Aviadeszantnaja Szamohodnaja Usztanovka 57

„ASzU-57”


Előzmények:

A második világháború többek között a harckocsik számottevő fejlődésével is járt. A korábbiaknál lényegesen erősebb és nagyobb számban épített közepes és nehéz harckocsik mellett gyártásba kerültek a páncélvadászok: többségében olyan kisebb, elavult modelleken alapuló harcjárművek, amelyek erősebb lövegükkel képesek voltak kilőni az élvonalbeli típusokat is.

Az egyre nagyobb teljesítményű modellek megjelenésével párhuzamosan a könnyű harckocsik fokozatosan visszaszorultak. Ennek oka, hogy bár a második világháború alatt rendkívül nagy számban terveztek és gyártottak ilyen páncélosokat, ezek kisebb kaliberű lövegükkel képtelenek voltak kilőni a legtöbb közepes és nehéz harckocsit, miközben vékony páncélzatukat szinte minden ellenséges harcjármű átütötte.

Ezzel párhuzamosan azonban megjelent a könnyű harckocsik egy új felhasználási köre: a légideszantos harckocsi. Ezek könnyű, kisméretű páncélosok voltak, amelyeket repülőgéppel is a célterületre lehetett juttatni, ezzel segítve az ejtőernyős alakulatokat.

Ilyen típus volt az angol A17 Mark VII „Tetrarch” harckocsi is, amely köré tervezték a General Aircraft Limited a GAL. 49 „Hamilcar” vitorlázó repülőt - az amerikai M22 „Locust” légideszantos harckocsit szintén ehhez a járműhöz tervezték.

A második világháborút követően a Szovjetunióban is felmerült az igény egy hasonló harcjárműre, amellyel megnövelhetnék a légideszantos alakulatok csapásmérő képességét, ezért már 1946-ban megrendeltek egy ilyen típust.

A kommunisták azonban egy kisméretű páncélvadászt igényeltek, mintsem könnyű harckocsit, mert az angol és az amerikai tapasztalatok is azt mutatták, hogy a 37 mm-es löveggel felszerelt páncélosok képtelenek már harckocsik kilövésére.

A programban két tervezőcsoport vett részt, melyeket Anatolij Kravcsev, illetve Nyikolaj Asztrov vezetett. Asztrov a T-70-es könnyű harckocsiból indult ki és páncélosát az új, 76 mm-es D-56T löveggel kívánta felszerelni (ezt használta a PT-76-os kétéltű harckocsi is).

Vele szemben Kravcsev egy kisebb, kétéltű típust tervezett, amelyet egy 57 mm-es löveggel szerelt el, de egyik típus sem került gyártásba, mert Kravcsev terve túlságosan bonyolult-, míg Asztrov-é túl nehéz volt.

Mivel a légideszantos páncélosra továbbra is komoly igény mutatkozott, 1949-ben újraindították a programot és Nyikolaj Asztrov-ot bízták meg azzal, hogy saját típusát továbbfejlesztve hozzon létre egy könnyebb páncélost, amelyet Kravcsev csoportjának 57 mm-es lövegével szerelnek fel.

Az új harcjármű 1951-ben készült el, ekkor Aviadeszantnaja Szamohodnaja Usztanovka 57, azaz deszantos önjáró jármű névvel látták el (az 57 a löveg kaliberét jelölte).


Konstrukció:

Az ASzU-57-es külsőre nagyon hasonló volt a második világháborús SzU-76-os páncélvadászhoz, ám annál lényegesen kisebb méretű volt.

E páncélos fő fegyvere az 57 mm-es Ch-51-es volt - ezt a második világháborúban használt ZiSz-2-es vontatott páncéltörő lövegből fejlesztették ki. Bár a második világháború végén a legtöbb harckocsi 75 vagy 76 mm-es kaliberű löveggel rendelkezett, az ezeknél kisebb ZiSz-2-es is hatékonynak számított (ennek oka hosszú - csőszájfékkel 73 kaliberhosszú - lövege és a részben ebből adódó 1000 m/s-os kezdősebesség volt).

További előnyt jelentett, hogy a Ch-51-es képes volt a ZiSz-2-es által használt (57x480R) lőszer tüzelésére (a Ch-51-es nagyobb teljesítményű volt, mint a 76 mm-es D-56T). A löveg mellett az ASzU-57-es egyetlen 7,62 mm-es géppuskával rendelkezett.

Azért, hogy a harckocsi tömege a lehető legalacsonyabb legyen, az ASzU-57-es minimális páncélzattal rendelkezett. A páncélzat deklaráltan csak kézfegyverek ellen volt hatásos: a hegesztéssel egymáshoz erősített alumínium páncéllapok vastagsága ugyanis mindössze 6 mm volt, ráadásul az ASzU-57-es a tömeg-csökkentés jegyében egyáltalán nem rendelkezett tetőpáncéllal.

A megszokottnál kisebb kaliberű löveg és a rendkívül vékony páncélzat miatt az ASzU-57-es korának egyik legkönnyebb harckocsijává vált: üresen alig 3400 kg-ot nyomott. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem volt szükség nehéz és nagyméretű harckocsi-motorra sem: a páncélvadász erőforrása a kor szovjet állami limuzinjából, a Pobjedá-ból származott.

Ennek ellenére az alig 50 lóerős gépjármű-motor megfelelt a kisméretű harcjárműnek, amely ezzel a hajtóművel műúton 45 km/h-s sebesség elérésére volt képes. Az ASzU-57-es oldalanként négy nagyméretű futógörgővel rendelkezett, amelyek torziós rugós felfüggesztéshez kapcsolódtak.

Kis mérete miatt a harckocsi csak korlátozott felszerelést vihetett magával: a löveghez mindössze 30 lőszert rendszeresítettek és az ASzU-57 hatótávolsága is csupán 250 km volt, de ez általában nem jelentett problémát, mert a légideszantos alakulatokat eleve nem hosszú távú bevetésekre szánták.


Fejlesztések:

Az ASzU-57-es a T-70-es könnyű harckocsira épült, ennek ellenére közvetlenül nem állt kapcsolatban a fent említett SzU-76-os páncélvadásszal - annak ellenére, hogy közös páncéloson alapultak, mindkettő típus vékony páncélzatú volt hosszú csövű löveggel és nyitott, torony nélküli testtel.

Az ASzU-57-es hosszú ideig a Szovjetunió egyetlen légideszantos harckocsija volt, ennek ellenére csak minimális átalakításokat végeztek rajta, mivel az páncélos tömegének növelése nélkül ez nem is volt kivitelezhető.

A kisebb változtatások közé tartozott, hogy 1954-ben a löveget a szintén 57 mm-es Ch51M-re cserélték. Ez a modell túlnyomórészt megegyezett az elődjével, ám közel azonos hatékonyság mellett csőszájféke elődjénél lényegesen rövidebb volt. Az 1961-től gyártott ASzU-57-esek már egy éjjellátóval, valamint a korábbiaknál modernebb rádióval is rendelkeztek.

Később megkísérelték növelni az ASzU-57-esek tűzerejét, de a 107 mm-es (B-11-es) hátrasiklás nélküli löveggel felszerelt BSzU-1157F sosem jutott túl a prototípus-fázison. Szintén nem kezdték meg az ASzU-57P-k gyártását: ez utóbbi harcjármű fő újdonságát a kétéltű kialakítás (valamint a Ch-51) löveg) jelentette.

A páncélvadászból emellett egy ténylegesen gyártásba került változatot is létrehoztak: az ASzU-57KShM a harckocsi parancsnoki változat jelölte (ezt a modell kiegészítő-rádióval szerelték fel, viszont elhagyták a lövegét).


Szolgálatban:

Az ASzU-57-es 1951-ben jelent meg a légideszantos alakulatoknál és jelentősen megnövelte a csapásmérő képességüket, azonban nem ez volt a kommunisták első deszantos páncélos-kísérlete. A Szovjetunióban már az 1930-as években is folytak hasonló kutatások és meg is alkották az Antonov A-40-est: egy olyan páncélost, amelyre szárnyelemeket lehetett erősíteni, hogy ezekkel önállóan érhessen földet, de sem ez, sem a T-27-es kisharckocsival folytatott tesztek nem vezettek eredményre.

Velük szemben az ASzU-57-es a gyakorlatban is használható konstrukció volt, viszont hasonlóan újító megoldással juttathatták a célterületre. A kisméretű páncélvadászt az ejtőernyősökkel együtt egy Antonov An-12-es szállította, majd egy fékező-rakétákkal felszerelt ejtőernyő-rendszerrel dobták ki a gépből.

Maga a páncélos felemás teljesítményt nyújtott: 57 mm-es páncéltörő lövege a fő csataharckocsikon kívül minden harcjármű ellen hatékonynak számított és jelentősen megnövelte a gyalogos egységek tűzerejét.

Ugyanakkor páncélzata már megjelenésekor sem volt kellően erős és az 1960-as évek elején széles körben elterjedtek a korábbiaknál hatékonyabb kézi páncéltörő fegyverek, köztük a szovjet RPG-7-es gránátvető, amely részben kiváltotta a páncéltörő lövegeket.

Az ASzU-57-est ennek ellenére nem kizárólag a Szovjetunió használta: sikeresen exportálták a keleti blokk országaiba (köztük Jugoszláviába, Lengyelországba és a Német Demokratikus Köztársaságba), de értékesítették a szovjetekkel jó kapcsolatot ápoló országokban is (többek között Egyiptomba és Észak-Koreába).

Az ASzU-57-eseket több konfliktusban használták: Egyiptom az 1967-es hatnapos háborúban és az Etiópia, valamint Szomália között zajló 1977-78-as Ogadeni háborúban, de a fő csataharckocsik ellen hatástalannak bizonyultak.


Utóélet:

Az ASzU-57-es is egyike volt a légideszantos harckocsik fejlődési lépcsőjének, de hatásos lövege ellenére túlságosan vékony páncélzattal rendelkezett ahhoz, hogy sikeressé váljon. Ilyen alacsony tömeg mellett később sem tudtak ütőképes páncélost alkotni, de a szállító járművek kapacitásának növekedésével az új típusokat már nagyobbra tervezhették:


ASzU-85 (légideszantos harckocsi):

Az ASzU-57-es váltótípusának szánt ASzU-85-ös szintén egy torony nélküli páncélvadásznak tűnt, ám elődjénél vastagabb (zárt) páncélzatával és 85 mm-es lövegével lényegesen nagyobb fenyegetést jelentett (magából az ASzU-57-esből nem építettek specializált változatokat, nevével ellentétben a ZSzU-57-2-es önjáró légvédelmi löveg sem kapcsolódott e típushoz, mivel a T-54-es rövidített alvázára épült).


Műszaki adatok:

Név: Aviadeszantnaja Szamohodnaja Usztanovka 57 „ASzU-57”

Típus: könnyű (deszantos) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 3,40 t

Hossz: 3,48 m

Szélesség: 2,80 m

Magasság: 1,18 m

Motor: 50 Le-s (M-20E4, vízhűtéses, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő (+ max. 6 utas)

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 57 mm-es löveg (Ch-51, a test középvonalában)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (a testben; légvédelmi)

Páncélzat: max. 6 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 45 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 250 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.