Carden Loyd Mark VI

„Mark VI”


Előzmények:

A világ első harckocsi-típusát, a Mark I-est az Egyesült Királyság vetette be, 1916-ban. A páncélosok forradalmi hatással voltak a szárazföldi hadviselésre, megtörve az addigi statikus harcászatot. A britek ennek megfelelően kiemelten kezelték a típust és az első világháború végéig folyamatosan fejlesztették a rombusz alakú Mark I-est, amely nemcsak az első világháború, de máig a világ egyik leg-ikonikusabb harckocsijának számít.

A Mark I-es és általában a brit nehéz harckocsik kétség kívül korszakalkotó típusok voltak, ugyanakkor éppen elsőségük miatt számos gyermekbetegségtől szenvedtek: a sorozat típusainak magas teste nem tette lehetővé forgatható torony beépítését, az ezeh helyett használt két oldalsó konzolos erkély és a két löveg azonban nem bizonyult praktikusnak, ahogy a fedetlen lánctalp és a bonyolult erőforrás, illetve váltómű sem.

A Mark nehézharckocsi-sorozat hibái ellenére méret-kategóriája legsikeresebb típusa volt (igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy az angolok mellett az első világháború alatt csupán a szintén e páncélosokon alapuló amerikai Mark VIII, valamint a francia Schneider CA1 és Saint-Chamond, illetve a német A7V kerülek bevetésre).

A nehéz harckocsik alkalmasnak bizonyultak a géppuskákkal, szögesdróttal és árkokkal szabdalt senki-földjén való haladásra, azonban miután sikerült áttörni a frontvonalon, a gyalogos (5-8 km/h-s) sebességű páncélosok nem tudták üldözni az ellenséget, ami a német védelmi rendszer összeomlásával még nagyobb problémává vált, mert a harckocsik lemaradtak a gyalogság mögött.

Erre a problémára a sérülékeny gumikerekes páncélautók mellett a britek létrehozták a Medium Mark A „Whippet” harckocsit, amely a Mark I-eshez hasonlóan nem rendelkezett forgatható toronnyal, de négy géppuskája körkörös tüzelést tett lehetővé, végsebessége pedig elérte a 13,4 km/h-t. A Whippet ugyan képes volt kiegészíteni a brit nehéz harckocsikat, mégsem ez a típus, hanem a honlap számos más cikkében is méltatott francia FT-17-es formálta át a páncélosokról alkotott képet. A Renault FT-ként is jelölt harckocsi nem volt kiemelkedően jó képességű (végsebessége 7,8 km/h volt és mindössze egyetlen géppuskát vagy rövid csövű löveget szállított), azonban kis mérete, kétfős legénysége és egyszerűsége miatt hatalmas számban gyárthatták.

Az első világháborút követően még megépült néhány közepes és nehéz harckocsi, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy bár a harckocsikra kétség kívül szükség van, magas áruk és üzemeltetési költségük békeidőben komoly korlátozó tényező. Ebben a helyzetben (1925-ben) bizonyos Giffard Le Quesne Martel, katonatiszt, feltaláló, katonai teoretikus garázsában elkészített egy egyszemélyes, részben nyitott mini-harckocsit, amelyet bemutatott a brit Hadügyminisztériumnak. A teszteket látva a Carden Loyd traktorgyár elkészített egy hasonló páncélost, amelyet hamarosan továbbfejlesztett.

A Hadügyminisztérium érdeklődött a típus iránt, ezért 1928-ban a Vickers-Armstrong fegyvergyártó nagyvállalat felvásárolta a Carden Loyd-ot és az égisze alatt (de továbbra is John Carden irányításával) létrehoztak egy új, kétszemélyes típust, a Carden Loyd Mark VI-ost.


Konstrukció:

A Mark VI-os egy ún. kisharckocsi (angolos írásmóddal tankett) volt, hasonló az első világháborús Ford 3 tonnás (M1918-as) típusához: ezek olyan rendkívül kisméretű páncélosok voltak, amelyeket tömeges bevetésre terveztek. Gyakorlatilag az összes kisharckocsi, így a Mark VI-os is csupán egyetlen gépfegyverrel rendelkezett (ebben az esetben egy 7,7 mm-es, egyedi módon még vízhűtéses géppuskával). A Carden Loyd kisharckocsira nem terveztek tornyot, a páncélos fegyverzete a vezető mellé, a középvonaltól jobbra eltolva került beépítésre, emiatt korlátozott kilövési szöggel rendelkezett.

A Carden Loyd kisharckocsi első prototípusai csak részben voltak páncélozottak: a típust ellátták (szegecselt) páncélzattal, de e harckocsik felül nyitottak voltak. Ez ugyan tökéletes körkilátást biztosított, de a kétfős legénység feje kilátszott a járműből, könnyű célpontot biztosítva az ellenséges gyalogságnak.

Ezt a veszélyt a Mark VI-os kisharckocsin egy egyedi megoldással küszöbölték ki. A páncélosra vízszintes tetőpáncélt erősítettek, de mivel az oldalsó páncélzat csak a legénység válláig ért, a tetőpáncélon két lyukat vágtak és ezekre két, csonka gúla alakú, hátrahajtható ”páncél-sapkát” erősítettek. A kisharckocsi páncélzata szegecseléssel készült, vastagsága helytől függően 6-9 mm között mozgott. Ez a későbbi harckocsikkal összehasonlítva igen kevésnek tűnt, azonban megfelelt az első világháborús nehéz harckocsiknak és a felületkeményítés miatt a páncélzat képes volt ellenállni a puska-kaliberű páncéltörő lőszereknek.

A Mark VI-os kisharckocsi rendkívül kis méretű volt: hossza mindössze 2,46 métert tett ki (összehasonlításul: ez rövidebb, mint egy első generációs Smart Fortwo személyautó), szélessége 1,994 méter, magassága pedig 1,22 méter volt. Dimenziói mellett a kisharckocsi tömege is kiemelkedően alacsony volt: a Mark VI-os mindössze 1,5 tonnát nyomott.

Ennek köszönhetően a harcjármű meghajtására egy személyautó-motor is elegendő volt: ezt a feladatot a Ford Model T-ből átemelt, 4 hengeres, 2,9 literes egység látta el, amely 22,5 lóerős teljesítményre volt képes. A Mark VI-os oldalanként négy kisméretű, gumírozott futógörgőn haladt, amely az imént említett erőforrással műúton korában jelentősnek számító 40 (más források szerint 45 vaagy 48) km/h-s végsebességet tett lehetővé.


Fejlesztések:

A Mark VI-os elnevezés arra utalt, hogy a típus egy fejlesztési sor tagja volt. A Martel ötletét lemásoló Carden Loyd prototípust továbbfejlesztve született meg a Mark I-es, amelyet újabb típusok követtek. Ebben a korai periódusban a még nyitott harcjármű futóművét többször módosították, de a Mark VI-os volt az egyetlen sorozatgyártásba került modell, amely maga is különbözött elődeitől (nemcsak kétfős legénységével, de ismételten átdolgozott lengéscsillapító rendszerével).

A Mark VI-os nem egyetlen konkrét típust takart: a gyártás során folyamatosan fejlesztették a páncélost, például a későbbi példányokon az addig alkalmazott két különálló kupolát egyetlen, a lövészt és a vezetőt egyaránt lefedő páncélozott tető váltotta fel, amely nagyobb mérete miatt két részből állt (ezeket előre-, illetve hátrafelé lehetett kihajtani). A páncélosból Mark VIA és Mark VIB jelzéssel módosított változatokat is létrehoztak, 1932-ben pedig (Carden Loyd Patrol Car néven) kialakítottak egy forgatható tornyos variánst is, de utóbbi variáns nem került sorozatgyártásba.


Szolgálatban:

A brit Hadügyminisztérium első tesztjein bebizonyosodott, hogy az egyemberes kisharckocsik nem praktikusak, mert a jármű irányítása és a tüzelés is teljes embert igényelt, de ezt a problémát (valamint a nyitott kialakítás kérdését) a Mark VI-os megoldotta.

E típus is szenvedett azonban a kisharckocsik tipikus hibáitól. A páncélos rendkívül kompakt kialakítása miatt árok-áthidaló képessége minimális volt, keskeny futóműve miatt nehéz terepen kevésbé volt hatékony, ráadásul egyszerű futóműve miatt a páncélos terepen rendkívül megterhelte a legénységet, miközben a felfüggesztés korlátozott kapacitása miatt nem volt lehetőség a harckocsi érdemi fejlesztésére.

Hibái ellenére a Mark VI-os a két világháború közötti egyik legfontosabb harckocsivá vált. Ez részben a Vickers-Armstrong vállalatnak volt köszönhető, amely agresszív marketingjének köszönhetően tucatnyi országba exportálta a páncélost. A legnagyobb vásárló az Egyesült Királyság volt (az ország a legyártott 450 db Mark VI-osból több mint 300 példányt vett át) - az angolok ezeket először az Experimental Mechanised Force nevű kísérleti harckocsizó dandár keretei között tesztelték, majd a tapasztalatoknak megfelelően használták a típust.

A kisharckocsik frontvonalbeli szolgálatra csak korlátozottan voltak alkalmasak, számos másodlagos feladatkörben azonban kiválóan megfeleltek: ezek közé tartozott a járőrözés a brit gyarmatokon, a felderítés nagyobb páncélosok számára, a gyalogság támogatása, de mások mellett könnyű lövegvontatóként is megfeleltek. A Mark VI-os legfontosabb előnyös tulajdonsága elfogadható teljesítménye mellett kiemelkedően alacsony ára volt, ezért számos további ország megvásárolta.

A Mark VI-os azonban nem ezért volt kulcsfontosságú típus, hanem azért, mert egyszerűsége miatt számos nemzet saját harckocsi-fejlesztési programjának alapjául szolgált. Az eredeti brit kisharckocsi mellett a típust licencben gyártotta Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Hollandia, Olaszország és a Szovjetunió, emellett a csehszlovák MU4, a francia EU, a japán 94-es típus, a lengyel TK, az olasz CV és a szovjet T-27-es kisharckocsi-családok szintén a Mark VI-os másolataiként születtek.

Rendkívüli hatása ellenére Mark VI-osok csupán minimális számban vettek részt háborúkban, mert az 1930-as évek közepére elavulttá váltak és a legtöbb országban néhány évvel később leselejtezték őket (az Egyesült Királyságban utóda a szintén e típusra visszavezethető Mark könnyű harckocsi-család, azon belül is a Mark VI-os volt, de mások mellett a Magyarország által is használt CV-33/35-ös kisharckocsik is visszavezethetők az angol páncélosig).


Utóélet:

A Mark VI-os kisharckocsiból rendkívüli hatása ellenére nem készült nagyszámú specializált modell, lévén ezt a páncélos korlátozott teherbírása megakadályozta:


T-13 (páncélvadász):

Belgium az 1930-as évek elején meg kívánta erősíteni páncélos haderejét egy korában nagy kaliberűnek számító páncéltörő löveget hordozó harckocsival, amelyhez a Mark VI-ost választotta hordozójárműnek. A belgák tesztelték a 47 mm-es Model 1931-es és a 76 mm-es, alacsony kezdősebességű Canon de 76 FRC lövegeket, majd miután kiderült, hogy utóbbi túlzottan nagy ereje miatt alkalmatlan a beépítésre, elkészítették a SA F.R.C. 47 mm nevű páncélvadászt. Utóbbi szintén túlságosan megterhelte a Mark VI-os vázát, ezért fejlesztését leállították, de a tapasztalatok alapján épült meg a T-13-as páncélvadász.


Universal Carrier (páncélozott lövegvontató):

A Mark VI-ost kisméretű lövegek vontatására is használták, de ebben az esetben is problémát okozott a kisméretű motorból fakadó csekély vontatási kapacitás, ezért a britek a kisharckocsi alapján létrehozták a Universal Carrier nevű lövegvonatót. E típus átdolgozott futóművet kapott és tömege 3 tonna fölé nőtt, azonban kialakítása azonos volt a Mark VI-ossal (kivéve a nyitott küzdőteret). A Universal Carrier rendkívül sikeressé vált, a második világháború alatt 113000 példányban gyártották.


Műszaki adatok:

Név: Carden Loyd Mark VI

Típus: kisharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 1,50 t

Hossz: 2,46 m

Szélesség: 1,99 m

Magasság: 1,22 m

Motor: 22,5 Le-s (Ford Model T, 4 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 7,7 mm-es géppuska (Vickers, a test jobb oldalán)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: 6-9 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40-48 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 144-160 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.