A4E11

„Vickers-Carden-Loyd Light Amphibious Tank”


Előzmények:

A XX. század fordulóján a technológiai fejlődés új fegyverek és harcjárművek létrehozását tette lehetővé: mások mellett megjelentek az automatikusan újratöltő, nagy tűzgyorsaságú géppuskák, a robbanómotoros gépjárművek, vagy éppen a repülőgépek. Az új találmányok ellenére amikor 1914-ben kitört az első világháború, az uralkodók és stratégáik a korábbi háborúk megismétlődésére számítottak: egy gyors hadjáratra, amelyben a lovassággal együttműködő gyalogság bekeríti, majd szétzúzza az ellenséges haderőt: ha szükséges, akár tömeges szurony-rohammal.

A valóság azonban teljesen más képet mutatott: a nagyhatalmak hiába mozgósítottak milliós hadseregeket, egyik fél sem tudott felülkerekedni a másikon és mindkét oldal elkezdte beásni magát, a géppuskák pedig az így létrehozott, egyre bonyolultabb lövészárok-rendszerek elleni minden rohamot felőröltek. A Német Birodalom a Schlieffen-terv részeként sikeresen lerohanták Belgiumot, majd Franciaország területén törtek előre, de a franciák erőik átcsoportosításával megállították az előretörő németeket. Mindkét oldal - az Antant hatalmak és a Tengelyhatalmak - többször megkísérelték északi irányból átkaroló hadműveletekkel összeroppantani ellenfelüket (ez az egy hónapos periódus később „versenyfutás a tengerhez” néven vált ismertté), de minden támadás meghiúsult és hamarosan a teljes nyugati front egyetlen hatalmas, összefüggő lövészárok-rendszerré alakult.

Ebben az állóháborús helyzetben a főtisztek óriási csapat-összevonásokkal próbálták kierőszakolni a győzelmet, a tömeg-támadások azonban kiváló célpontot nyújtottak a mind nagyobb számban jelen lévő géppuskák számára, amelyeket a nagyságrendileg megnövelt számú és erejű tüzérség sem volt képes megsemmisíteni, ezért a lövészárok-háború feloldásában végül ehelyett egy új harcjármű-típus, a harckocsi játszott fontos szerepet.

A világ első sorozatgyártású páncélosa, a brit Mark I-es és utódai koruk legnagyobb szárazföldi járművei közé tartoztak: tömegük megközelítette a 30 tonnát, 8 fős legénységgel és ekkor kiemelkedően erősnek számító, 16000 ccm-es, 105 lóerős benzinmotor hajtotta őket. A páncélozott, géppuskákkal és két 57 mm-es hajóágyúval felszerelt harckocsik testükön végigfutó lánctalpaikon mindössze 6 km/h-val haladhattak, azonban ellenálltak a német géppuskák tüzének, miközben képesek voltak áthaladni a felázott talajon és szögesdróton, elérve az ellenséges vonalakat.

A brit (és francia) nehéz harckocsik kiforratlanságuk ellenére komoly segítséget jelentettek, azonban hamar egyértelművé váltak hátrányos tulajdonságaik is: sebességük rendkívül alacsony volt, ezért nem üldözhették a gyalogságot; méretük, bonyolultságuk és nagyszámú legénységük miatt előállításuk és üzemeltetésük bonyolult és drága volt, emiatt csak alacsony számban álltak rendelkezésre.

A harckocsi-fejlesztésben forradalmi változást hozott az 1917-es francia Renault FT, más néven FT-17: ez a típus csak 6,5 tonnát nyomott, mindössze 2 főre volt szükség a működtetéséhez és bár csupán egyetlen géppuskával vagy egy rövid csövű löveggel szerelték fel, olcsósága miatt nagy számban gyárthatták és vethették be. Az első világháború után a korábbi közepes és nehéz harckocsik fokozatosan háttérbe szorultak és ehelyett az országok kisebb, gyorsabb, olcsóbb, kizárólag géppuskával felszerelt könnyű harckocsikat rendszeresítettek.

Az Egyesült Királyság az 1920-as évek végén kezdett érdemi fejlesztésbe, megalkotva az új Vickers könnyű harckocsikat (Vickers Mark I-Vicker Mark VI), míg a rivális Carden Loyd vállalat hasonló, de még kisebb, torony nélküli kisharckocsikat épített (pl.: Carden Loyd Mark VI). Az 1930-as évek második felében Németországban az Adolf Hitler vezette NSDAP (német; Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) került hatalomra, amely egyre nyíltabban készült egy újabb nagy háborúra, hogy megtorolják az első világháborúban elszenvedett vereséget.

A német fegyverkezésre válaszul az összes európai nagyhatalom lépéskényszerbe került: mások mellett a britek is új, modern harckocsikat fejlesztettek. Ezek között több cirkáló- és gyalogsági harckocsi volt, emellett azonban megkezdődött egy alacsony tömegű kétéltű páncélos tervezése is (ld.: „Fejlesztések” bekezdés) - ez eredményezte a Vickers-Carden-Loyd Light Amphibious Tank (angol; Vickers-Carden-Loyd könnyű kétéltű harckocsi) nevű típust, kódjelén az L1E1-et; az új nevezék-rendszerben A4E11-et.


Konstrukció:

Az 1931-es A4E11-et azért nevezték Vickers-Carden-Loyd könnyű kétéltű harckocsinak, mert a páncélos átmenetet jelentett a két cég páncélosai között: a típus gyakorlatilag egy felnagyított Carden-Loyd kisharckocsi volt, de a Vickers könnyű harckocsik jellegzetes Horstmann-felfüggesztésével (utóbbit az A17 Mark VII „Tetrarch”-ig az összes Vickers könnyű harckocsi használta). A baloldali fotón balról jobbra egy-egy Carden-Loyd Mark VI kisharckocsi, A4E11 és Vickers könnyű harckocsi látható.

A kisharckocsikkal szembeni egyik legfontosabb kritika a torony hiánya volt, azonban az A4E11 áttervezett testében azonban megváltoztatták a legénység elrendezését (a korábbi két, egymás melletti ülés helyett egymás mögöttieket alkalmaztak), ezáltal a típus felszerelhették egy toronnyal. Az egyszerű, henger alakú toronyban a harcjármű egyetlen .303-as (7,7 mm-es) kaliberű Vickers géppuskát hordozott, azaz a kortárs brit könnyű harckocsikkal azonos tűzerővel rendelkezett.

Az úszóképes harckocsi koncepciója önellentmondásnak tűnt: egy harcjármű, amely vastag páncélzattal rendelkezik (ezáltal viszonylag nehéz), ugyanakkor elég könnyű ahhoz, hogy a vízfelszínen maradjon. Az A4E11-et ezért minimális vastagságú acéllemezekkel burkolták: a homlokpáncél és a torony frontrésze 9 mm vastag, az oldalsó páncélzat 7 mm vastag, a tetőpáncél 5 mm-es volt, a többi részen pedig 3 mm-es védelmet alakítottak ki.

Ez a páncélzat nagyobb távolságból ellenállt a kézifegyverek tüzének, de ennél is fontosabbnak számított, hogy a típus mindössze 2,17 tonnát nyomott, azaz elég könnyű volt ahhoz, hogy vékony kötényzete a vízfelszínen tartsa (igaz, így is nehezebb volt a mindössze 1,5 tonnás Carden-Loyd Mark VI kisharckocsinál).

Az A4E11 futóművénél nem a brit kisharckocsi kisméretű tömör futógörgőit, hanem a Vickers könnyű harckocsik oldalanként négy darab jellegzetes, nagyméretű küllős futógörgőit használták, ugyanakkor nem építettek be visszafutó-görgőket. A harcjármű megnövekedett tömege miatt szintén nem a kisharckocsi 22,5 lóerős (Ford Model T-ből átvett) 4 hengeres benzinmotorját építették be, hanem a Vickers könnyű harckocsik új fejlesztésű, 6 hengeres Meadows egységét, amely 58 lóerős teljesítményt biztosított (a páncélos megkülönböztető jegye volt a torony mellé, jobb oldalra épített, védtelen kipufogó).

Az A4E11 legfontosabb jellemzője úszóképessége volt. A páncélost egy-egy fémből készült, üreges ”keret” és a frontrészbe beépített légtartály tartotta a vízfelszínen, míg a meghajtást egy kisméretű hajócsavar szolgáltatta.


Fejlesztések:

Az Egyesült Királyság első kétéltű páncélosát 1918. november 11-én (a német fegyverletétel napján) tesztelte: ez egy Duck (angol; kacsa) névvel illetett Mark IX-es volt (a Mark nehézharckocsi-család utolsó, löveg nélküli csapatszállító változata). A Duck-ot mindkét oldalon egy-egy nagyméretű, levegővel töltött tartállyal szerelték fel, a motor levegő-ellátását két ”L” alakú, a tetőre telepített légcsővel biztosították, emellett beépítettek egy fenékszivattyút is a réseken át beszivárgó víz eltávolítására (a vízben a páncélost lánctalapi hajtották).

A harcjárművet a 68,6 hektáros Brent (természetes) víztározóban tesztelték: a módosított Mark IX-es kezdetben elfogadhatóan teljesített, de a tó közepén leállt a motorja (ennek következtében leállt a fenékszivattyú is), ezért a páncélost azonnal a partra vontatták (nehogy elsüllyedjen). A prototípust ezt követően tartalékba helyezték és bár évekig tárolták, valószínűleg soha többé nem használták, mert az első világháború végével megszűnt az igény a kísérleti páncélos iránt. A britek a Medium Mark D közepes harckocsiból szintén terveztek egy kétéltű modellt, de a bonyolult Mark D fejlesztését a háború végén szintén leállították.

A britek tisztában voltak azzal, hogy a legnagyobb problémát az elérhető harcjárművek tömege jelentette: a Mark IX-esnek már az alapváltozata is több mint 27 tonnát nyomott. Ennek köszönhetően amikor az 1930-as évek elején újrakezdődött az angol kétéltű páncélosok tervezése, a két új fejlesztésű, alacsony tömegű harckocsi-családot, a már említett Carden-Loyd kisharckocsikat és a Vickers könnyű harckocsikat használták fel.

Az eredetileg L1E1-ként jelölt A4E11 ezért a Carden-Loyd kisharckocsin alapult, de a nagyobb Vickers Mark I több elemét (pl.: torony, futómű) felhasználta. A prototípus tesztjein kiderült, hogy a harckocsi gyakorlatilag védtelen, ezért a Vickers létrehozott egy erősebb változatot (a fejlesztést a Vickers végezte, amely korábban felvásárolta a Carden-Loyd vállalatot).

E program eredménye lett az egy évvel későbbi, 1932-es L1E2, más néven A4E12. Külsőre a páncélos csupán apró eltéréseket mutatott, pl.: az A4E12-nél elhagyták a futóművet takaró fémlemezt, viszont a jármű orrára felszereltek két fényszórót, azonban a frontpáncélzatot 9-ről 10 mm-re növelték és áttervezték a jármű testét (emiatt a páncélos hossza például 4064 mm-ről 3960 mm-re csökkent).

A módosítások hatására az A4E12 tömege jelentősen, 3800 kg-ra nőtt; ennek ellensúlyozására a Vickers könnyű harckocsik új, 89 lóerős Meadows motorját építették be, ezért a típus mozgékonysága nem változott. Ezt követően a Vickers tovább folytatta a fejlesztést, a későbbi brit kétéltű páncélosok azonban már nem a Carden-Loyd kisharckocsin, hanem a Vickers könnyű harckocsin alapultak.


Szolgálatban:

Az A4E11 1931-ben jelent meg, mint a világ első sorozatgyártásra kész úszó harckocsija. A páncélos gyakorlatilag átmenetet képezett a brit kisharckocsik és könnyű harckocsik között, ugyanakkor menetből képes volt folyók és tavak leküzdésére, amelyet kihasználva többek között alkalmas volt a folyók túlpartján hídfőállás létrehozására, megvédve a baráti csapatokat, amíg azok megépítenek egy pontonhidat a többi jármű számára.

Különleges képessége ellenére a brit haderő nem érdeklődött a típus iránt, mert az A4E11 kiforratlan volt (a kisméretű, ”C” alakban elrendezett légtartályok miatt a jármű a vízben veszélyesen mélyen ült és csak az orra emelkedett ki a vízből). A fejlesztett A4E12-es modell hasonlóan rosszul teljesített, ezért az ekkor a világgazdasági válság miatt pénzügyi gondokkal küzdő Egyesült Királyság a páncélost nem rendszeresítette, azonban (ahogy a Vickers több kortárs harcjárműve esetében) a típus iránt több ország érdeklődött. Végül a harckocsira jelentős megrendelés nem érkezett, azonban Kína kb. 30 példányt vásárolt, valamint a Szovjetunió, Holland Kelet-India és Thaiföld vásárolt két-két példányt.

Az 1930-as évek elején a Vickers megállapodott az Egyesült Királyságba költöző, magyar származású feltalálóval, Straussler Miklóssal: a férfi cége megépíti a tervezett jármű prototípusát, amelyet igény esetén a Vickers fog sorozatban gyártani (mivel Magyarország a Versailles-i békeszerződés értelmében - Németországhoz hasonlóan - nem építhetett harckocsikat).

Straussler több harcjárművet tervezett, köztük két harckocsit (V-3, V-4), amelyeket úgy alakított kétéltűvé, hogy szigetelte a páncélosokat, de magukon a járműveken nem változtatott, ehelyett oldalaikra egy-egy nagyméretű pontont szerelt (hasonlóan az első világháborús Mark IX-eshez). Straussler ötletét átvéve a Vickers Mark II-es könnyű harckocsiján szintén tesztelte ezt a kialakítást, de emellett továbbfejlesztette az A4E11-es integrált tartályos megoldását is, amely az E1951.33 prototípust eredményezte.

Az E1951.33 (típusnevén L1E3, az új nevezék-rendszerben A4E3) gyakorlatilag egy Vickers Mark IV könnyű harckocsit takart, amely azonban áttervezett testet és új tornyot kapott, a vízben pedig egy alumíniumból készült, csónak-alakú öv tartotta a felszínen, amely oldalanként 4-4 db vízhatlan, lecsatolható dobozból állt.

Az A4E3 már 4,3 tonnát nyomott, ezért (az úszóképesség növelése érdekében) kapokszőrrel töltötték fel a tartályokat, azonban ez a harcjármű nem jelentett érdemi előrelépést az A4E11 és A4E12-höz képest. A páncélos úszóképessége ugyan javult (bár a vízben csak 8 km/h-s sebességre volt képes), azonban rendkívül vékony páncélzata jóformán védtelenné tette, ráadásul találat esetén a kapokszőr lángra kaphatott, ezért az A4E3-ból mindössze egyetlen példányt építettek és a Vickers leállította a kétéltű könnyű harckocsik fejlesztését. A cég az úszóképes harckocsi koncepcióját azonban nem adta fel teljesen és Straussler tervei alapján, a második világháború alatt létrehozták az ún. „DD” rendszert (az ezt használó amerikai M4 „Sherman” harckocsikat többek között a Normandiai partraszállás alatt vetették be).

Az alábbi fotómontázson a cikkben említett néhány úszóképes harckocsi látható; a felső sorban (balról jobbra): Mark IX „Duck”, A4E12, Straussler V-4 (torony nélkül) és Vickers Mark II (pontonokkal); alsó sorban: PZInz 130 (géppuska nélkül), T-37A, Vickers A4E3, T-40.

Ahogy látható, az A4E11 és A4E12 összességében kudarcnak tekinthető, azonban hasonlóan a (szintén a Vickers vállalat által gyártott) Vickers 6-Ton harckocsihoz és a Carden-Loyd kisharckocsihoz, több ország számára jelentett inspirációt. Az A4E11 alapján Lengyelország megkezdte a hasonló PZInz 130 fejlesztését: eredetileg a lengyelek tervezték a brit kétéltű páncélos licencgyártási jogának megvásárlását, de ez végül nem következett be, ezért az ő típusuk a később 4TP-re átnevezett PZInz 140 prototípuson alapul.

Az A4E11-gyel végzett első nyílt tesztek iránt a Szovjetunió különösen érdeklődött: a kommunisták szintén nem vásárolta meg a brit páncélos gyártási jogát, ehelyett szintén saját típust fejlesztettek. Az első T-33-as az angol harckocsi másolata volt, ezt azonban túlságosan bonyolultnak ítélték, ezért több lépésben eljutottak a T-37A könnyű kétéltű harckocsihoz, amelyből több mint 1000 példányt építettek, ráadásul a szovjetek az úszóképes könnyű harckocsik ideáját olyan jónak ítélték, hogy azt később még tovább fejlesztették (ld.: T-38, T-40).

Nem ismert, hogy a Vickers-Carden-Loys úszóképes harckocsikat bevetették-e a második világháborúban, a szovjet kétéltű páncélosok azonban súlyos veszteségeket szenvedtek, mert amíg az 1930-as évek elején a legtöbb páncélost mindössze egyetlen géppuskával szerelték fel, addig egy évtizeddel később már az erősebb, páncéltörő löveggel rendelkező német harckocsikkal kerültek szembe, miközben eredetileg kizárólag felderítésre és a gyalogság ellen tervezték őket (a baloldali fotón a Kínának szánt A4E12-es harckocsik láthatók).


Utóélet:

Az A4E11 testén nem alakítottak ki speciális változatokat (révén a jármű maga is egy módosított harckocsi volt, amelyet a fejlesztő ország nem rendszeresített), azonban a T-37A egyfajta fejlesztésnek tekinthető:


T-37A (kétéltű harckocsi):

A T-37A 3,2 tonnás tömegével, 3,75 méteres hosszával és maximum 9 mm-es páncélzatával az A4E11 és az A4E12 közé esett. A páncélos sorozatgyártású változatánál visszartérek az egymás mellett ülő legénységhez, de a típus fegyverzetét továbbra is egyetlen (7,62 mm-es) géppuska alkotta, meghajtását pedig egy 40 lóerős GAZ-AA erőforrás biztosította, ezért képességei kismértékben elmaradtak a brit eredetitől, azonban azzal ellentétben nagy sorozatban gyártották (összesen kb. 1200 db T-37A és parancsnoki változata, a T-37TU készült).


Műszaki adatok:

Név: A4E11 (L1E1)

Típus: kétéltű (könnyű) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 2,17 t

Hossz: 4,06 m

Szélesség: 2,06 m

Magasság: 1,88 m m

Motor: 58 LE-s (Meadows, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 7,7 mm-es géppuska (Vickers, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: 3-9 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 56 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen), 9,6 km/h (vízben)

Hatótávolság: 260 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.