás ekkor még nem következett be, de a 40 db kivezényelt harckocsiból harminc már a 120 km-es út alatt meghibásodott, ráadásul a téli sáros, havas időjárás további műszaki problémákat okozott.

Amikor a németek 1940 májusában megtámadták Franciaországot, a D2-esek nagy része már igen rossz állapotban volt, mivel a gyakorlatok során a gyenge alkatrészek elhasználódtak és nem állt rendelkezésre elegendő pótalkatrész a javításukhoz. A bevethető D2-esek száma ráadásul tovább csökkent, mert megkezdődött az első sorozat átépítése, miközben az új, illetve felújított példányok gyakorlatilag egyesével kerültek vissza a csapatokhoz. Tervezték, hogy 14 példányt Norvégiába szállítanak, hogy ott francia személyzettel segítsék a norvégokat a német támadás megállításában, de a páncélos rendkívül gyenge téli teljesítménye miatt erről letettek.

Műszaki problémái miatt kezdetben a D2-eseket nem vetették be Franciaország megtámadását követően sem, de a katasztrofális Sedan-i csata után a franciák az összes elérhető harckocsit bevetették, köztük a működőképes D2-eseket. A harcokban a 100-ból 84 db D2-es vett részt és a típus a francia közepes harckocsikhoz hasonlóan sikeresen ellenállt a német páncéltörő lövegek és harckocsik tüzének (az összes bevetés alatt a németek 21 harckocsit pusztítottak el), a legtöbb páncélos ehelyett műszaki hiba áldozatává vált és mivel nem volt mód a javításukra vagy elvontatásukra, ezeket többnyire hátrahagyták.

A D2-esek rendkívül megbízhatatlannak bizonyultak és a bevetések többséges katasztrofális eredménnyel zárult, aminek oka a páncélosok elhasználtsága mellett a francia hadseregben uralkodó káosz volt (sok harckocsi egyedül vagy kis, koordinálatlan csoportokban harcolt, nem ritkán gyalogsági támogatás nélkül).

1940. június 25-én, a francia fegyverletétel napján már csak 7 db D2-es harcolt francia oldalon. A németek legkevesebb 21 db D2-est zsákmányoltak - német szolgálatban a páncélos a Panzerkampfwagen 733 (f) jelet kapta - de a típust olyan megbízhatatlannak ítélték, hogy (más francia harckocsikkal ellentétben) hivatalosan nem használták (néhány páncélos tornyát később kiszerelték és páncélvonatokba építették be). A baloldali fotón látható, elhagyott D2-es jól mutatja a típus páncélosát (a fronton több mint egy tucat találat látható, de ezek közül egy sem ütötte át a homlok- és torony-páncélt).


Utóélet:

A D2-es ugyan erősebb volt minden elődjénél, de megbízhatósága rendkívül alacsonynak számított, a folyamatos műszaki problémák pedig ellehetetlenítették a használatát. Mindezek miatt a francia hadsereg a Hotchkiss H35-ös és Renault R35-ös típusokat favorizálta, a D2/D3-as további fejlesztését pedig leállították:


D2 (árok-áthidaló harckocsi):

A D2-esből egyetlen specializált változatot terveztek: ez egy szabványos páncélost takart, de a hátsó részére egy fém ”farkat” erősítettek, amely jelentősen megnövelte a harckocsi árok-áthidaló képességét (hasonló eszközt több első világháborús harckocsin, köztük az FT-17-esen is alkalmaztak). E páncélosból elkészült egy prototípus, de a hibás tervezés miatt ez az első teszten leszakadt, a módosított variáns pedig Franciaország kapitulációjáig nem készült el.


Műszaki adatok:

Név: D2

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 19,76 t

Hossz: 5,46 m

Szélesség: 2,22 m

Magasság: 2,66 m

Motor: 150 Le-s (Renault, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 47 mm-es löveg (SA 34 L/27,6, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,5 mm-es géppuska (M1943, egy-egy párhuzamosított és a homlokpáncélban)

Páncélzat: 40 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 23 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 100 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.