AC I
„Sentinel”
Előzmények:
Ausztrália már 40000 évvel ezelőtt is lakott volt, de az európai felfedezők (portugál, spanyol és holland hajósok) csak a XVII. században szálltak partra a területen (a hollandok 1606-ban Új-Hollandiának keresztelték a kontinenst). 1770-ben a híres brit felfedező, James Cook első expedícióján feltérképezte Új-Zéland és Ausztrália egy részének partvidékét, amelyet még abban az évben a Brit Birodalom saját területének kiáltott ki.
Az 1775-83-as Amerikai függetlenségi háború végén a britek elvesztették a büntető-kolóniaként is használt Amerikai Egyesült Államokat és Kanadát nem kívánták erre a célra használni, ezért ehelyett 1788-ban Ausztráliában (1823-ig Új-Dél-Wales) alapítottak fegyenctelepet (Sydney Cove). Az 1800-as évektől a büntető-kolóniák fokozatosan szabad városokká alakultak át, amelyekre 1868-ig küldtek elítélteket, de az 1851-es ausztrál aranylázat követően a lakosság túlnyomó többségét már szabad bevándorlók alkották.
1901-ben a már Ausztráliának nevezett ország a Brit Nemzetközösség tagjává vált és ezzel egy időben az addigi hat különálló önvédelmi erőt összevonták, létrehozva az Ausztrál Hadsereget, amely azonban a rendfenntartó feladatok mellett korábban kizárólag az őslakosok ellen harcolt. A passzivitás oka a Brit Birodalom haditengerészete, a Royal Navy volt. Az angolok az 1805-ös Trafalgari csatát követően a világ messze legerősebb tengeri hatalmává váltak és bárhová elérő haditengerészetük révén gyakorlatilag szükségtelenné tették gyarmataik külön védelmét (pl.: hivatalosan 1901-ben létrehozták az Ausztrál Királyi Haditengerészetet, de ennek méretét egyetlen csatacirkálóban, három könnyűcirkálóban, hat rombolóban és három tengeralattjáróban maximalizálták).
Az ausztrál szárazföldi erőket a britek többször is bevetették (mások mellett az 1899-1902-es afrikai Második Búr Háborúban, majd az első világháborúban), de az első világháborút követően méretét ismét drasztikusan lecsökkentették. Amikor azonban 1939-ben kitört a második világháború, a helyzet drasztikusan megváltozott. A német felszíni flotta ugyan meg sem közelítette a Royal Navy erejét, azonban a nácik nagyszámú tengeralattjárója súlyos veszteségeket okozott a szigetország ellátásában, miközben a német szárazföldi erők Európa nagy részét elfoglalták, kiiktatva a britek elsődleges szövetségesét, Franciaországot.
1940-ben ugyan a briteknek sikerült meghiúsítania a német partraszállási terveket, ugyanakkor az anyaország és gyarmatai közötti addigi stabil kapcsolat megszűnt: minden gyarmat magára maradt. A gyarmatok az angolok oldalán folytatták a harcot, de két csoportra váltak szét. Az egyikbe a harcoktól biztonságos távolságban található országok tartoztak: ezek (pl.: Kanada, India és Dél-Afrika) katonákkal segítették a briteket és kiindulási pontokként szolgáltak a hadjáratokhoz, a másik csoportot (Brit Malájföld, Ausztrália, Új-Zéland) viszont a németek ázsiai szövetségese, a Nagy Japán Birodalom terjeszkedése fenyegette.
Ausztrália a japánok esetleges támadása ellen ismét felduzzasztotta a haderejét, viszont gondot okozott a katonák fegyverekkel és harcjárművekkel történő ellátása. Korábban az ausztrálok brit hadfelszerelést használtak, ez azonban lehetetlenné vált: a túlélésért küzdő anyaország maga is eszközhiánnyal küzdött (a Dunkerque-i csatában a kontinensről menekülő brit haderők minden nehézfegyverüket, köztük harckocsijaikat hátrahagyták), ráadásul kétségessé vált, hogy az Európából érkező ellátmányok épen megérkeznének-e Ausztráliába.
Ebben a helyzetben a megfelelő iparral rendelkező gyarmatok saját fegyverek és harcjárművek építésébe fogtak: Kanadában a szomszédos Amerikai Egyesült Államok M3 „Lee” harckocsija alapján például létrehozták a Ram cirkáló harckocsit. Az ausztrálok hasonlóképpen az amerikaiakhoz fordultak és 1940 végén megvizsgálták az M3-as harckocsit, majd ez alapján (brit harckocsi-tervezői segítséggel) megalkották saját páncélosukat, az Australian Cruiser I, azaz 1-es ausztrál cirkáló harckocsit, röviden AC I-est (a típus beceneve Sentinel - őrszem - lett); a harckocsit egyes források AC1-ként, illetve AC Mark I-ként jelölik.
Konstrukció:
Az ausztrál AC I-es egy hibrid típus. A harckocsi az M3-as közepes harckocsin alapul, átvéve annak páncéltestét, futóművét és motorját, ugyanakkor felépítményét a brit cirkáló harckocsikhoz hasonlóan alakították ki. Ahogy a kanadai Ram esetében, az M3-as bázisjárműhöz képest a legfontosabb változtatás az AC I-esnél is a visszatérés jelentette a hagyományos kialakításhoz: amíg az M3-as egy 75 mm-es löveget hordozott a testében és egy további 37 mm-es löveget a tornyában, addig a Sentinel-nél egyetlen tornyot alkalmaztak, benne a britek által használt 2 fontos (40 mm-es) páncéltörő löveggel.
Az AC I-es lövege mellett egy párhuzamosított géppuskát kapott a tornyába és egy továbbit a testébe (utóbbit egyedi megoldással a test közepébe építették be). Az AC I-est alapvetően egy cirkáló harckocsinak tervezték (nagy sebességgel és még elfogadható páncélvastagsággal), azonban kiemelt szempont volt a megfelelő védelem, ezért (a Matilda II kivételével) brit páncélosokhoz képest a harcjármű vastag páncélzatot kapott.
Mivel a típus alapját az M3-as adta, kisebb változtatásokkal átemelték annak öntött páncéltestét, amelyre egy szintén öntött torony került, de a bázisjármű nagy mérete miatt az AC I-es jellegzetesen kisméretű tornyot kapott (az ötfős legénység nem jelentett problémát, mivel az M3-as eredetileg 7 főt szállított). A harckocsi frontpáncélzata 65 mm-t tett ki, oldalt 45 mm vastagságú acélt használtak, míg a legvékonyabb fenéklemez is 15,9 mm vastag volt, ami brit mércével erős páncélzatnak számított.
Az ausztrálok igyekeztek a részletekre is figyelni: a löveg elég lövegpajzs került, mindkét géppuskát vastag öntött acél páncélzattal vették körül, míg a motorteret 22,2 mm-es páncélzattal védték. A nagy mennyiségű öntött páncélzat jelentősen növelte a harckocsi védelmét, ugyanakkor 28,4 tonnás tömeget eredményezett, amelynek mozgatásához nagy teljesítményű erőforrásra volt szükség.
Az Egyesült Királyság ilyennel nem rendelkezett (az egyetlen megfelelő hajtóművet, a Meteor repülőgép-motort korlátozott darabszáma miatt a háború közepéig kizárólag repülőgépekhez használták), ráadásul az M3-as meghajtó Wright R-975 „Whirlwind” csillagmotor hasonló okokból szintén nem volt elérhető, ezért egy egybeépített motort használtak.
A második világháború alatt kényszerből több harckocsi használt két egybeépített motort, amelyek általában külön a bal-, illetve jobboldali lánctalpakat hajtották, de az is előfordult, hogy a két motor közös tengelyt forgatott. Mivel az elérhető hajtóművekből még kettő sem lett volna elegendő, az AC I-est végül három motor hajtotta: ebből kettő hosszában beépítve, egymás mellett kapott helyet, míg a harmadik ezek mögött, keresztben beépítve (a három motor egybeépítése szokatlan volt, azonban nem számított rekordnak, ugyanis az amerikai M3-as harckocsi A4-es modelljének Chrysler A57 „Multibank” erőforrása nem kevesebb, mint 5 db erőforrásból állt).
A Sentinel harckocsit 3 db közös tengelyre kapcsolt V8-as Chrysler erőforrás mozgatta, ezek együttes teljesítménye 330 lóerő volt, amellyel a páncélos műúton 48 km/h-ig gyorsulhatott. Az ausztrál harckocsi átvette az M3-as oldalanként három pár kisméretű futógörgőjét, azonban ezt saját tervezésű függőleges tekercsrugós felfüggesztéshez csatlakoztatták.
Fejlesztések:
A Sentinel harckocsi egyedi utat járt be: fejlesztésekor az ausztrálok egy amerikai modell alapján építették a brit elveknek megfelelő harckocsijukat, de igyekeztek az európai harctér követelményeinek megfelelő típust alkotni, amelyet azonban behatárolt a helyi ipar korlátozott kapacitása (ld.: három egybeépített motor).
A páncélost eredetileg egy 10-12 tonnás cirkáló harckocsinak szánták: egy 40 mm-es löveggel felszerelt, viszonylag vékony (28 mm-es) páncélzatú típusnak magas mobilitással, amelynek tömegét később 15 tonnára növelték. Miután tájékoztatták, a brit tanácsadó, W. D. Watson ezredes nyilvánvalóvá tette, hogy egy ilyen kis tömegű járműnek nem lenne esélye a német harckocsik ellen, ezért egy lényegesen nagyobb, 25 tonnás harckocsit javasolt legalább 50 mm-es (később 65 mm-es) frontpáncélzattal és egy nagy teljesítményű (legalább 350-400 lóerős) amerikai repülőgép-motorral.
A végleges AC I-es azonban túlságosan bonyolult volt az ausztrál ipar számára, ezért terveztek egy ideiglenes, egyszerűsített modell, az AC II (más forrásokban AC 2) előállítását is. A legfontosabb változtatást a bonyolult váltó lecserélése volt egy amerikai Mack teherautó-váltóra, amelyet az amerikaiak hajlandóak voltak átadni (mivel ezt egyetlen élvonalbeli harckocsi sem használta), viszont a váltó korlátozott kapacitása miatt a 28,4 tonnás páncélos tömegét nagymértékben csökkenteni kellett.
Megoldásként a három motort kettőre csökkentették és jelentősen elvékonyították a páncélzatot, ami 22 tonnára fogyasztotta a páncélos tömegét, de egyben 25 km/h-ra csökkentette a végsebességet és a típus páncélzata többé nem állt ellen a 20-30 mm-es gépágyúk találatának sem (a páncélos hasonlóvá vált a brit Valentine harckocsihoz). Felmerült a páncélzat vastagítása, de ettől a számítások szerint a végsebesség 16 km/h-ra csökkent volna (az elvárás legalább 35 km/h volt), ráadásul az amerikaiak is támadták a tervezetet (pazarlásnak tartották két ausztrál harckocsi-program párhuzamos fejlesztését) és a megrendelt váltók is késtek, ezért 1941 végén az AC II programot leállították. Emellett tervezték egy amerikai Wasp-csillagmotoros változat építését is (40 mm-es löveggel) AC III „Scorpion” néven, de ezt az erősebb lövegek miatt elvetették.
Amikor ugyanis 1940-ben megkezdődött az AC I-es tervezése, a harckocsi 40 mm-es lövege még éppen elegendőnek számított, de az új német harckocsik páncélzatát ez a fegyver már képtelen volt átütni, ezért a britekhez hasonlóan az ausztrálok is erősebb löveg után néztek. A megoldást a brit 6 fontos (57 mm-es) páncéltörő löveg integrálása jelentette, létrehozva az AC IA (AC1A) variánst.
Mivel még ezt sem tartották elegendőnek, létrehozták az AC IB (AC1B) változatot, amely azonos volt az AC IA-val, de a brit 25 fontos (87,6 mm-es) tábori löveget (a 3 hüvelykes - 76,2mm-es - légvédelmi löveg bölcsőjében) hordozta. Az AC IB-t az ausztrálok ígéretesnek tartották, de ekkorra még erősebb német harckocsik jelentek meg (köztük a Tiger nehéz harckocsi), ezért az elérhető legerősebb brit vontatott páncéltörő löveget, a 17 fontos (76,2 mm-es) löveget választották ki, amihez viszont át kellett tervezni a páncélos tornyát (a tornyot megtartották, de a hátsó részre nagyméretű ellensúly került).
Ez lett az AC III „Thunderbolt” (amely neve ellenére nem kapcsolódott az AC III „Scorpion”-hoz), amely a löveg mellett több további részletben is különbözött az AC I-estől: kiderült, hogy Scorpion-ban használt, 400 lóerőre lekorlátozott Wasp repülőgépmotornak több hátrányos tulajdonsága van, ezért visszatértek a három (módosított Perrier-Cadillac) motor használatához, amelyek viszont már 395 lóerőre voltak képesek, valamint elhagyták a testbe épített géppuskát (utóbbira az eredetinél lényegesen nagyobb lőszer nagyobb helyigénye miatt volt szükség.
Mivel a 17 fontos löveg még nem állt rendelkezésre, egy prototípust két darab 25 fontos löveggel szereltek fel, de ez pusztán annak mérésére szolgált, hogy a harckocsiban (és a legénységben) kárt tesznek-e a 17 fontos löveg elsütésekor keletkező erőhatások. A Sentinel harckocsiból emellett terveztek még egy modellt (AC IV), amelyet szintén a 17 fontos löveggel szereltek fel, de átalakították a páncéltestet (visszatértek a testbe épített géppuskához) és módosították a páncélos tornyát (az eredetinél kisebb Perrier-Cadillac motor miatt megnövelhették a toronygyűrű átmérőjét). A három fotó közül a bal felső egy AC III „Thunderbolt”-ot mutat, a baloldali a 2 db 25 fontos löveggel felszerelt, a jobboldali pedig az AC IV-es prototípusokat.
Szolgálatban:
A brit gyarmatok közül Ausztrália rendelkezett a legerősebb iparral, amely a második világháború alatt több saját tervezésű kézifegyvert és harcjárművet fejlesztett és gyártott (pl.: Owen géppisztoly, Dingo páncélautó, Boomerang vadászgép), azonban az AC I-es gyártásának beindítása így is súlyos problémákba ütközött.
Az M3-as felhasználásával sikerült ugyan csökkenteni a tervezési időt, de kiderült, hogy az országban nincsen olyan vállalat, amely képes lenne az öntött páncéltest legyártására és hiányzik az ehhez szükséges nikkel. Megoldásként az ausztrálok kidolgoztak egy cirkónium-alapú, nikkel-mentes páncéltípust (Australian Bulletproof Plate 4, röviden APB4), a harckocsi testét pedig 6 fő elemre bontották, amelyeket külön-külön öntöttek volna, majd ezeket csavarkötéssel (később hegesztéssel) egyesítettek, de az ausztrál öntödék segítségével a terveket átalakították, ezért végül a test már csak két darabból állt (a testből és az első tengely burkolatából).
Ausztrália ugyan licencben gyártotta az eredetileg a harckocsi meghajtásához tervezett Pratt & Whitney R-1340 „Wasp” repülőgép-motort, de a teljes gyártókapacitást a repülőgép-ipar szívta el (köztük a CAC Ceres és CAC Wirraway modellek), ezért kénytelenek voltak a három-motoros megoldást alkalmazni. Hasonló problémát okozott az M3-as bonyolult váltóműve is, amelyet ezért egy egyszerűbb modellel váltottak ki, de ezt ugyanakkorára tervezték, hogy amennyiben elérhetővé válik az amerikai egység, azt a típus áttervezése nélkül használhassák. A különböző problémák megoldása után, 1942 elején megkezdődött a Sentinel harckocsik gyártása (1943-ig 65 db AC I-est építettek), de emellett újabb, erősebb alváltozatokat is terveztek.
A gyakorlatban kiderült, hogy a páncélosok több gyermekbetegséggel küzdenek: a nagyméretű szellőzőnyílások nélkül tervezett, három egybeépített motor könnyen túlmelegedett, valamint gondok voltak a toronyforgató-mechanizmussal is, de az ausztrálok a program folytatása mellett döntöttek, sőt, fokozatosan át kívántak térni a 6 fontos, 25 fontos majd a 17 fontos lövegekre. A folyamatos áttervezés miatt viszont a sorozatgyártás beindítása folyamatosan egyre távolabb tolódott, ráadásul több részegység egyszerűen nem állt rendelkezésre: ilyen volt a remélt amerikai repülőgépmotor és váltó, valamint a brit lövegek is késtek.
Ausztráliában még a 6 fontos löveg sem állt rendelkezésre (eredetileg az első sorozat felét már ezzel a löveggel tervezték gyártani, de emiatt az elkészült 65 harckocsi mindegyikét a régebbi, 2 fontos löveggel építették), a 17 fontos páncéltörő löveg előállítása pedig még az Egyesült Királyságban is éppen csak beindult, nagy volumenű exportálása napirendre sem került és előállítására az ausztrál ipar nem állt készen.
A Sentinel harckocsi programnak az amerikaiak új M4 „Sherman” harckocsija vetett véget; amikor az M4-esek nagy mennyiségben elérhetővé váltak, az AC-sorozatú páncélosok (amelyek helyi gyártása eleve kétséges volt) feleslegessé váltak. Az elkészült 65 db AC I-est az ausztrálok kizárólag kiképzésre használták és sosem hagyták el a kontinensnyi országot. A páncélosokat élesben soha nem vetették be, mivel az észak-afrikai hadszíntér az olasz és német csapatok kapitulációja miatt megszűnt, Európában pedig már az amerikai Sherman harckocsikat használták.
Összességében a Sentinel program tehát nem eredményezett nagy sorozatban előállított és bevetett páncélost, ugyanakkor maga az AC I-es meglepően jó konstrukciónak számított: képességei a kortárs amerikai és brit harckocsik többségének hasonló adatait felülmúlta megfelelő sebességével, viszonylag vastag páncélzatával és fejleszthetőségével, ami lehetővé tette nagyobb kaliberű lövegek beépítését.
Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a Sentinel Ausztrália legsötétebb órájában készült, amikor egy japán megszállás nagyon is valós lehetőség volt (1941 végén a japánok mások mellett elfoglalták az országtól északra található Malájföldet, egy másik brit gyarmatot) és a japán páncélosok ellen a 40 mm-es páncéltörő löveg is elegendőnek bizonyult. Ausztráliában sem a Sentinel program előtt, sem azt követően nem fejlesztettek és gyártottak harckocsikat (bár a második világháború alatt több vad ötletet is papírra vetettek, ezekből prototípust sem építettek).
Utóélet:
A Sentinel harckocsikból nem épültek speciális változatot (az ausztrálok erre a célra mások mellett brit Matilda II és amerikai Sherman páncélosokat használtak), azonban a kanadai Ram harckocsi szintén az amerikai M3-asra épült:
Ram (cirkáló harckocsi):
A kanadai Ram több tekintetben hasonló volt a Sentinel-hez: az amerikai M3-as harckocsin alapult, 29 tonnát nyomott, egy 6 fontos (57 mm-es) páncéltörő löveget hordozott, viszonylag vastag, öntött páncélzattal készült, ötfős legénységgel rendelkezett és egy mozdonygyártó vállalat építette. Az AC I-gyel ellentétben több mint 2000 db Ram harckocsit gyártottak: ezeket szintén kizárólag kiképzésre használták, a páncélosból (a torony elhagyásával) létrehozott Kangaroo csapatszállító viszont igen.
Műszaki adatok:
Név: AC I „Sentinel” (őrszem)
Típus: cirkáló harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 28,4 t
Hossz: 6,32 m
Szélesség: 2,77 m
Magasság: 2,56 m
Motor: 330 Le-s (3 db Cadillac, 8 hengeres)
Legénység: 5 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 40 mm-es löveg (QF 2 fontos, a toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,7 mm-es géppuska (Vickers, egy-egypárhuzamosított és a a test elején, középen)
Páncélzat: 15,9-65 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 48 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 240 km