Bisztrohodnij Tank

„BT”


Előzmények:

A Szovjetunió (részben az országon belüli ellenállás leverésére) egész fennállása alatt igyekezett ütőképes haderőt fenntartani, amelynek fontos elemét adták a harckocsik. Az 1920-as évek elején a szovjetunió még képtelen volt önálló típusok gyártására, ezért helyettük külföldről vásárolt kisebb tételben páncélosokat, melyeket aztán saját iparához igazítva kezdett gyártani, később pedig továbbfejleszteni.

Ilyen volt a hatalmas mennyiségben előállított T-26-os, melyet az angol Vickers 6-Ton-ról koppintottak, de saját MSz-1-es könnyű harckocsijuk is más ország páncélosán alapult (utóbbi a francia FT-17-esen).

Egy évtizeddel később a szovjet stratégák egy része felismerte, hogy a jövőben a két világháború közötti könnyű, túlnyomórészt csak géppuskával felszerelt páncélosok már nem lesznek elegendőek, ezért megkezdték a többtornyú közepes és nehéz harckocsik előállítását (ld.: T-28, T-35, stb.).

A könnyű harckocsikat ekkortól már igyekeztek löveggel felszerelni, szerepük pedig módosult: a nehezebb, lassan mozgó típusok számára ők gondoskodtak a felderítésről.

Erre a feladatra a korábbiaknál gyorsabb harcjárművekre volt szükség, ám az ekkor szolgálatban álló páncélosok végsebességét erősen korlátozta a kisméretű futógörgőik és korlátozott teljesítményű hajtóművük.

A sebesség növelésére több megoldás született: mind közül a legsikeresebb, leginkább előremutató prototípusokat John Walter Christie készítette (ő volt a szárnyakkal is felszerelhető M1932 Christie feltalálója is).

Christie rendkívüli tehetségű mérnök volt, ám nehéz természete miatt hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban (ekkor még) nem rendszeresítették az általa feltalált futóművet, illetve az ezt használó harckocsit.

A Szovjetunió illetékesei azonban felfigyeltek a kecsegtető prototípusokra és az első amerikai szovjet cégen, az Amtorg Trading Corporation-ön keresztül legalább két darab fegyverzet és torony nélküli M1931 Christie harckocsit sikerült kicsempészniük az országból (mezőgazdasági vontatónak álcázva - hasonló megoldást használtak többek között a németek is a Panzerkampfwagen I-esek, illetve a magyarok a finn Stridsvagn m/21-esek álcázására).

Immár a Szovjetunióban elkészítették a Bisztrohodnij Tank (büsztráhodnüj tank, röviden BT), azaz gyors harckocsi nevű harcjármű tervé és a torony nélküli BT-1-es prototípust követően megkezdték az amerikai modell szinte tökéletes másolatának, a BT-2-esnek a gyártását.


Konstrukció:

Megjelenésekor a BT-2-es gyorsharckocsi egyedülállónak számított nem csak a szovjet típusokkal összehasonlítva, de világviszonylatban is: nem egyszerűen egy könnyű harckocsi volt, mivel mindent a lehető legnagyobb sebesség elérésének vetettek alá.

Emiatt a BT harckocsik teste hosszabb volt kortársainál: 10,2 tonnás tömege 5,58 méteres testtel párosult (a 10,6 tonnás kortárs francia R35-ös például csak 4,02 méter hosszú volt) - erre a hosszabb testre a nagyobb motor miatt volt szükség (ld. lentebb).

A harckocsi tűzerejét egy 37 mm-es, M1930 mintájú löveg adta: ez megfelelt kortársai fegyverzetének, sőt, a csak géppuskás típusokat túl is szárnyalta. A löveg egy rendkívül egyszerű, függőleges oldalfalú, henger alakú toronyban kapott helyet, melynek előrenéző felső szélét lecsapták - a löveg mellé beépítettek egy nem párhuzamosított, a középvonaltól jobbra eltolt géppuskát is (a bal felső képen egy későbbi torony látható).

A harcjármű kiemelkedő mozgékonyságát természetesen csak a páncélzat vékonyításával lehetett elérni. A BT-2-es maximális páncélvastagsága 13, a minimális 6 mm volt. Ez praktikusan azt jelentette, hogy a csak a kézifegyverek tüze és a repeszek ellen védett, bár korában ez még elégségesnek tűnt, mivel ekkor úgy vélték, hogy a könnyű harckocsiknak nem feladata az ellenséges páncélosok leküzdése.

A BT-2-es minimális védelmét részben ellensúlyozta döntött elülső páncélzata. A torony és maga a test is függőleges páncéllapokból állt, a homlokpáncél azonban lejtett és nyíl alakúra képezték ki, ezáltal a kiskaliberű páncéltörő lőszerek lepattanhattak róla (ez a döntött páncélzat később a többi szovjet harckocsin is megjelent, pl.: T-34).

A BT-típusú harckocsik újdonságát egyértelműen Christie-típusú futóművük adta, amely a feltalálóról elnevezett felfüggesztésből és oldalanként négy rendkívül nagyméretű futógörgőből állt.

A görgők szokatlanul hosszú, két elemből álló lengőkarral kapcsolódtak a lengéscsillapítókhoz - ez azt eredményezte, hogy a kerekek jóval nagyobb utat járhattak be, ami a nagy sebesség elérésének egyik kulcseleme volt (a korábbi, jóval merevebb felfüggesztések nagy sebességnél nem tudtak kitérni, ezért egyszerűen szétroncsolódtak).

A szokatlanul nagy átmérőjű futógörgőket aszimmetrikus térközökkel építették be: azért, hogy a harckocsi tömegét egyenletesen osszák el (két tengely került a motorhoz, egy a küzdőtér alá, egy pedig előre).

Már maga a BT-2-es felfüggesztése is egyedülálló volt, de emellett rendelkezett egy további speciális képességgel: a lánctalpakat le lehetett szerelni - ekkor a páncélos gumírozott görgőin haladt (ezzel a módszerrel műúton még nagyobb sebességet lehetett elérni).

A gyorsaság másik kulcsfontosságú eleme az M-5-400-as motor volt, amely a 400 lóerős amerikai Liberty L-12-es hajtómű szovjet másolatát takarta. Ezzel abban a korban, amikor a leggyorsabb harckocsik végsebessége a 40 km/h-t sem érte el, a BT-2-es 100 km/h-ra is képes volt, azaz a szovjet harcjármű volt korának messze leggyorsabb sorozatgyártású páncélosa.


Fejlesztések:

A BT-sorozatú páncélosok közel egy évtizednyi gyártási periódusuk alatt több fejlesztési perióduson is átestek, de ezek egyike sem hozott érdemi változást sem a harckocsi alakjában, sem pedig a teljesítményében.

Már a bázismodellnek számító BT-2-esből is több altípust készítettek (löveges, géppuskás, illetve löveges és géppuskás kivitelben).

A kisszámú (metrikus rendszer alapján gyártott) BT-3-ast és a 3 db, részben hegesztéssel, részben szegecseléssel gyártott páncélzatú BT-4-est követően megkezdődött a BT-5-ös sorozat előállítása. Ezt a típust már az új, 45 mm-es (M1932-es) löveggel gyártották, ezáltal nőtt a tűzereje, igaz, a tömege is (1,3 tonnával), ezáltal végsebessége 72 km/h-ra csökkent.

Elődjéhez hasonlóan az 5-ös sorozatból is készültek különféle alváltozatok, de jelentősebb számban csak a nagyobb tornyos BT-5 M1933-at gyártották (de terveztek légcsővel ellátott és kétéltű modellt éppúgy, mint lángszórós és megerősített páncélzatú variánst).

A következő fő sorozat a BT-7 lett, amelyen több, a gyártás egyszerűsítése céljából fontos változtatást eszközöltek: áttértek a Mikulin M-17T (másolt BMW VI-os) hajtómű gyártására és immár az egész típus páncélzatát hegesztették.

Az elődjénél valamivel hosszabb, szélesebb és magasabb BT-7-esek tömege 14 tonnára nőtt, de mivel az új motor 400 helyett már 500 lóerőt adott le, e típus végsebessége 86 km/h lett.

A BT-7 1935-ben jelent meg, de két évvel később debütált az áttervezett tornyú BT-7 M1937 is, amely már két géppuskát és új típusú tornyot kapott (ezt a T-26-os könnyű harckocsiból vették át). Mind a 2-es és 5-ös, mind pedig a 7-es változatból készült ”TU” jelzésű parancsnoki modell jellegzetes, patkó alakú szovjet antennával. A baloldali fotón egy BT-7-es (a háttérben egy T-26-os), a jobboldalin egy BT-5TU látható.


Szolgálatban:

A BT-típusú harckocsik (a BT-2-es) gyártása 1932-ben kezdődött meg, de kezdetben komoly problémák jelentkeztek: a másolt hajtóművekkel több műszaki probléma merült fel és az alkatrész-utánpótlás is akadozott.

Ez volt az oka annak, hogy ”csupán” 620 db BT-2-es készült és egy részükből hiányzott a géppuska vagy a löveg (utóbbit egy kiegészítő iker-géppuskával igyekeztek ellensúlyozni, ld. jobbra). A korai példányokat elsősorban propaganda-filmekhez használták, kidomborítva a szovjet BT-2-esek óriási sebességét (kb. háromszor olyan gyorsak voltak, mint kortársaik).

A BT sorozatú páncélosok terepen (kis tömegüknek és erős hajtóműveknek, valamint futóművüknek) köszönhetően gyakran ugrattak - kisebb földsáncokról indulva igen látványos ugratásokat lehetett végrehajtani (ezt később éles helyzetekben is használták).

A BT-2-esek legnagyobb hátránya éppen (szovjet mércével mérve) rendkívüli fejlettségük volt, ezért az 1930-as évek közepére a szovjetek már csak kevés működőképes példánnyal rendelkeztek: ekkorra fokozatosan felváltották őket a BT-5-ösök.

Utóbbiakkal már harcoltak is: elsőként az 1936-39-es Spanyol polgárháborúban: itt a BT-5-ösökkel és T-26-osokkal felszerelt köztársasági egységek könnyedén legyőzték a hatékony löveggel nem rendelkező német és olasz típusokat.

A Japán Birodalom elleni 1938-39-es harcokban már a még fejlettebb BT-7-esek voltak túlsúlyban és ezek a páncélosok is részt vettek az Halhin-goli csatában, ahol a szovjet egységek döntő vereséget mértek a japánokra.

Összesen több mint 8000 db BT sorozatú harckocsit gyártottak, ezáltal a Szovjetunió egyik fontos páncélosának számítottak, de 1939-re a típusnak már több problémája is ismert volt. A Halhin-goli csata alatt a japánok Molotov-koktélokkal több példányt felgyújtottak, a német támadás alatt pedig óriási számban lőtték ki őket harckocsikkal és vontatott páncéltörő lövegekkel. A harcok mellett a megfelelő minőségű karbantartás hiánya is komoly problémákat okozott.

A BT sorozatú gyorsharckocsik mindezek ellenére végigharcolták a második világháborút, de gyártásukat 1941-ben beszüntették és 1942-től csak kis számban álltak rendelkezésre és ekkor már sem páncélzatuk, sem lövegük nem volt megfelelő (ennek ellenére az utolsó példányok 1945 augusztusában még részt vettek Mandzsúria elfoglalásában).


Utóélet:

A BT-harckocsik különlegesnek számítottak rendkívül nagy sebességük okán, de korlátozott páncélzatuk és alacsonyan tartott tömegük később már akadályozta érdemi fejlesztésüket - mégis ez a típus lett a világ egyik legismertebb harckocsijának alapja:


Finn változatok:

A Téli háború alatt Finnország nagy mennyiségű szovjet harckocsit (köztük BT-7-eseket) lőtt ki, illetve zsákmányolt, a működőképes példányokat pedig saját hadseregébe sorozta be. Két átalakított finn modellt is készítettek: a BT-42 egy 114 mm-es (angol) löveggel felszerelt önjáró löveget takart, a BT-43 pedig egy páncélozott csapatszállítót.


Önjáró lövegek:

Mozgékonyság (valamint elégtelen lövegük) miatt a BT-sorozat tagjaira a szovjetek is építettek önjáró lövegeket. A BT-5A és BT-7A 76,2 mm-es, rövidcsövű löveggel felszerelt önjáró lövegeket takartak, míg az RBT-5 egy végül gyártásba nem került rakétás tüzérségi harcjármű volt (ez tornya két oldalán egy-egy 420 mm-es rakétát hordozott volna).



Önjáró lövegek:

A BT-sorozatú harckocsik akut problémája volt vékony páncélzatuk, amin számos alkalommal próbáltak segíteni (pl.: BT-5-IS, BT-SW-2, stb.), de ezek a kutatások kezdetben nem vezettek eredményre. 1938-ban azonban megjelent a BT-7M, melyet már az új, V-2-es dízelmotor hajtott és 3 db géppuskával volt felszerelve. Ez a néha BT-8-asként vagy A-8-asként jelölt típus még mindig csak egy fejlesztett BT-7-es volt, a BT-20-as (A-20) prototípus viszont már erősebb, 20 mm-es páncélzatot kapott, valamint új toronnyal és löveggel látták el.

Ezt követte az utolsó modellváltozat, az A-20G (A-32), amely már oldalanként öt futógörgővel rendelkezett, páncélzatának vastagságát 30 mm-re növelték és egy rövid csövű, 76,2 mm-es löveggel szerelték fel. Az A-32-n végzett további fejlesztések vezettek végül a legnagyobb példányszámban gyártott szovjet második világháborús páncéloshoz, a T-34-eshez.


Távirányítású harckocsik:

A szovjetek különböző harckocsikkal (főleg T-26-osokkal) egy különleges harcjármű-típust fejlesztettek: a rádió-távirányítású (röviden tele-) harckocsit. A BT-sorozat két tagjából is építettek ilyen legénység nélküli, ezért távolról (max. 1500 méterről) irányított példányokat: a TT-BT-5 alapját BT-5-ösök, a TT-BT-7-esekét pedig BT-7-esek adták.


Műszaki adatok:

Név: Bisztrohodnij Tank „BT-2”

Típus: gyors- (könnyű) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 10,20 t

Hossz: 5,58 m

Szélesség: 2,23 m

Magasság: 2,20 m

Motor: 400 Le-s (M-5-400, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (M1930, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (DT, a toronyban, nem párhuzamosított)

Páncélzat: 6-13 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 100 km/h (úton), ~ 65 km/h (terepen)

Hatótávolság: 300 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.