Carro Armato L6/40

„L6/40”


Előzmények:

Amikor 1914-ben kitört az első világháború, Olaszország semleges maradt, egy évvel később viszont a területszerzés reményében megtámadta szomszédját, az Osztrák-Magyar Monarchiát.

Az olaszok (a többi regionális hatalomhoz hasonlóan) igyekeztek minden téren, így haderejükkel is egy nagy birodalom látszatát kelteni: az ország nagy létszámú katonaságot tartott fenn és több saját harcjárművet tervezett és gyártott.

Ez azonban csak illúzió volt - az olasz támadás gyakorlatilag már az olasz-osztrák határon kifulladt és egy 2 évig tartó, öldöklő állóháborúba csapott át, mivel a hadsereg nagy része mindkét oldalon rosszul felszerelt és többségében képzetlen egységekből állt. Német segítséggel az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai végül 1917-ben áttörték az olaszok védelmi vonalát és csak az Antant közbeavatkozásával sikerült elkerülni a teljes összeomlást.

Olaszország így 1918-ban a győztes oldalon állt, de az ország semmilyen katonai eredményt nem tudott felmutatni, a harcokban (és a spanyolnáthától) mégis a lakosság mintegy 3%-a, több mint egymillió katona és civil vesztette életét.

Az 1920-as években egyre nőtt az elégedetlenség, mert a gazdaság rosszul teljesített, ezt kihasználva egy fasiszta diktátor, Benito Mussolini jutott került vezető pozícióba. Miután Mussolini korlátlan hatalomra tett szert, megkezdte utópisztikus tervei megvalósítását - nemcsak a gazdasági és társadalmi problémákat kívánta sajátos módszerekkel orvosolni, de hatalmas erőforrásokkal igyekezett országából nagyhatalmat faragni.

Fő célja a mediterránrum feletti uralom megszerzése volt, többek között észak-afrikai gyarmatok létrehozásával, a katonai intervencióhoz pedig számos új harcjárműre volt szüksége, amit tervei szerint majd az olasz ipar állít elő (annak ellenére, hogy ekkor az ország nagyobb része földművelésből élt, a nehézipar fejletlen volt).

Ezen fejlesztések felemás eredménnyel jártak mind a vízi, mint a légi, mind pedig a szárazföldi harcjárművek esetén. Ez utóbbi kategóriába tartoznak a harckocsik - az első olasz páncélos, a Fiat 3000 még a francia FT-17 másolata volt, a mindössze két példányban gyártott első világháborús Fiat 2000 viszont már saját tervezet volt.

A Fiat 3000-ből 100 példányt gyártottak az első világháború után, majd 1930-ban még további 52 darabot, a páncélost pedig az új rendszernek megfelelően átnevezték L5/21-é, illetve L5/30-á.

Az első új fejlesztésű olasz harckocsi az L3/33 tankett lett (az L2/29 az angol Carden Loyd kisharckocsit jelölte), amely kis mérete ellenére több szempontból is sikeresnek számított, de ugyanaz volt a problémája, mint számos kortárs harckocsinak, például a német Panzerkampfwagen I-nek - nem rendelkezett löveggel.

Emiatt az L3/33-at először L3/35-té, majd L3/38-á fejlesztették tovább, de a három páncélos közül egy sem rendelkezett toronnyal vagy löveggel, ezért az L3/38 bázisán létrehoztak egy nagyobb harckocsit, az L6/40-et.

A harcjármű teljes neve Carro Armato L6/40 volt, ahol az ”L” a kategóriát - Leggero - könnyű, a ”6” a páncélos tömegét, a ”40” pedig a szolgálatba állás évét, 1940-et jelölte.


Konstrukció:

A Carro Armato L6/40 egy könnyű harckocsi volt, amely az L3/38 számos alkatrészét használta, ezért a két típus nagyon hasonló lett egymáshoz, igaz, az L6/40 már rendelkezett löveggel.

A legtöbb korabeli kisméretű harckocsi nem csak azért nem rendelkezett löveggel, mert erre nem volt szükség, hanem mert egy géppuskánál jóval nagyobb méretű fegyver nem fért el a harcjárműben.

Ez különösen a tornyos harckocsiknál okozott problémát, ezért több típusnál (pl.: amerikai M3 „Lee”, francia B1, olasz M11/39) a löveget a testbe építették - velük szemben az L6/40 lövege a toronyban kapott helyet, igaz, ehhez egy speciális fegyvert kellett használniuk.

A kisméretű, egyemberes toronyba egy Breda 35-ös került - ez egy 20 mm-es légvédelmi gépágyú volt, ami kis kalibere ellenére több előnyös tulajdonsággal rendelkezett.

Hosszú csöve miatt nagy volt a csőtorkolati sebesség, ezáltal nagyobb volt a hatásos lőtávolság, ráadásul félautomata kialakításának köszönhetően elméleti tűzgyorsasága a 12 töltényes tárral elérte a 240 lövés/percet (ez több mint a tízszerese volt a teljesen manuális töltésű lövegekének). Másodlagos fegyverként a könnyű harckocsi egy 8 mm-es Breda 38-as géppuskát kapott.

Az L6/40 örökölte elődje páncélzatát, a maximális páncélvastagság mégis két és félszeresre (40 mm-re) nőtt, mivel a tornyot vastagabb fémlapokkal burkolták, ami valamelyest növelte a típus túlélési esélyeit.

A löveg és a jellegzetes, hatszögletű torony, illetve ez utóbbi páncélzata jelentős tömeg-növekedéssel járt: az L3/33 csupán 3,2 tonnát nyomott, az L6/40 már 6,8-at, ezért bár mindkét harckocsi oldalanként két kettős, kisméretű görgőkből álló futóművet kapott, ezt az L6/40-nél meg kellett erősíteni.

Az L3-as sorozatú kisharckocsik nem rendelkeztek visszafutó görgőkkel, a lánctalp pedig háromszöget formázott, ezzel szemben az L6/40-be oldalanként három felső görgőt építettek (ezzel paralelogramma alakot hozva létre).

A lengőkaros felfüggesztésű könnyű harckocsit egy mindössze 70 lóerős, négyhengeres SPA 180-as motor hajtotta, ám a relatív kis tömeg miatt a típus műúton akár 42 km/h-s sebességre is felgyorsíthatott.

A változtatások nem érintették a legénységet: a korábbi olasz modellekhez hasonlóan az L6/40-esben is két katona foglalt helyet, ezért a parancsnokra hárult a torony forgatása, a löveg töltése, irányzása és a tüzelés is. Szintén a korábbiakhoz hasonlóan a vezető ennél a típusnál is jobboldalt kapott helyet (mivel a középvonaltól balra eltolva építették be a tornyot).


Fejlesztések:

Az 1930-as évek új fejlesztésű olasz harckocsijainak alapját az L3/33 adta, melyet az Olaszország által is használt angol Carden Loyd tankettről másoltak. Számos problémája, így vékony páncélzata, a torony és löveg hiánya, stb. ellenére az L3/33, de főleg a feljavított L3/35 igen sikeressé vált, aminek több oka volt: az egyik alacsony ára volt, de az is közrejátszott, hogy az olaszok bárki számára értékesítettek (Magyarország is vásárolt a típusból).

Mire befejezték a gyártását, a típusból több mint 2000 darabot készítettek, ezzel ez a típus vált a második legnagyobb számban előállított olasz harckocsivá (az M13/40 után).

Az L3-as kisharckocsik sikere adta az ötletet, hogy ennek a bázisán fejlesszék az L6-os könnyű harckocsit is, mivel így egy bevált vázhoz jutottak fejlesztési idő és költségek nélkül.

A két harckocsi gyártása között, az elmélet tesztelésére elkészítettek két, kb. 5 tonnás Carro D’Assalto nevű prototípust (ld. fent), amelyek gyakorlatilag egy-egy módosított futóművű, tornyos L3-asok voltak (az egyiknél a testben a másiknál a toronyban kapott helyet egy 37 mm-es löveg).

Külsőre az L6/40 (futóművét leszámítva) szintén az L3-as sorozat másolata volt, pedig elődjénél nemcsak nehezebb és a torony miatt magasabb, de hosszabb és szélesebb is volt.

Az L6/40 jelentős előrelépés volt a korábbiakhoz képest, de kialakítása és mérete további érdemi fejlesztéseket már nem tett lehetővé, ezért a típusból nem léteztek valódi modell-szériák (igaz, többféle speciális harcjármű épült a páncélos alvázára).

A típust a németek Panzerkampfwagen L6/40 733(i) néven használták, a késői sorozatgyártású példányok pedig különböző váltót kaptak, de egyéb tekintetben ezek is megegyeztek a bázismodellel.


Szolgálatban:

A Carro Armato L6/40 eredetileg kizárólag exportcélokra készült, de előnyös tulajdonságai miatt az olasz hadsereg is érdeklődött iránta (érdekes módon az eredeti célokkal szemben a páncélost egyáltalán nem értékesítették külföldre).

A típust, melyet a többi olasz harckocsihoz hasonlóan a Fiat-Ansaldo tervezett, 1939-ben kezdték gyártani és előállítása egészen 1944-ig, Olaszország kapitulációjáig folyt, de mivel idővel más típusok kerültek előtérbe, ez idő alatt (mindössze) 283 db L6/40-est gyártottak.

Ez volt messze a legjobb olasz könnyű harckocsi, ezért széles körben használták: Görögország 1940-es lerohanásakor, az észak-afrikai harcokban ugyanúgy, ahogy a kelet fronton, később pedig Olaszország védelmében.

Az L6/40 hasznos típusnak tűnt: meglepően kis sziluettje miatt könnyű volt álcázni, ezáltal ideális volt felderítésre és rajtaütésre, lövege pedig hatásos volt nemcsak a páncélozatlan célok, de a legtöbb korabeli harckocsi ellen is (a Breda 35-ös löveg 500 méterről 30 mm-nyi páncélt ütött át). További előnyt jelentett, hogy a 11 tonnás M11/39-el szemben lövege egy teljesen körbeforgatható toronyban kapott helyet és annál nagyobb számban állt rendelkezésre.

A tengelyhatalmak Görögország elleni összehangolt támadásánál a típus még megfelelően szerepelt, de amikor Észak-Afrikában brit egységekkel került szembe, kiderültek gyengeségei. A kezdeti olasz előrenyomulást az angolok hamarosan megállították, annak ellenére, hogy az olaszok háromszoros túlerőben voltak, a legütőképesebb angol egységek pedig Európában harcoltak.

Csakhogy az angol harckocsik, különösen a Matilda II vastag páncélzata szinte megoldhatatlan problémát jelentett: azt az olasz (sőt, a német) harckocsik képtelenek voltak átlőni, ezért az olasz egységek hatalmas veszteségeket szenvedtek.

Az L6/40 ekkor már menthetetlenül elavultnak számított, sem tűzereje, sem pedig páncélzata nem volt elegendő, amikor pedig új fejlesztésű, 5-7-szer nehezebb amerikai, angol vagy szovjet harckocsikkal került szembe, szinte minden példány odaveszett.

A problémák ellenére (a lassú gyártás miatt) a legtöbb olasz harckocsihoz hasonlóan az L6/40 is Benito Mussolini bukásáig rendszerben állt, a megmaradt példányokat pedig a németek még tovább használták, az utolsókat pedig (Olaszországban) csak az 1950-es évek elején selejtezték ki.


Utóélet:

Az L6/40 az L3-as kisharckocsik jelentősen továbbfejlesztett változata volt és félautomata lövegének köszönhetően kategóriájában ütőképes típusnak számított, ám mire megjelent, a kisharckocsik, majd a könnyű harckocsik is mindinkább háttérbe szorultak (az alábbiak mellett L6/40-esek tornyát felhasználták az Fiat-SPA AS43-as páncélautóhoz is):


L6/40 parancsnoki harckocsi (parancsnoki harckocsi):

Egyes L6/40-eseket parancsnoki harckocsivá építettek át nyitott toronnyal, rádióval és egyetlen géppuskával (a toronyra egy csövet szereltek, hogy a parancsnoki páncélosokat ne lehessen megkülönböztetni a szabványos L6/40-esektől).


L6/40 lőszervontató (lőszervontató):

A parancsnoki típushoz hasonlóan ezeket a harckocsikat is csak egyetlen géppuskával (torony nélkül) gyártották - feladatuk a Semovente 90/53-as páncélvadászok számára a lőszer-utánpótlás biztosítása volt (mivel a 90 mm-es löveg ütőképesnek bizonyult, de a páncélvadász mindössze 6 lőszert szállított) - e típushoz nagyon hasonló volt a szintén az L6/40-en alapuló Cingoletta L.40.


L6 Lf (lángszórós harckocsi):

Kisszámú L6/40 lövegét eltávolították, helyükre pedig egy lángszórót szereltek. A 200 literes tartállyal felszerelt harcjárművek nevében az Lf a Lancia-flamme rövidítése volt.


Semovente 47/32 (páncélvadász):

Ez a típus egy, az L6/40 vázára épített páncélvadász volt (ez látható a jobboldali fotón). Testében a 47 mm-es Cannone da 47/32 M35 páncéltörő löveget hordozta, tornyát eltávolították. A kisméretű harcjárműből mintegy 300 darabot gyártottak, azaz sikeresebb lett, mint a bázismodell.


Műszaki adatok:

Név: Carro Armato L6/40 „L6/40”

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 6,80 t

Hossz: 3,78 m

Szélesség: 1,92 m

Magasság: 2,03 m

Motor: 70 Le-s (SPA 180, 4 hengeres)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 20 mm-es löveg (Breda 35, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 8 mm-es géppuska (Breda 38, párhuzamosított)

Páncélzat: 6-40 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 42 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.