A22 Mark IV

„Churchill”


Előzmények:

Az Egyesült Királyság volt a világ első országa, amely sorozatgyártású harckocsikat vetett be az első világháborúban: a lassú, korában erősen páncélozottnak számító, géppuskákkal és lövegekkel felszerelt Mark I-es azonnal a csataterek urává vált.

Hamarosan más országok is saját páncélosokat terveztek, de a brit nehéz-harckocsik a háború legsikeresebbjei közé tartoztak. Az első világháborút követően a nehéz harckocsik visszaszorultak és helyüket a könnyebb típusok vették át - elsősorban a francia FT-17-es és másolatai, mivel ezek jobban megfeleltek a békeidők őrjáratainak és az áruk is kedvezőbb volt.

Az 1930-as évek újrafegyverkezése alatt jelentősebb harckocsigyártó-múlttal nem rendelkező országok (pl.: a német Harmadik Birodalom vagy az Amerikai Egyesült Államok) új típusú harcjárműveik fejlesztését az alapoktól kezdték újra. Velük szemben az angolok és franciák már meglévő páncélosaikat fejlesztették tovább.

1939-ben az Egyesült Királyság három típusú harckocsival rendelkezett, amelyből kettő első világháborús elődöktől származott. A felderítést és üldözést könnyű harckocsik végezték, melyek rendszerint nem rendelkeztek löveggel, ezért más harcjárművek ellen nem voltak hatékonyak (pl.: Mark VI). A könnyű típusok kiegészítésére születtek a löveggel felszerelt gyors, ám vékony páncélzatú cirkáló harckocsik (pl.: Crusader), melyek a későbbi közepes harckocsik elődei voltak.

Az Egyesült Királyság páncélos haderejének magját azonban nem ezek, hanem a gyalogsági harckocsik adták: olyan nehéz és lassú, ám löveggel és vastag páncélzattal rendelkező harcjárművek, melyek kifejezetten a front áttörésére készültek.

Ilyen volt az új generációs A12 Mark II „Matilda II”, amely 78 mm-es maximális páncélzatával a háború első felében közel legyőzhetetlennek számított, ám műúton is mindössze 24 km/h-s végsebessége erősen korlátozta a bevethetőségét.

A német harckocsik ráadásul fokozatosan felülmúlták a britekét - mivel utóbbiakat nem lehetett fejleszteni, az angolok felállítottak egy bizottságot, amely a jövő hatékonyabb háborús harckocsijaiért felelt.

A könnyű és cirkáló típusok fejlesztésével párhuzamosan folyt egy új, valóban ütőképes típus megalkotása. Ebből a célból az első világháború ismert angol harckocsi-tervezői megalkottak egy 80 tonnás szupernehéz-harckocsit, melyet TOG-nak neveztek el (a prototípus neve a The Old Gang, azaz a régi banda szókapcsolatból származott, utalva tervezőkre).

A TOG-hoz hasonló, életképtelen típus volt az óriási TOG2 és a Harland & Wolff Heavy Industries által 1940-ben tervezett A20-as nehéz harckocsi is, ám utóbbi (a Vauxhall Motors által) lekicsinyített változatát, az A22-at már elfogadták (részben az európai vereségek miatt).

Már a kezdetekkor ismertek voltak az A22-es hibái, de ekkor már csak idő kérdése volt az Anglia elleni német támadás, ezért a típust mihamarabb igyekeztek szolgálatba állítani. Az A22 Mark IV-es gyalogsági harckocsi egy éven belül gyártásba került, beceneve Churchill lett (valószínűleg Winston L. S. Churchill akkori miniszterelnök vagy az 1600-as évek végén élt John Churchill herceg tiszteletére).


Konstrukció:

A Churchill egy tipikus gyalogsági harckocsi volt, amely leginkább a Matilda II-re hasonlított: mindkettő nagyméretű harcjármű volt relatív kisméretű toronnyal és kiskaliberű löveggel, viszont rendkívül vastag páncélzattal. A 3,25 méter széles páncélos testén egy hatszögletű, enyhén aszimmetrikus torony ült (a torony jobboldalt kissé jobban kinyúlt, mint baloldalt, mivel itt kapott helyet a parancsnoki kupola).

A Churchill első típusát ugyanazzal a 2 hüvelykes (40 mm-es) löveggel szerelték fel, amivel a Matilda II-t is, de a test elejére, a középvonaltól eltolva egy 3 hüvelykes (76 mm-es) tarackot is beépítettek. Utóbbi az ellenséges állások elpusztítására szolgált és HE (nagy robbanóerejű) lőszert tüzelt, ezért a tervezők úgy gondolták, nem okoz problémát, hogy ez a fegyver csak szűk szögtartományban tüzelhetett (hasonlóan több korabeli kétlöveges harckocsihoz, többek között az amerikai M3 „Lee”-hez vagy a francia B1-hez).

Az A22-es tornyát előrelátó módon úgy alakították ki, hogy (a korábbiaknál nagyobb toronygyűrű miatt) a 40 mm-es löveg helyett lehetőség volt az 57 mm-es kaliberű páncéltörő löveg beszerelésére is (a harckocsi két géppuskát is hordozott).

A típus nemcsak két lövegéből adódó nagyobb tűzerejével, hanem páncélzatával is kitűnt az Egyesült Királyság többi páncélosa közül. Úgy tervezték, hogy ellenálljon a korabeli német (37 mm-es) páncéltörő lőszer találatának: maximális páncélvastagsága 102 mm volt, ezáltal nagyobb távolságból egyetlen akkori páncéltörő löveg sem tudta kilőni (a kisebb kaliberűek közvetlen közelről sem).

Természetesen ez rendkívül nagy mennyiségű páncélzatot jelentett: az A22 Mark IV-es 38,5 tonnát nyomott, azaz korának messze legnehezebb angol harckocsija volt (a korábbi rekorder a közel 27 tonnás Matilda II volt).

Az A20-as tervezésénél a cél a Matilda II tornyának és páncélzatának egyesítése volt a Covenanter harckocsi kiemelkedően erős, 340 lóerős motorjával: ez papíron komoly előrelépést jelentett, ám a 43 tonnás harcjármű számára ez elégtelen volt.

A könnyebb A22-es egy 350 lóerős hajtóművet kapott, ám így is alulmotorizáltnak számított - végsebessége a Matilda II-höz hasonlóan műúton is csupán 24 km/h volt.

A futóművet így is erősen igénybe vette a helyváltoztatás: a páncélos oldalanként 9 (+2 kiegészítő) futógörgő-párt használt és szintén a Matilda II-höz hasonlóan a Churchill-t is felszerelték kötényzettel.


Fejlesztések:

A rendkívüli sietségek hála az A22 Mark IV-es a tervezés megkezdésétől számított kevesebb, mint egy éven belül gyártásba került, ám ennek ára volt: az első sorozat, a 303 db Churchill I-es súlyos mechanikai problémákkal küzdött.

A gyakorlatban az is kiderült, hogy a kettős löveg a harcban szinte használhatatlan: az alsó tarack jóformán felesleges, a felső páncéltörő löveg kalibere viszont túl kicsi a német harckocsik kilövéséhez.

Emiatt szinte azonnal megkezdődött a típus továbbfejlesztése, de az átmeneti időre Churchill Mark II-eseket készítettek: ez a több mint 1000 példány csak a tornyában hordozott löveget, a testben található tarackot egy géppuskára cserélték.

A Churchill II a gyártás egyszerűsítését szolgálta, a Churchill Mark IICS viszont a bázismodell fordított változata volt: a 40 mm-es löveg került a testbe és a tarack a toronyba (csak kevés ilyen példányt építettek és sosem kerültek bevetésre).

Jóval sikeresebbé vált a Churchill Mark III-as, melynek tornyát a korábbi öntés helyett hegesztéssel készítették, de a fő változtatás a fegyverzetet érintette: a toronyba a 6 fontos (57 mm-es) löveg került, viszont végleg elhagyták a testben található löveget. A legnagyobb sorozat az 1622 db-os Churchill Mark IV-es volt, a III-as típushoz hasonló fegyverzettel, de ismét öntött toronnyal, a torony végén egyensúllyal (ld. jobbra).

A későbbiekben több további Churchill-variánst építettek, ám ezek mintegy fele átépítés volt, nem teljesen új harcjármű - ilyen volt az amerikai M4 „Sherman”-ekből kimentett 75 mm-es lövegekkel felszerelt Churchill NA 75 és a hasonló angol löveges Churchill Mark IV (75).

A Churchill Mark VCS a Mark IICS-hez hasonló közelharc-támogató változat volt, de 95 mm-es rövidcsövű löveggel, akárcsak a Churchill Mark VIII-as.

Mivel hamarosan már a 40 mm-eset váltó 57 mm-es páncéltörő löveg sem bizonyult kellően erősnek, a későbbi A22-eseket már 75 mm-es löveggel szerelték fel: ilyen volt a Churchill Mark VI-os és a Churchill Mark VII-es.

A korábbi példányokat is fokozatosan feljavították: a működőképes Mark III-asokat és Mark IV-eseket is felszerelték a VII-es modell tornyával (Churchill Mark IX), majd megkapták a 75 mm-es löveget is (Churchill Mark X), sőt, egyes feljegyzések szerint a Mark V-ösök tornyát is lecserélték a VIII-as változatéra (Churchill Mark XI).


Szolgálatban:

Az első A22 Mark IV-eseket a Rutter (később Jubilee) hadműveletben vetették be, melynek célja az észak-franciaországi Dieppe város kikötőjének elfoglalása volt (ezért dieppe-i rajtaütésként is ismert). A túlnyomórészt tapasztalatlan kanadai gyalogos alakulatokból álló támadás teljes kudarcba fulladt és a legtöbb Churchill harckocsi is elpusztult.

Ennek több oka volt: számos példány már a szárazföld elérése előtt elsüllyedt és a meglévők sem tudtak átjutni a kritikus partszakaszon, mert fennakadtak az ellenük épített akadályokon (ezek felszámolására külön utász-csapatokat küldtek, de ők mind meghaltak vagy leragadtak a parton).

A baloldali képen látható példány a Dieppe-i parton pusztult el, a harckocsi hátsó részéből kiálló, hajlított fémcső az ”Y” alakú kipufogórendszer része volt, melyet kifejezetten a partraszálláshoz készítettek (a gázlófelszerelés része volt).

E kudarcot követően a Churchill-eket Észak-Afrikában tesztelték (a második El-Alamein-i csatában, 1942 októberében), ahol ismét komoly össztűz alá kerültek. Itt azonban már kiviláglott a típus szokatlanul erős páncélzata: mindössze egyetlen ilyen páncélos szenvedett komolyabb sérülést, pedig volt olyan A22-es, amely több mint 80 találatot kapott!

A Churchill-ek hírnevét az is növelte, hogy amikor 1943. április 21-én egy példány megütközött a rettegett Tiger nehéz-harckocsival, három szerencsés találattal tönkretette a német páncélos toronyforgatását, melyet sérült legénysége elhagyott. Ez volt az első alkalom, hogy a Szövetségesek egy működőképes Tiger páncélost zsákmányoltak (ma ez az egyetlen még működőképes példány, melyet az angol Bovington-i harckocsi múzeumban őriznek).

A lassú, de erős és egyre komolyabb tűzerejű Churchill harckocsik végigharcolták a második világháborút és a háború végi angol típusok (pl.: Cromwell, Comet) megjelenéséig a legerősebb brit páncélosnak számítottak.

A nyugati fronton több helyszínen harcoltak A22-esek: Franciaországban, Olaszországban és Németországban is - az Egyesült Királyság mellett Ausztrália, Írország, Kanada, sőt, Irak, Lengyelország és a Lend-Lease egyezmény keretében a Szovjetunió is használt Churchill-eket.

Összesen 7368 példány készült, ebből mintegy 3100 volt átépítés és gyártása csak a második világháború végével zárult le.

A Churchill rendkívül erős harckocsinak számított, alacsony sebességét ellensúlyozta vastag páncélzata, ám a világháborút követően a közepes harckocsik kerültek előtérbe, ezért az A22-eseket fokozatosan leváltották (túlnyomórészt A41 „Centurion”-okkal).

Egyes példányok még szolgálatban voltak az 1950-es évek elején, ezek egy része részt vett a Koreai háborúban, az utolsó átalakított páncélosokat csak húsz évvel később nyugdíjazták.


Utóélet:

A Churchill az angol gyalogsági harckocsik utolsó, legerősebb gyártásba került tagja volt és mint ilyen, különösen lassú, de erős típus volt. Az angolok megpróbálták a páncélost továbbfejleszteni: az átépített, a korábbiaknál hosszabb és szélesebb, ezért nagyobb toronygyűrűvel rendelkező A42 „Black Prince” vagy más néven Super Churchill a valóban hatékony 17 fontos (76,2 mm-es) angol löveget hordozta, de az 50 tonnás típus az A20-hoz hasonlóan nem volt életképes, ezért sosem került sorozatgyártásba:


Az A22 Mark IV-es jó alapot biztosított, ezért az angolok számos specializált változatot készítettek belőle. A Churchill AVRE egy utász-modell volt: a páncéltörő löveg helyett egy 290 mm-es „Spigot” mozsarat (és 5 helyett 6 fős legénységet) hordozott, de aknaszedő készülékkel is elláthatták, a páncélos farára pedig egy rőzseköteget erősítettek (ezzel betömhették a harckocsi-árkokat).

A bal alsó képen egy ilyen Churchill AVRE látható, a jobb alsó fotó egy hagyományos A22-est mutat, amely két Churchill ARK hídvető harckocsin halad át.

A Churchill ARV egy műszaki mentőjármű volt, a Churchill ARK, a Churchill bridgelayer és a Churchill Great Eastern hídvető változatokat jelöltek, míg a Churchill Kangaroo löveg nélküli csapatszállító volt.

A legsikeresebb modell a Churchill Crocodile (és a Churchill Oke) lángszórós változatok voltak, a kevésbé ismert Churchill Goat aknarakó, Churchill Toad aknaszedő, a Churchill Gun Carrier pedig fix tornyos páncélvadász volt.


Műszaki adatok:

Név: A22 Mark IV „Churchill”

Típus: gyalogsági (nehéz) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 38,50 t

Hossz: 7,44 m

Szélesség: 3,25 m

Magasság: 2,49 m

Motor: 350 Le-s (Bedford, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 40 mm-es löveg (Ordnance QF 2 pounder, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es géppuska (BESA, egy-egy szinkronizált és a testben)

Páncélzat: 16-102 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 24 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 90 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.