A12 Mark II

„Matilda II”


Előzmények:

1916-ban, a világon elsőként az Egyesült Királyság vetett be sorozatgyártású harckocsikat - jellegzetes, rombusz alakú páncélosaik az első világháború egyik jelképeivé váltak. A több mint 30 tonnás, két löveggel felszerelt nehéz harckocsik képesek voltak áttörni az árkokkal és szögesdróttal szabdalt harcmezőkön, de alacsony sebességük nem tett lehetővé üldözést vagy gyors átcsoportosítást, ezért még a háború alatt megkezdték a Medium Mark A „Whippet” közepes harckocsi gyártását.

Az angol közepes harckocsik sikeresen ötvözték a nehéz harckocsik páncélzatát és tűzerejét a nagyobb sebességgel, ezért több további típust gyártottak (Medium Mark B, Medium Mark C, Medium Mark I, II és III). A következő évtizedben csak kisszámú új harckocsit építettek, az 1930-as években viszont új lendületet kapott a páncélosok fejlesztése és gyártása.

A legtöbb ekkor épített típus tankett (~ kisharckocsi) vagy könnyű harckocsi volt, mivel ezek gyártása olcsóbb volt, ám páncélzatuk és mozgékonyságuk révén számos feladatra (pl.: felderítésre, járőrözésre, rendfenntartásra) voltak alkalmasak (ld. Mark könnyű-harckocsi széria).

Ezek a harcjárművek a gyarmati lázongások elfojtásában és helyi konfliktusokban jól beváltak, de többségük löveg híján képtelen volt páncélozott célok leküzdésére, ezért fejlett hadsereg ellen nem voltak alkalmasak.

Részben ezért, részben a náci Harmadik Birodalom egyre nyomasztóbb fegyverkezése miatt Sir John Valentine Carden, az angol páncélosok támogatója és számos korai típus tervezője már 1934-ben meghatározta, majd két év múlva az angol War Office ˙(angol; hadügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium elődje) véglegesítette a jövőbeli harckocsik típusait.

A könnyű harckocsik mellet megalkottak két új osztályt: a cirkáló harckocsikat (ezek gyakorlatilag nagysebességű közepes harckocsik voltak) és a gyalogsági harckocsikat, melyek az első világháborús nehéz harckocsik utódaiként funkcionáltak.

Az első angol gyalogsági harckocsi a (szintén John Carden által tervezet) A11 Mark I „Matilda I” volt - egy 11 tonnás típus a korábbiaknál lényegesen erősebb (maximum 60 mm-es) páncélzattal és kedvező vételárral.

De hiába volt olcsó és megbízható a Matilda I, a kisméretű, csupán kétszemélyes páncélos fegyverzetét mindössze egyetlen géppuska alkotta, ráadásul végsebessége műúton is maximum 8 mérföld/óra (azaz kevesebb, mint 13 km/h) volt.

Mindezen problémák ellenére a Matilda I-ből 140 darabot gyártottak, de már 1937-ben megterveztek egy jóval erősebb harckocsit: az A12 Mark II-t, ismertebb nevén Matilda II-t (e harckocsit az A11-esek nyugdíjazását követően gyakran egyszerűen Matilda-ként jelölték).


Konstrukció:

Gyalogsági harckocsiként a Matilda II két jellegzetességgel bírt: rendkívül vastag páncélzattal és a részben ebből fakadó csekély mozgékonyággal (az angolok - tévesen - úgy vélték, hogy a gyalogsági harckocsiknak elegendő, ha lépést tudnak tartani az előrenyomuló gyalogsággal).

Emellett az A12 fejlesztésénél igyekeztek mérsékelni (6000 angol font alatt tartani) a típus árát - emiatt több alkatrészt civil járművekből vagy az A11-ből vettek át, de a Matilda I és II nevük ellenére nem azonos platformra épült.

Az A11-nél nagyobb és nehezebb A12 legfontosabb újdonsága a löveg volt. A Matilda II az Ordnance QF 2-pounder löveget kapta: ez eredetileg egy 40 mm-es vontatott páncéltörő löveg volt, de az első cirkáló harckocsiba, az A9 Mark I „Cruiser”-be is ezt építették (a második világháború közepéig szinte minden angol harckocsi alapváltozata ezt a löveget használta).

A löveg sajátossága volt, hogy a hozzá kifejlesztett HE (angol; nagy robbanóerejű) lőszer sosem került gyártásba. Ez a cirkáló harckocsinál nem jelentett problémát, mivel ezeket elsősorban az ellenséges páncélosok kilövésére használták, a hivatalosan a gyalogság támogatására használt Matilda II hatékonyságát viszont csökkentette (mivel kevésbé volt alkalmas például géppuskafészkek elpusztítására).

A löveg mégis komoly előrelépést jelentett, akárcsak az új, nagyobb torony, amelyben a korábbi egy helyett már három fő kapott helyet, ezáltal sikerült tehermentesíteni a parancsnokot. A lövegen kívül a toronyba egyetlen párhuzamosított géppuskát építettek.

A korábbiaknál nagyobb tűzerő mellett az elődökhöz képest a Matilda II védelme is javult, olyannyira, hogy megjelenésekor a világ egyik legjobban páncélozott harckocsijának számított (hasonló páncélvastagsággal ekkor gyakorlatilag csak a mindössze 10 példányban gyártott, 69 tonnás FCM 2C francia szupernehéz-harckocsi rendelkezett).

Az A12 páncélzata a legvékonyabb ponton 20 mm-es volt (összehasonlításul a sikeres Panzerkampfwagen III korai változatai maximum 15 mm-es páncélzatot kaptak), míg a legvastagabb ponton 3 hüvelyknyi (~ 78 mm-nyi) fém védte a bent ülőket (a torony páncélzata körben 78 mm-es volt).

Ezt a korábbi angol típusoknál jelentősen vastagabb páncélzatot úgy érték el, hogy nem lemezeket szegecseltek össze - a Matilda II teste és tornya is öntött volt. A védelem a lánctalpakra is kiterjedt: a Matilda II-n alkalmazott rendszer a hagyományos kötényzet és az elsőként a Medium Mark A-n alkalmazott, lánctalpak közötti páncéllemezek házasításából született.

Ennek mélyre húzott alsó része jelentős többlet-védelmet jelentett, de gátolta a lánctalp által behordott föld, homok vagy hó eltávozását, ezért oldalanként öt lyukat vágtak rajta (így elméletilg nem tömődött el a futómű, ezzel megelőzve a harckocsi mozgásképtelenné válását).

Vastag páncélzata miatt a második világháború kezdetén 27 tonnájával a Matilda II volt az egyik legnehezebb harckocsi, ami miatt rossz volt a típus mobilitása. A költségcsökkentés miatt két darab egybeépített, hathengeres AEC dízelmotort használtak hozzá, melyek együtt 174 lóerősek voltak.

Ez a teljesítmény műúton is csupán 24-26 km/h-s végsebességet tett lehetővé, terepen hivatalosan 14 km/h-ra volt képes, de ez gyakran (különösen homokon) 10 km/h alá is lecsökkenhetett, igaz, ha a két motorból az egyik meghibásodott, a páncélos nem vált mozgásképtelenné. Mindazonáltal a hadvezetés a minimális sebességet nem tartotta problémának, mivel a gyalogsági harckocsiktól csak 5-10 km/h-s sebességet vártak el.


Fejlesztések:

A Matilda II erős és megbízható harckocsinak számított, és mint ilyen, az angol páncélos erők gerincévé vált. Vastag páncélzata miatt védelmi képességeinek növelésére nem volt szükség, a sebesség növelését pedig nem tartották szükségesnek, ennek ellenére a harjárműből több alváltozat is készült.

Ennek oka a 40 mm-es löveg korlátozott páncéltörő kapacitása volt, ami a későbbiekben gyakran már nem bizonyult elegendőnek. Mivel azonban a szűk toronygyűrű nem tette lehetővé sem a rendkívül hatékony angol 76 mm-es, sem pedig az 57 mm-es lövegek befogadását, a páncélos változatai mind külsőre, mind pedig képességeiket tekintve hasonlóak voltak egymáshoz.

Az első sorozat jelzése Mark II „Matilda II” volt, de miután a Vickers géppuskákat szintén .303-as (7,92 mm-es) Besa típusúakra cserélték, az új példányokat Mark II.A. „Matilda II” Mark II-ként jelölték.

Az Mark II.A.* „Matilda II” Mark III azokat az A12-eseket jelölte, melyek eredeti hajtóműveit Leyland motorokkal helyettesítették - ezek együtt már 190 lóerőt adtak le, de ez csak minimálisan befolyásolta a mozgékonyságot.

A Matilda II Mark IV kismértékben továbbfejlesztett hajtóművet kapott (viszont elhagyták a toronyról a fényszórót), a Matilda II Mark V-nél viszont a váltót módosították.

Az utolsó, hagyományosnak nevezhető változat a Matilda II Close Support (rövidítve Matilda CS) nevének megfelelően egy támogató harckocsi volt, amely egy könnyű, 3 hüvelykes (76 mm-es) mozsarat hordozott. A Matilda CS-ek feladata nem elsősorban az ellenséges harckocsik kilövése volt, hanem a megerősített pontok (például géppuskafészkek) pusztítása, de alkalmasak voltak füstgránát lövésére is. A fenti képen egy ilyen Matilda II CS látható - e típus könnyen felismerhető vastagabb, a csőszáj felé nem keskenyedő lövegcsövéről.


Szolgálatban:

A tervezést követően az Matilda II gyártását a Warringtonban található Vulcan Foundry (angol; Vulcan öntöde) kezdte meg, mivel a páncélos testét öntéssel állították elő.

Bár az A12-esek gyártása már 1937-ben megkezdődött, két évvel később, a második világháború kitörésekor még csak két példány állt szolgálatban. A háború elején a BEF, azaz a Brit Expedíciós Erők vereségét követően a legtöbb angol harckocsi vagy elpusztult, vagy a visszavonulások során kellett hátrahagyni, a meglévő típusok pedig gyengének bizonyultak, ezért az egyetlen kivétel, a Matilda II felértékelődött.

Ez azt eredményezte, hogy a Vulcan vállalat mellett további cégek kapcsolódtak be a gyártásba (pl.: a North British Locomotive Company) és bár a típus előállítása időigényes volt és képzett dolgozókat igényelt, 1943-ig 2987 darabot sikerült elkészíteni.

A típust először 1940-ben Franciaországban használta a 7. Royal Tank Regiment (angol; Királyi Harckocsi Ezred). A támadó németek elképedve tapasztalták, hogy a Matilda II-esek páncélzatának átütésére egyetlen német harckocsi, páncélvadász vagy páncéltörő löveg sem képes (erre egyedül a legendás 88 mm-es légvédelmi lövegek voltak alkalmasak).

Bár a legtöbb Matilda II-es túlélte az európai harcokat, a BEF franciaországi evakuációjakor kénytelenek voltak hátrahagyni a páncélosokat. A zsákmányolt példányokat a németek is használták, Infanterie Panzerkampfwagen II 748(e) néven (ironikus módon a német Matilda II-esek közül egyet sem ellenséges tűz pusztított el, mivel az angol lövegek is hatástalanok voltak a típus vastag páncélzata ellen).

Az A12-esek fénykorukat az észak-afrikai harcok alatt élték: itt a németeknél gyengébb olasz harckocsik (pl.: L3/33, L6/40, M11/19) között óriási pusztítást vittek véghez és kiérdemelték „A sivatag királynője” elnevezést.

A harckocsi hátrányos tulajdonságai azonban már ekkor megmutatkoztak: alacsony sebességük nem tett lehetővé gyors támadást, manőverezést vagy átcsoportosítást, lövegük hatékonysága pedig az újabb német harckocsik megjelenésével csökkent.

Az afrikai front mellett néhány jármű jelen volt Kréta német lerohanásakor, de a heves harcokban mindegyik odaveszett. Ezután szerepük csökkent, mivel az angolok fokozatosan felváltották modernebb típusokkal (bár közvetlen utódja, a Mark III „Valentine” gyalogsági harckocsi gyakorlatilag rosszabb teljesítményt nyújtott nála).

A típus második legfontosabb üzemeltetője a Szovjetunió volt - minden 3. Matilda II vörös csillagos felségjellel harcolt (összesen 1084 db).

Amíg az A12-esek (minimális sebességük ellenére) különösen jól bírták a forró, sivatagi környezetet, a jeges orosz hadszíntéren komoly problémák adódtak. A lánctalp takarólemeze, amely a sivatagban rendkívül hatékonynak bizonyult (mivel a homok könnyen kipergett a lyukakon), hidegben nem működött - a hó és sár gyakran annyira eltömítette a futóművet, hogy a harckocsi mozgásképtelenné vált.

A harckocsit Ausztrália is üzemeltette, de a csendes óceáni hadszíntéren nem futott be akkora karriert - ebben az egyre hatékonyabb japán páncéltörő lövegek mellett a dzsungeles környezet is szerepet játszott, mivel ez nem kedvezett a harckocsik alkalmazásának.

Az angolok az El Alamein-i csatában (1942) már csupán néhány Matilda II-t használtak, de ugyanekkor a keleti fronton (a Moszkvai csatában) már megjelentek az első szovjet legénységű példányok, melyek közül még 1944-ben is voltak hadra fogható darabok (a sivatagban hagyott A12-esek közül néhány még az 1948-as Arab-Izraeli háborúban is felbukkant).


Utóélet:

A Matilda II a második világháború első szakaszában a Szövetségesek azon kevés típusához tartozott, ami komoly fejtörést okozott a németeknek, de mivel a szűk toronygyűrű miatt nem lehetett beépíteni az 57 mm-es páncéltörő löveget, a harckocsi fokozatosan háttérbe szorult.

A közel 3000 példány és a rendkívül erős páncélzat okán számos Matilda II szolgált később különféle átalakított változatok bázisául, igaz, ezek egy részét nem rendszeresítették (ezek nincsenek vastagon szedve):


A Matilda II CDL, illetve a Matilda V CDL egy-egy fényszórós harckocsit takart (Canal Defence Light; ~ La Manche csatornát védő fény), melyek az éjszakai meglepetésszerű német támadásokat voltak hivatottak megelőzni. E változat tornyai helyére, egy páncélozott házba került egy nagy erejű fényszóró.

A harckocsiból többféle aknamentesítő variáns épült, melyek különféle (a hagyományos mellett például csépes) módszerrel robbantották fel az aknákat Ilyen volt a Matilda Scorpion I és Matilda Scorpion II, a Matilda AMRA Mk IA (Anti-Mine Roller Attachment) és a nem használt Baron I-IIIA-asok (jobbra egy AMRA Mk IA látható egy tréleren).

Az ausztrálok három lángszórós harckocsit építettek a Matilda II-re, melyek a következőek voltak: Matilda Frog, Matilda Murray, Matilda Murray FT, de a páncélosból létezett három utászjármű is - a Matilda Tank-Dozer-t egyszerűen egy hidraulikus tolólappal szerelték fel, a másik kettő viszont romboló harcjármű volt.

A Matilda Carrot nevét a nagy erejű, 272 kg-os „Carrot” robbanótöltetről kapta, melyet a jármű elejére rögzítettek - ezzel épületek, bunkerek lehetett biztonságosan felrobbantani.

Ezzel szemben a néha Matilda Projector-ként is emlegetett Matilda Hedgehog egy 7 indítócsőből álló aknavető rendszert szállított: mindegyik csőben egy-egy 29 kilogrammos HE lövedéket tároltak, melyek komoly pusztító erőt jelentettek, de a fegyver lőtávolsága nem haladta meg a 400 métert.

Egyes szovjet Matilda II-eseket a T-34-es 76,2 mm-es lövegével látták el, egy angol A12-esbe pedig az A27M Mark VIII „Cromwell” tornyát és lövegét szerelték, de a szovjet járművel szemben ez a rádió-távirányítású változathoz hasonlóan nem valósult meg.


Műszaki adatok:

Név: A12 Mark II „Matilda II”

Típus: gyalogsági (nehéz) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 26,92 t

Hossz: 6,00 m

Szélesség: 2,60 m

Magasság: 2,50 m

Motor: 2 db, egyenként 87 Le-s (AEC, 6 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 40 mm-es löveg (Ordnance QF 2, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es géppuska (Vickers, párhuzamosított)

Páncélzat: 20-78 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 24 km/h (úton), 14 km/h (terepen)

Hatótávolság: 257 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.