Al-Zarrar

„Al-Zarrar Tank”


Előzmények:

A harckocsi-fejlesztés immár több mint egy évszázados fejlődése során több esetben is minőségi előrelépés történt. Az 1916-ban megjelent első rombusz alakú brit és dobozszerű francia/német típusok után, még a világháború alatt debütált a kompakt, toronnyal rendelkező, mozgékony FT-17-es, amely számos ország saját páncélos-programjának alapját képezte.

Az 1930-as évekre a náci Harmadik Birodalom a világ élvonalába emelkedett, később, a második világháború második felében pedig megkezdődött a németek közepes harckocsi-ideájának továbbfejlesztésén alapuló típusok tömeggyártása; tízezer-számra gördültek le a futószalagról az amerikai M4-esek és szovjet T-34-esek.

A második világháború végére az ezeknél is nagyobb nehéz-harckocsik fejlesztése sosem látott erejű típusokat eredményezett, egy évtizeddel később, az 1950-es években viszont ezeket is kiváltották a fő csataharckocsik (angol rövidítéssel MBT-k), amelyek mind tűzerő, mind védelem, mind pedig mozgékonyság terén felülmúlták a korábbi páncélosokat.

Ezen első generációs MBT-ok között - a nyugati típusokkal szemben - a szovjet T-54-es a páncélzat helyett a tűzerőre és mozgékonyságra helyezte a hangsúlyt, mivel a kommunista doktrina egy elsöprő erejű támadással számolt, ahol a harckocsik ellenfelüket számbeli fölényükkel győzik le, még ha ez jelentős veszteségekkel jár is.

Az 1960-as években megjelentek a második generációs harckocsik (szovjet oldalon pl.: a T-64-es, majd az 1970-es években olcsóbb változata, a T-72-es), a nyugati páncélosokon pedig általánossá vált a brit 105 mm-es löveg. Az 1980-as években a 125 mm-es lövegek mellett elterjedtek az elektronikus tűzvezető rendszerek, lényegesen növelve a találatok arányát, miközben a legújabb modelleken a korábbi homogén páncélzatot a lényegesen nagyobb védelmet biztosító rétegelt kompozit-páncélzatra cserélték.

Az ebbe a csoportba tartozó T-80-as már a harmadik generációs harckocsik közé tartozott, amikor viszont véget ért a hidegháború, a vesztes Szovjetunió legnagyobb utódállama, Oroszország is a lényegesen olcsóbb T-72-esből feljavított (harmadik generációs) T-90-es gyártása mellett döntött. Mindez a fejlődés a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió hadseregében ténylegesen is megjelent, a csatlós országok és szövetségesek azonban csak késve, fokozatosan tudták kiváltani előző generációs páncélosaikat.

Az egyik (Magyarország által is választott) megoldás alapján nemzetek egyszerűen megtartottak egy rendszeresített típust (hazánkban máig T-72-esek szolgálnak), ahol azonban komolyabb a külső támadás veszélye, szükséges nagyobb számú ütőképes páncélos megléte. Ezt vagy sok elavult és kevés új harckocsi használatával érik el, vagy a meglévő flották ütőképességét igyekeznek (gyakran helyi fejlesztésekkel) megnövelni.

Ez utóbbi utat választotta Pakisztán is, amely évtizedek óta folytat kisebb intenzitású harcokat a kérdéses hovatartozású területek feletti uralomért Indiával közös határán. A Pakisztáni Iszlám Köztársaság nevének megfelelően vallási állam, India mellett határos Afganisztánnal, Iránnal, Kínával és az Ománi-öböl révén több további közel-keleti államhoz igen közel fekszik (azaz egy háborúk által sújtott terület közepén helyezkedik el).

A vallásos ország 1971-ben Pakisztánra és Bangladesre vált szét. Pakisztán politikailag évtizedek óta labilis, egymást váltották a katonai puccsok és a demokrácia elnyomása miatt az ország nem vásárolhatott fejlett nyugati fegyverzetet. Mivel saját hadiipara a hidegháború elején még nem létezett, Pakisztán a kommunista Kínától vásárolt 59-es típusú harckocsikat (a T-54-es kínai másolatát).

Az 1990-es években még mindig a nagyszámú 59-es típusú harckocsi alkotta a páncélos erők magját és ezek lecserélésére belátható időn belül nem volt esély, ezért a pakisztáni Taxila Nehézipari Művek egy komplett fejlesztőcsomagot tervezett a típushoz, megalkotva az Al-Zarrar harckocsit (urdu; fő csapásmérő).


Konstrukció:

Az Al-Zarrar bázisát az 59-es típus alkotja, amely gyakorlatilag azonos a T-54-essel, azonban a minden részegységre kiterjedő fejlesztés hatására az Al-Zarrar csak külsőre hasonlít több mint fél évszázaddal korábban tervezett bázisjárművére.

A pakisztáni páncélos testének alakja természetesen közel azonos a T-54-essel, azonban a 100 mm-es kínai löveget egy félautomata 125 mm-es (huzagolatlan) lövegre cserélték. A löveghez modern lőszereket rendszeresítettek: szárnystabilizált nagy robbanóerejű (HE-FS), szárnystabilizált kumulatív páncéltörő (HEAT-FS) és leváló-köpenyes, szárnystabilizált páncéltörő lőszert - tkp. nyíllövedéket (APFSDS).

Ezek mellett a löveg alkalmas irányított páncéltörő rakéta, valamint a Naiza lőszer kilövésére: utóbbi egy speciális, Pakisztánban kifejlesztett, lemerített-uránt tartalmazó lőszer, amely 2000 méterről több mint fél méter vastag homogén acélpáncélt képes átütni. A löveg kiegészítéseként a harckocsit egy 7,62 mm-es párhuzamosított géppuskával és egy 12,7 mm-es (légvédelmi) nehézgéppuskával is felszerelték.

Az Al-Zarrar bázisát alkotó 59-es típus páncélzata a mai fogalmak szerint rendkívül gyenge, 20 és 203 mm között változó vastagságú, homogén acélpáncél, amit gyakorlatilag a rendszerben álló összes páncéltörő fegyver képes átütni.

Ezt megakadályozandó az Al-Zarrar sorozatgyártású példányait kiegészítő moduláris páncélzattal is ellátták (ezek vastagsága hadititok), illetve a hasi részre aknarobbanás-elleni többlet-páncél került. A hagyományos páncélzat mellett a harckocsi kritikus pontjaira (a típus frontjára, tornyára és a kötényzetére) robbanó reaktív páncéllapokat - angol rövidítéssel ERA-blokkokat - erősítettek. Utóbbiak a becsapódó lőszerrel való érintkezéskor detonálnak, ezáltal a kumulatív lőszer rombolást végző folyékony fémsugarát eltérítik, hatékony védelmet nyújtva ezen páncéltörő lőszertípus ellen (ebbe a kategóriába tartozik az Al-Zarrar fentebb említett HEAT-FS is).

Külföldi beszerzés hiányában Pakisztán saját lézer-besugárzás jelzőt fejlesztett a harckocsihoz (ATCOP LTS-1), jelezve a legénységnek, ha a harckocsit optikai eszközzel célba vették. A füstgránát-vetővel is felszerelt harckocsi a robbanás erejét mérséklő rendszert és automata tűzoltórendszert is kapott.

Ezen változtatások hatására az Al-Zarrar tömege 36-ról 44 tonnára nőtt. A régi-új típus változtatás nélkül vette át elődje futóművét, megtartva az oldalanként öt nagyméretű futógörgőt (a jellegzetes, az első és második tengely között látványosan nagyobb réssel) és maradt a torziós-rugós felfüggesztés is, bár magát a felfüggesztést a nagyobb össztömeg miatt megerősítették.

Az 520 lóerős erőforrás helyett azonban egy új, 12 hengeres ukrán dízelmotort építettek be (a hajtóművet fejlesztő kharkovi Morozov gyár korábban a Szovjetunióhoz tartozott és számos szovjet harckocsi, így a T-34-es, a T-54-es és a T-64-es tervezésében is részt vett).

A Morozov tervezőiroda erőforrása az Al-Zarrar-ban 730 lóerő leadására képes, ezáltal a harckocsi végsebessége nemhogy nem csökkent, de még nőtt is (végsebessége műúton 50-ről 65 km/h-ra), hatékonyan ellensúlyozva a 20%-os tömeg-növekedést. A 450 km-es hatótávolság nem változott, ezt ledobható külső póttartályokkal lehet növelni.


Fejlesztések:

Az Al-Zarrar egészen a T-54-esig vezethető vissza. E harckocsiból több változat is készült, első nagyobb módosítása a T-54-es volt, majd 1958-tól áttértek az új toronnyal felszerelt, nukleáris, biológiai és vegyvédelemmel ellátott, új hajtóműves T-55-ös előállítására.

A kínai 59-es típusát is ekkortól, 1958-tól gyártották, azonban Kína harckocsi-építő ipara ekkor még gyerekcipőben járt, ezért a T-54A másolatát kezdték gyártani: annak is egy leegyszerűsített, löveg-stabilizátor és infravörös keresőfényszórók nélküli variánsát.

Pakisztán három, egymástól kismértékben eltérő prototípuson keresztül jutott el az Al-Zarrar végleges modelljéig. Az 59-es típuson alapuló első Al-Zarrar prototípusok szintén igen puritának voltak, az új löveg és hajtómű azonban komoly előrelépést jelentett, amit a felülpáncélozás tovább növelt.

A későbbi 59-es típusokat (59-I-es típus) más felszerelték lézer-távmérővel és korai, igen korlátozott képességű tűzvezető rendszerrel, az Al-Zarrar viszont már modern, kéttengelyes löveg-stabilizálóval és ballisztikai számításokat is végző, kép-stabilizátoros tűzvezető rendszerrel rendelkezik, amit hőkép-alkotó és lézertávmérő is kiegészít.

Az Al-Zarrar-ból két fő változat létezik, a 1-es típus-hoz képest a 2-es típus rátét-páncélzatát és kötényzetét tovább erősítették.


Szolgálatban:

Az 1990-es évek elején Pakisztán eltökélte, hogy teljesen megújítja páncélos-állományát, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy az évtizedek alatt vásárolt, kb. 1300 db T-54-másolat teljes leváltására nincs lehetőség.

Ez a fejlesztés négy harckocsi-csoportot eredményezett. Ukrajnától eladásra kínálta az országnak a T-80UD-t, amely a korábbi, de igen fejlett szovjet T-80-as harckocsira épült. Pakisztán 1996-ban 320 db T-80UD-t rendelt, azonban 15 példány leszállítását követően Oroszország tiltakozott az értékesítés ellen, mivel úgy vélte, kizárólag az ő joga a T-80-as exportjáról dönteni. Az ukrán gyártó az elemek több mint kétharmadát Oroszországból vásárolta, ezért miután az orosz fél bojkottálta a szállításokat, ez a lehetőség kérdésessé vált (Ukrajna, miután felfuttatta saját harckocsi-gyártó iparát, 2002-ig teljesítette a megrendelést.

Emellett Pakisztán nagy számban rendelkezett késői kínai T-54-es másolatokkal (nevesül 69-IIMP típussal és 85-IIAP típussal), amelyeket máig rendszerben tart (a 69-es típust Pakisztán helyben gyártotta, a 85-ös típus az Al-Zarrar-hoz hasonlóan 125 mm-es löveggel rendelkezik, de más téren képességei elmaradnak tőle).

Ezek mellett Pakisztán csatlakozott Kína MBT-2000-es programjához. Az 1990-es évek elején Kína a T-72-est lemásolva létrehozta a 90-II-es típust, amelyet végül a kommunista nagyhatalom nem rendszeresített (csupán prototípusként használta fel későbbi 99-es típusához), Pakisztán viszont gyártotta a harcjárművet, Al-Khalid (urdu: halhatatlan harckocsi) néven.

A kínai Norinco által tervezett, nyugati (elsősorban német) technológiával feljavított Al-Khalid-dal szemben az Al-Zarrar a selejtezésre szánt 59-es típuson alapul, létrehozva egy olyan fő csataharckocsit, amely közel azonos képességű, mint az Al-Khalid, miközben fejlesztési és előállítási költsége más fő csataharckocsik árának töredéke.

Pakisztán 2012-ig 320 db 59-es típusú páncélosát alakította át Al-Zarrar-rá, amelyekbe az Al-Khalid-hoz kifejlesztett elektronikai eszközöket is integrálták, 2015-re pedig ez a szám 486 darabra nőtt, ezzel az összesen még mindig több mint 1000 db kínai T-54-es variáns mellett ez a harckocsi vált a legnagyobb számban rendszeresített pakisztáni harckocsivá.

Az elkészült Az-Zarrar harckocsik elsősorban elrettentésül szolgálnak, ellensúlyként szolgálva India és más ázsiai országok hadereje ellen (az Indiával a Kasmír-régió feletti ellenőrzés megszerzéséért folytatott határ-háborúkban a rendkívül nehéz, sziklás terep miatt gyakorlatilag nem használnak harckocsikat). Néhány Al-Zarrar harckocsit Pakisztán helyi anti-terrorista akciókban vetett be (önjáró lövegként), 2009-ben öngyilkos merényletben legalább egy példány elpusztult.

Pakisztán az Al-Zarrar-t fejlesztő-készletként felajánlotta Banglades részére, hogy a helyi 59-es típusú flottát is modernizálják, de az ország végül a kínai 59G típus módosított változatát, az 59G(BD) típus „Durjoy”-t választotta, ezért az Al-Zarrar máig kizárólag Pakisztánban áll rendszerben.


Utóélet:

Természetesen az Al-Zarrar képességei nem érik el maradéktalanul az akár 60 tonnánál is nehezebb, óriási költségű harmadik generációs harckocsik szintjét, ugyanakkor kiváló példája annak, hogy relatív alacsony költséggel is létrehozható egy ütőképes páncélos a rendelkezésre álló elavult jármű bázisán, ha annak minden fő egységre kiterjedő fejlesztést végeznek:


59G típus (fő csataharckocsi):

Kína 1985-ig gyártott az 59-es típust, de mivel mintegy 9500 db készült be, több száz páncélost máig használnak. Az 59-es típus bázisán több későbbi kínai harckocsi is épül, azonban Kína az 59-es típushoz is elkészített egy fejlesztő-csomagot, az 59G típust. Ez a szintén az 59-es típusra épülő, annak legutolsó (egyben legmodernebb) változataként megalkotott 96-os típus tornyát kapta, benne egy 125 mm-es löveggel, amelyet modern tűzvezető rendszer szolgál ki. Mivel az 59G típus tornyát is üreges rátét-páncélzattal erősítették meg, az Al-Zarrar-hoz hasonlóan e páncélos tornya is eltér a T-54-estől, miközben futóműve nem változott (viszont - szintén a pakisztáni harckocsihoz hasonlóan - a kínai páncélos is új motort kapott).


Műszaki adatok:

Név: Al-Zarrar (fő csapésmérő)

Típus: fő csataharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 44,00 t

Hossz: 6,04 m

Szélesség: 3,27 m

Magasság: 2,59 m

Motor: 730 Le-s (12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 125 mm-es löveg (a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (légvédelmi, a torony tetején)

Páncélzat: 20-203 mm (rátét-páncélzat nélkül

Teljesítmények:

Végsebesség: 65 km/h (úton), 40 km/h (terepen)

Hatótávolság: 450 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.