Carro Armato M15/42

„M15/42”


Előzmények:

Benito Mussolini hatalomra kerülését követően Olaszországban erőteljes fegyverkezési programok indultak: az 1930-as években létrehozták, illetve jelentősen fejlesztették az olasz harckocsi-, repülőgép- és hadihajó-ipart.

Erre rá is kényszerültek, mert a diktatúra fokozatosan elfordult korábbi szövetségeseitől, végül 1936-ban szövetségre léptek a szintén fasiszta Harmadik Birodalommal (Németországgal).

Olaszország már az első világháború alatt is gyártott repülőgépeket, valamint hadihajókat és felismerte, hogy a következő háborúkban fontos szerepet fognak játszani a harckocsik, ám saját gyártó-kapacitással nem rendelkezett (korábban mindössze a francia Renault FT-17-es helyi változatát gyártották).

Ezért (hasonlóan a németekhez) először kisméretű, elsősorban kiképzésre alkalmas típusokat alkottak meg (a Carden-Lloyd kisharckocsin alapuló CV-33-ast.

Az olasz kisharckocsik sikeressé váltak, amit az is elősegített, hogy az angolok és franciák nem értékesítettek minden ország számára típusokat (pl.: emiatt vásárolt az olaszoktól többek között Magyarország is).

E kisharckocsik azonban nem rendelkeztek löveggel, ezért képtelenek voltak az ellenséges páncélosok leküzdésére: ezt eredetileg az L6/40-es könnyű harckocsival kívánták orvosolni, ám ez túlságosan kisméretű volt ahhoz, hogy kellően hatékony legyen.

Az olaszok ezért megalkottak egy áttörő harckocsit is (Carro di Rottura), amely gyakorlatilag egy közepes harckocsinak számított: ez lett az M11/39-es. A legnagyobb számban gyártott olasz közepes harckocsik az M13/40-es, valamint az M14/41-es lettek, de ezek a típusok Észak-Afrikában súlyos veszteségeket szenvedtek az angol cirkáló és gyalogsági harckocsiktól.

Olaszország - lehetőségeihez mérten - igyekezett hatékonyabb típusokat fejleszteni, mert Mussolini deklarált célja volt Afrika északi részének ellenőrzése, de az angolok gyors vereséget mértek a támadókra és a teljes összeomlást csak német csapatok (a DAK) bevetésével tudták elkerülni.

Egy zsákmányolt brit Crusader cirkáló harckocsit felhasználva az olaszok ezért megalkották a Carro Armato Medio Celere Sahariano (olasz; ~ szaharai közepes gyorsharckocsi) jelzésű típust, ám ez a röviden csak M16/43-asként jelölt prototípus sosem került sorozatgyártásba.

Miközben egy, a korábbiaknál lényegesen erősebb nehéz harckocsit fejlesztettek, a köztes időre létrehoztak egy közepes harckocsit is. Bár a németek nemcsak saját Panzerkampfwagen III-as, de a háború végéig elégségesnek bizonyuló Panzer IV-es típusukat is felajánlották gyártásra, az olaszok mégis korábbi típusaik bázisán hozták létre az M15/42-est (az ”M” közepes harckocsit jelölt, a 15 a tonnában mért tömeget, a 42 a szolgálatba állítás évét jelölte).


Konstrukció:

Az M15/42-es elődeihez hasonlóan szintén az azt megelőző (M14/41-es) harckocsira épült, ezért dimenziói közel azonosak voltak. Külsőre csak nehezen lehetett egymástól megkülönböztetni a két harckocsit, ami előnyös volt, de ezt nem az ellenség megtévesztésére fejlesztették így - egyszerűen amit lehetett, a költség- és fejlesztési idő csökkentéséért az elődből vettek át.

Az M15/42-es legfontosabb újdonsága a lövegében rejlett: a korábbi, az esetek nagy részében már hatástalan 37 mm-es löveg helyett az M13/40-es és M14/41-es egy-egy rövid csövű (32 kaliberhosszú) 47 mm-es löveget hordozott - ez a típus viszont már a hosszú csövű (40 kaliberhosszú) változatot kapta.

Ez nagyobb kezdősebességet, végső soron nagyobb páncélátütést tett lehetővé, de ez gyakran nem bizonyult elegendőnek, ezért a 47 mm-es löveghez kifejlesztették egy kumulatív lőszert (ennek jelzése: Effeto Pronto). A 47 mm-es kumulatív lőszerrel ideális körülmények között 112 mm-nyi homogén páncélzatot lehetett átütni és a komoly tűzerő mellett szintén előnyt jelentett, hogy a ”hagyományos” páncéltörő lőszerrel szemben ennek teljesítménye a távolság növekedésével nem romlott.

Az olasz közepes harckocsik jellegzetessége volt (amit az M15/42-esen is megtartottak), hogy a test jobb oldalán található kiszögellésben két gömbcsuklós géppuskát építettek be (e páncélos ezen kívül két további - párhuzamosított - Breda géppuskával rendelkezett, melyet szintén egybeépítettek, valamint egy ötödik, egyedülálló géppuskával a torony tetején).

Az M15/42-es frontpáncélzatát kissé megnövelték, valamint az oldalsó páncélzatot megvastagították, de a páncélzat maximális vastagsága továbbra sem haladta meg az 50 mm-t.

A fejlesztések hatására az M15/42-es tömege 1,5 tonnával nőtt: a nagyobb tömeghez ezért egy erősebb hajtóművet választottak. Az SPA 15TB M42-es erőforrás 192 lóerős teljesítmény leadására volt képes (a korábbi SPA 15-TM-40 csak 145-re), de ennek a váltásnak praktikus okai is voltak: Olaszország üzemanyag (elsősorban benzin)-készletei jelentősen lecsökkentek, ami igen komoly problémát jelentett, mivel számos harcjármű ezt használta (az M15/42-es viszont dízelüzemű volt).

E harckocsi futóművét gyakorlatilag változtatás nélkül vették át elődjéből: az M15/42-esen is oldalanként nyolc kisméretű futógörgőt használtak, amelyeket páronként közös keretbe építettek, két ilyen blokk alkotott egy zsámolyt, amelyek oldalanként két-két laprugóhoz csatlakoztak (az M16/43-as Christie-futóművét később sem hasznosították).

Mivel a nagyobb méretű első és kisméretű hátsó visszafordító-görgőt is megtartották, az M15/40-es lánctalpai is hátrafelé lejtettek (ez a futómű műúton 40 km/h-s végsebességet tett lehetővé).


Fejlesztések:

Bár Olaszország is folyamatosan fejlesztette páncélosait, ezek nem jelentettek lényegi előrelépést, ezért gyakorlatilag minden olasz könnyű-, illetve közepes-harckocsi egyetlen közös típus változatának számított.

A tornyában csak géppuskával rendelkező M11/39-est váltó M13/40-esnél a löveg már a toronyba került és megjelent a később is használt testbeli iker-géppuska, valamint a rövid csövű 47 mm-es löveg. Az M14/41-es több részletben eltért az M13/40-estől, valójában azonban egyedül 125 helyett 145 lóerős hajtóműve jelentett újdonságot, mind fegyverzete, mind páncélzata lényegében változatlan maradt.

Az ezt követő M15/42-es ugyan tűzerő tekintetében felülmúlta elődeit és oldalsó páncélzatát is megnövelték, de frontpáncélzata mindössze 8 mm-rel nőtt és továbbra is egy 47 mm-es löveggel rendelkezett, amely 1942-ben már elavultnak számított (ekkor az 50-, illetve 57 mm-es lövegeket már fokozatosan felváltották a 75- és 76,2 mm-esek).

Az elégtelen tűzerő mellett az olasz típusok egyik legnagyobb problémájátt futóművük jelentette, amely az 1930-as évek elejéről származott (már az első új fejlesztésű olasz harckocsi, az 1933-as L3/33-as (a CV-33-as) is ezt használta).

A kisméretű futógörgők nem tettek lehetővé nagyobb sebességet, ezért az erősebb hajtóműből eredő többlet-teljesítményt az M15/42-es nem tudta kihasználni (e futómű egyben erősen korlátozta a harckocsi tömegét is, de mivel az M15/42-es tömege a 16 tonnát sem érte el, ez nem éreztette hatását).

Hiányosságai ellenére az M15/42-esen sem végeztek érdemi fejlesztéseket, aminek két fő oka volt. Egyrészt ezt a típust csak átmeneti időre kívánták rendszeresíteni (az olasz nehéz harckocsik gyártásba kerüléséig), másrészt minimális gyártási ideje miatt erre nem is kerülhetett sor.

A harckocsiból ugyanakkor kialakítottak egy parancsnoki változatot (M15/42 Centro Radio) néven. Ennél a típusnál megtartották a löveget, viszont a testben található iker-géppuskákat kiszerelték, helyükre többlet rádiós felszerelés került (az M15/42 alapján több páncélvadászt is megalkottak, ezek az „Utóélet” bekezdésben szerepelnek).


Szolgálatban:

Mivel 1943-ban a helyi német és olasz erők kapitulációjával a Tengelyhatalmak számára Észak-Afrika elveszett, az M16/43-asra nem volt többé szükség. A vereséget követően a király letartóztatta Mussolini-t és a Szövetségesek partra szálltak Olaszországban, de a németek egy merész kommandós akció során kiszabadították a duce-t és hatalmát részben visszaállították (megalkotva az Olasz Szociális Köztársaságot, más néven Salói Köztársaságot). Az Olaszországban zajló harcokban a még működőképes korábbi típusok mellett kis számban M15/42-esek is harcoltak.

A partraszállásban több mint félmillió katonát tettek partra jelentős légi fedezettel, de az amerikai parancsnokok (Patton és Alexander) a parancs ellenére előrenyomultak, míg az angol Montgomery egységei leszakadtak.

Szerencséjükre az olaszok és németek ezt nem használták ki, ugyanakkor ez idő alatt minden felszerelésüket áttelepítették és védekezésre rendezkedtek be (az olaszok mellett négy német hadosztály is részt vett a védekezésben - ezek később további néggyel egészültek ki).

A túlerő ellenére a németek rendkívüli módon lelassították a támadást: Salernonál és Rómánál komoly összecsapásokra került sor. A hegyes terepen a könnyű M15/42-es előnyösebbnek számított az amerikai és angol harckocsiknál, de elődeihez hasonlóan ez a típus is már megjelenésekor is elavultnak számított, ezért komoly sikereket nem tudtak elérni velük.

Ekkor már szinte minden közepes harckocsi 75 mm-es löveggel és jelentős páncélzattal rendelkezett: ezeket a kumulatív lőszer kivételével gyakorlatilag nem lehetett kilőni, mert a 47 mm-es lőszerek egyszerűen lepattantak róluk.

A gyenge futómű miatt az olasz típusoknál ráadásul gyakoriak voltak a műszaki hibák és a legnagyobb számban bevetett amerikai típussal, az M4 „Sherman”-nel összehasonlítva nemcsak az összes olasz közepes, de nehéz harckocsijuk is gyengének bizonyult.

Az M15/42-es mindezek mellett rendkívül alacsony számban készült: a típus gyártása csak 1943. január 1-én indult be és még az év szeptember 8-án már be is szüntették - ez idő alatt mindössze 90 példányt épült.

Az olaszok kapitulációját követően a németek minden még működőképes olasz harckocsit besoroltak saját hadseregükbe, illetve szövetségeseiknek juttatták. Ekkor további 28 db M15/42-es előállítását fejezték be, majd ezeket (85 harckocsit) Jugoszláviába vezényelték.


Utóélet:

Az M15/42-es az utolsó olasz fejlesztésű közepes harckocsi volt, de hiába múlta felül a korábbi változatokat - ahogy az fentebb is olvasható - valójában alig nyújtott náluk jobb teljesítményt (viszont alvázát szintén felhasználták páncélvadászok építéséhez):


Semovente da 75/34 (páncélvadász):

A többi hadviselő féllel szemben Olaszország összes közepes harckocsija szenvedett a hatékony löveg hiányától, ám ezeket a túlságosan kisméretű toronygyűrű miatt nem lehetett lecserélni. Ebben a helyzetben az olaszok is torony nélküli páncélvadászokat fejlesztettek: a Semovente da 76/34-es kumulatív lőszerrel hatékonynak bizonyult, de mindössze 141 példány készült belőle.


Semovente da 75/46 (páncélvadász):

Ez a típus szintén az M15/42-esre épült és egy (hosszabb csövű) 75 mm-es löveget hordozott, ugyanakkor erős, a frontrészen 100 mm-es páncélzatával már komoly kihívást jelentett a Szövetségeseknek (mivel azonban a háború végéig mindössze 15 darabot gyártottak belőle, a harcok kimenetelét ez a jármű nem befolyásolta).


Semovente da 105/25 (páncélvadász):

A Semovente da 105/25-ös is az M15/42-es futóművét hasznosította, viszont relatív vastag páncélzata mellett - az olasz harckocsik közül egyedüliként - egy 105 mm-es löveget hordozott. Ezzel képes volt minden amerikai és angol harckocsi megsemmisítésére, de a másik két páncélvadászhoz hasonlóan ez is csak rövid ideig és elenyésző példányszámban épült (90 db).


Műszaki adatok:

Név: Carro Armato M15/42 „M15/42”

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 15,50 t

Hossz: 4,92 m

Szélesség: 2,20 m

Magasság: 2,40 m

Motor: 192 Le-s (SPA 15TB M42, benzinüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 47 mm-es löveg (L/40, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 5 db 8 mm-es géppuska (Breda 38, kettő-kettő párhuzamosított és a testben, egy a torony tetején)

Páncélzat: max. 50 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.