Carro Armato M11/39

„M11/39”


Előzmények:

Az Olasz Királyság gyenge ipara ellenére az első világháború alatt kifejlesztett egy előremutató nehéz harckocsit, a Fiat 2000-et, de (részben az Antant támogatása nélkül az országot összeroppantó német és osztrák-magyar támadás következtében) a típusból mindössze 2 példányt építettek.

A háború utolsó szakaszában az olaszok a nagyméretű Fiat 2000 helyett megkezdték egy új, kisméretű páncélos kifejlesztését a francia Renault FT vázán; ez lett a Fiat 3000, de a típus sorozatgyártása csak a háborút követően indult be. Összesen 100 db 2 géppuskával felszerelt Fiat 3000A épült, amelyek a háború után az olasz páncélos erők gerincét alkották.

1929-ben további 52 db Fiat 3000B modellt építettek, amelyek már egy 37 mm-es löveget hordoztak, de a lassú, drága és összességében elavult harckocsit érdemben már nem lehetett továbbfejleszteni, ezért az olaszok megvásárolták a brit Carden-Loyd Mark VI kisharckocsit, amelyet CV-29 jelzéssel gyártottak, majd e típust továbbfejlesztették a CV-33-as kisharckocsivá.

A mindössze 3 méter hosszú, 2,7 tonna tömegű CV-33-as ugyan mindössze 2 fős legénységgel rendelkezett, akik egyetlen 6,5 mm-es géppuskát kezeltek, azonban a páncélos - részben éppen kis méretéből és egyszerűségéből fakadó alacsony ára miatt - hatalmas export-sikerré vált: 1935-ig mintegy 1200 db CV-33-as épült és a típust fél tucat országba exportálták.

A CV-33-as sikerére építve az olaszok 1935-ben bemutatták a típus továbbfejlesztett változatát, a CV-35-öst: ez gyakorlatilag azonos volt elődjével, de a géppuskák számát kettőre növelték, a 12 mm-es frontpáncélt pedig 14 mm-esre vastagították. A CV-35-ös megismételte a CV-33-as sikerét: a páncélosból 1938-ig további 1300 egységet építettek, amikor piacra dobták a harmadik olasz kisharckocsit, a CV-38-ast. Utóbbi már egy 13,2 mm-es nehézgéppuskával rendelkezett, valamint modern torziós rugós felfüggesztéssel szerelték, azonban az 1930-as évek végére a löveg és torony nélküli kisharckocsik, mint elgondolás meghaladottá vált, ami az 1936-ban kitört Spanyol polgárháború alatt az olaszok számára is nyilvánvalóvá vált.

Az olaszok jelentős, 50000 fős kontingenssel támogatták a nacionalista oldalt, amely részeként bevetettek 155 db CV-33-as és CV-35-ös kisharckocsit, ezek azonban képtelenek voltak leküzdeni a demokratikus oldalt támogató szovjet BT és T-26-os könnyű harckocsikat, míg azok 45 mm-es lövegeikkel nagy távolságból megsemmisíthették az olasz páncélosokat.

Az olaszok megterveztek egy 20 mm-es löveggel felszerelt CV-33-as páncélvadászt, de ez problémái miatt ugyanúgy nem került sorozatgyártásba, mint a 47 mm-es löveget hordozó Semovente L3 da 47/32; egy CV-35-ösre épített, páncélzat nélküli páncélvadász.

A terjeszkedni vágyó olaszok emellett már 1935-ben megkezdték egy torony nélküli Carro di Rottura (olasz; áttörő harckocsi) kidolgozását, amely löveggel felszerelt nehéz egységként áttörheti az arcvonalat és megsemmisítheti az ellenséges harckocsikat (ez látható a jobb oldali fotón). Az olaszok a brit Vickers 6-Ton könnyű harckocsit alapul véve 1936-ban megalkottak egy 9 tonnás prototípust, majd 1937-ben a terveket módosítva létrehoztak egy 10 tonnás páncélost.

1938-ban az olasz harckocsi-fejlesztést formalizálták. A kisharckocsikat nem fejlesztették tovább, de ezek alapján kidolgoztak egy új könnyű harckocsit (ez lett az L6/40), valamint megkezdődött egy új nehéz harckocsi kifejlesztése (utóbbi a P26/40 típusban öltött testet), míg a korábbi áttörő harckocsit módosítva gyártani kezdtek egy közepes harckocsit: ez az M11/39 nevet kapta, ahol az „M” a harckocsi típusát (carro medio; közepes harckocsi), a ”11” a jármű tonnában mért tömegét, a „39” pedig a rendszeresítés évét (1939-et) jelölte.


Konstrukció:

Az M11/39 megtartotta a korábbi áttörő harckocsi futóművét, azonban új felépítményt kapott. A típus megörökölte az eredeti áttörő harckocsi testbe épített lövegét, de ezt a középvonaltól jobbra eltolva építették be. A fejlesztés alatt a döntéshozók között éles harc folyt arról, hogy a 37 mm-es, vagy a 47 mm-es páncéltörő löveget építsék be, de végül a kisebb, ezáltal könnyebben kezelhető és kisebb helyet foglaló 37 mm-es löveg mellett döntöttek. Az olasz páncélost már körbeforgatható toronnyal is felszerelték, de a kisméretű, egyszemélyes torony csak 2 db 8 mm-es Breda géppuskát tartalmazott.

A harckocsi védelme a frontrészen elérte a 30 mm-t, ezáltal a korábbi olasz páncélosokkal szemben a típus páncélzata szemből ellenállt nemcsak a kiskaliberű fegyverek, de nagyobb távolságból a gépágyúk tüzének is, azonban a jármű védelme egyéb téren csekélynek számított: a test oldalain 14,5 mm vastag, a faron 6 mm-es, a hasi oldalon és a tetőn pedig 6-6 mm vastag acéllemezeket alkalmaztak, így az M11/39-es ezeken a területeken csak kézifegyverek tüzétől védett. Maga a páncélzat még szegecseléssel készült, szemben az 1930-as évek végére a legtöbb országban elterjedt hegesztéssel.

A páncélos tömege korlátozott védelme ellenére elérte a 11175 kg-ot, ezért a típus mozgatásához nagy teljesítményű erőforrásra volt szükség. Az M11/39-es közepes harckocsit egy 8 hengeres SPA 8T típusú erőforrás hajtotta, amely 105 lóerejével épített úton 32,2 km/h-s végsebességet tett lehetővé. Az M11/39-es dízelüzemű volt, ami nagyobb hatótávolságot biztosított és találat esetén hajlamos volt a kontrollált égésre (szemben a benzingőz miatt nem egy esetben felrobbanó benzinmotorokkal).

A harckocsi futóművét oldalanként 8 kisméretű futógörgő alkotta, amelyek párosával közös blokkba tartoztak, amelyek kettesével közös lengőkar révén kapcsolódtak a laprugós felfüggesztéshez.


Fejlesztések:

Az M11/39-es az olasz áttörő-harckocsi fejlesztés eredménye volt, áttételesen a brit Vickers 6-Ton módosított változata, de alapvetően önálló típusnak tekinthető. Az M11/39-es közepes harckocsiból nem készült továbbfejlesztett modell, mert a típus csak rövid ideig maradt rendszerben, de minden későbbi olasz közepes harckocsi és a legtöbb olasz páncélvadász e páncélos leszármazottja (ezek a következő, „Szolgálatban” című bekezdésben olvashatók).


Szolgálatban:

Több éves késést követően az M11/39-es közepes harckocsi 1939-ben állt hadrendbe, azonban a korábbiaknál komplexebb modell építése igen lassan haladt: a harcjármű átlagosan 9 egység/hónap sebességgel készült és mindösszesen 96 db sorozatgyártású példányt, valamint 4 db prototípust (összesen 100 db ilyen harckocsit) gyártottak.

Az olaszok az M11/39-es harckocsit kifejezetten a tervezett afrikai, britek elleni hadjárat fő típusaként kívánták bevetni, ezért a korábban elfoglalt keleti területekről 72 db ilyen típust vetettek be Észak-Afrikában, további 24 darabot pedig Kelet-Afrikában (mindössze a 4 prototípus maradt Olaszországban). Az olaszok a támadás kezdetén elértek részsikereket, de a vékony páncélzatú páncélost a jóval gyorsabb brit cirkáló harckocsik nagy távolságból is kilőhették, ráadásul a britek Matilda II típusú gyalogsági harckocsijának vastag páncélzatát az M11/39-es 37 mm-es lövege közvetlen közelről sem tudta átütni.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az olasz közepes harckocsi több súlyos problémával küzd. A 37 mm-es löveg teljesítménye elmaradt a britek 40 mm-es és a későbbi 57 mm-es lövegétől, ráadásul a testbe épített löveget csak igen szűk szögben lehetett kitéríteni és jellegéből fakadóan mozgás közben nem használhatták. Az M11/39-es emellett igen vékony páncélzattal rendelkezett, ennek ellenére a típus alacsony teljesítményű motorja miatt épített úton is rendkívül lassú volt, az infrastruktúra-nélküli afrikai hadszíntéren pedig még rosszabbul teljesített.

Az M11/39-es kétségtelenül előrelépést jelentett az első világháborús Fiat 3000-hez képest, de a harckocsi már megjelenésekor is elavultnak számított. Ezzel az olaszok is tisztában voltak és már 1937-ben, a típus rendszeresítése előtt megkezdődött egy erősebb változat tervezése. Ez az M13/40-es harckocsiban öltött testet, amely elődjére épült, de áttervezett testén egy nagyobb méretű tornyot hordozott, ezáltal a löveget a testből áthelyezhették a toronyba, ráadásul a 37 mm-es löveget kiváltották a korábban tervezett, erősebb 47 mm-es löveggel.

E harckocsi páncélvastagsága a fronton továbbra is mindössze 30 mm-es volt, de a típus oldalainak vastagságát 14,5 mm-ről 25 mm-re növelték, a 13,5 tonnára nőtt össztömeget pedig egy 125 lóerőre növelt teljesítményű motorral ellensúlyozták. Az M13/40-es nevének megfelelően 1940-ben állt hadrendbe és azonnal kiváltotta a korábbi M11/39-est. A típusból 1941 végéig összesen mintegy 2000 példányt építettek, ezáltal a legnagyobb számban gyártott olasz harckocsivá vált, de a gyors fejlődés miatt később ezt is kiváltotta az M14/41, majd az M15/42-es közepes harckocsi.

Az olasz típusok teljesítménye a fejlesztések ellenére a világháború teljes időtartama alatt elmaradt a Szövetségesek rivális közepes harckocsijaitól. Ennek oka, hogy mind az M11/39-es vázára épült. Egyrészt a keskeny test és a kis átmérőjű toronygyűrű miatt a harckocsiba nem lehetett 47 mm-esnél nagyobb kaliberű löveget beépíteni, másrészt a típus futóművét eredetileg egy 8 tonnás harckocsira méretezték, de már az első sorozatgyártású modell, az M11/39 tömege is meghaladta a 11 tonnát, az M15/42-é pedig a 15,5 tonnát, ami túlterhelte a felfüggesztést. A bevezetőben említett olasz P26/40 (névleg nehéz, nemzetközi szinten közepes harckocsi) az M11/39-eshez hasonló kialakítású futóművet kapott, a két típus teste azonban nem azonos (a P26/40 hosszabb és szélesebb).

A háború második felében (az M11/39-es teste jelentette problémákra válaszul) az olaszok megkezdték több zárt páncélzatú, torony nélküli páncélvadász építését (pl.: Semovente da 75/18) - ezek mind az M11/39-es fejlesztett változataira épültek, de magát az M11/39-est erre a célra nem használták. Az M11/39 harckocsit soha nem exportálták és a típus 1942-re gyakorlatilag eltűnt, ahogy a legyártott 100 példány megsemmisült, bár Észak-Afrikában az ausztrál csapatok rövid ideig használták a páncélost (ezek felismerhetők a rájuk festett nagyméretű fehér kenguru jelről).


Utóélet:

Ahogy fentebb is olvasható, az M11/39-esből nem hoztak létre specializált változatot, a közepes harckocsi későbbi variánsaira azonban többféle típus, köztük páncélvadászok és rohamlövegek épültek:


Semovente da 75/18 (rohamlöveg):

A Semovente da 75/18 egy, az olasz közepes harckocsikra épülő, páncélvadászként is használt rohamlöveg volt. A típus nem kapott tornyot, de a testébe egy 75 mm-es tábori löveget építettek, emellett relatív vastag, 50 mm-es frontpáncélzattal rendelkezett, ráadásul a torony hiánya miatt a harcjármű könnyebb volt az alapot adó közepes harckocsiknál. Összesen 282 db Semovente da 75/18 épült, mielőtt áttértek volna az erősebb Semovente da 75/34 modellre.


Műszaki adatok:

Név: Carro Armato M111/39 „M11/39”

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 11,18 t

Hossz: 4,70 m

Szélesség: 2,20 m

Magasság: 2,30 m

Motor: 105 LE-s (SPA 8T, dízelüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (Vickers-Terni L/40, a testben)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 8 mm-es géppuska (Breda 38, a toronyban)

Páncélzat: 6-30 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32,2 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.