97-es típus
„Te-Ke”
Előzmények:
A nyugat-európai nagyhatalmak által legyőzött japánok az 1850-es években kénytelenek voltak felhagyni korábbi életstílusukkal, amit megtettek rendkívül gyors ütemben kezdtek felzárkózni az európai nagyhatalmakhoz. Ez komplex politikai, gazdasági és társadalmi változások egész sorát takarta, de a többi ázsiai állam számára a legfontosabb változást az agresszív külpolitika jelentette.
A Nagy Japán Birodalom az 1800-as évek végére, mindössze néhány évtized alatt fokozatosan európai fejlettségű és erejű nagyhatalommá vált, amely maga is megkezdte gyarmatbirodalma kiépítését. Ehhez első lépésként legyőzte a hanyatló Orosz Birodalmat, ami az első alkalom volt, hogy európai ország vereséget szenvedett egy lényegesen fejletlenebb ázsiai országtól.
A valóságban azonban a japánok már ekkor Ázsia legfejlettebb és legerősebb országának számítottak, akik az első világháború alatt az Antant oldalán harcoltak. A világháborút követően a japánok folytatták terjeszkedő politikájukat, de ez egyre komolyabb problémát jelentett, ugyanis Ázsiát az európai nagyhatalmak már felosztották maguk között. Japánnak szüksége volt a nyersanyagokra a további terjeszkedéshez, ezért mindinkább szembefordultak az Antant országaival és az 1930-as években új szövetségesre leltek a fasiszta Németországban és Olaszországban.
Ekkor a japánok már (a németekhez hasonlóan) aktívan készültek egy újabb háborúra, hogy megnöveljék területüket. A felduzzasztott katonai költségvetés nagy részét a japán haditengerészet emésztette fel, amely repülőgép-hordozókat, illetve egyre nagyobb csatahajókat épített, lévén a megszállni kívánt területek különböző európai országok gyarmataiként funkcionáltak, akik maguk is modern flottákat tartottak fenn (Holland Kelet-India például holland, Francia Indokína francia, India pedig brit fennhatóság alá tartozott).
A tengeri haderő mellett azonban a japánok a szárazföldi haderejüket is fejlesztették, mert északon a szovjet, nyugaton pedig kínai területeket kívántak elfoglalni. Ennek részeként a japánok lemásolták és a helyi viszonyokhoz adaptálták a legújabb európai fegyvereket, az ismétlőpuskáktól a harckocsikig. Ezen folyamat első lépéseként a japánok küldöttségeket indítottak az európai nagyhatalmak területeire, ahol megvizsgálták a különböző tervezeteket és eldöntötték a hazai fejlesztés irányát.
Japán az első világháborúban csupán néhány szárazföldi összecsapásban vett részt és harckocsit egyáltalán nem fejlesztett, ezért többek között megvásárolta a brit Carden Loyd kisharckocsit, amelyet 6-os típus néven rendszeresített és ezt alkotta a későbbi japán páncélosok alapját (emellett az első világháborús francia FT-17-est is használták, Ko-Gata Szensa néven).
A japánok párhuzamosan több harckocsit fejlesztettek: a 89-es és 92-es típusú páncélosok csak korlátozott példányszámban készültek, de a háborúra való felkészülés jegyében az 1930-as évek elején megalkották az olcsó 94-es típusú kisharckocsit, valamint a 95-ös típus könnyű harckocsit (becenevük TK, illetve Ha-Gó volt).
A 94-es típusú kisharckocsi előállítása rendkívül alacsony költséggel megoldható volt, de a páncélos kezdetleges kialakítása és az a tény, hogy nem rendelkezett löveggel, arra ösztönözte a döntéshozókat, hogy megrendeljék váltótípusát.
Ez lett a 97-es típusú könnyű harckocsi (amely nem azonos a 97-es típusú közepes harckocsival): eredetileg a fejlesztő Hiro Dzsidósa (~ Hiro Járműgyártó Vállalat) már 1936-ban bemutatta az utódtípust, de a hadsereg nem volt elégedett a prototípussal, ezért át kellett tervezniük a páncélost. A végleges modell a már említett 97-es típus nevet kapta, mert a japán birodalmi naptár 2697-ig évében (1937-ben) rendszeresítették, teljes hivatalos neve a „97-es típusú Te-Ke” (japán; könnyű páncélautó) volt (egyes források a korábbi 94-es típusra is Te-Ke néven hivatkoznak, annak ellenére, hogy az előd kisharckocsi ”TK” beceneve a különleges vontató fedőnév rövidítése volt).
Konstrukció:
A 97-es típusú Te-Ke könnyű harckocsi gyakorlatilag átmenetet képezett a 94-es típusú kisharckocsi és a 95-ös típusú könnyű harckocsi között: dimenziói a kisharckocsiét, képességei és alakja a könnyű harckocsiét közelítette.
A páncélos a 94-es típushoz hasonlóan kétfős legénységgel rendelkezett, közülük a parancsnok a jármű tornyában kapott helyet, ugyanakkor a kisharckocsival szemben a 97-es típus már löveggel is rendelkezett. A harckocsiba a 37 mm-es, 94-es típusú páncéltörő löveget építették, amelyet a 95-ös típus is használt - ez a fegyver a második világháború előtt képes volt a legtöbb európai harckocsi kilövésére. A löveg mellett a harckocsi nem rendelkezett géppuskával.
A Te-Ke nagyobb volt a 94-es típusú kisharckocsinál, de a 95-ös típus méretadatait nem érte el: a páncélos teljes hossza mindössze 3,68 méter, szélessége 1,8 méter, magassága pedig 1,9 méter volt, ami 4,7 tonnás tömeggel párosult.
Az alacsony tömeg miatt a harckocsi páncélzata korlátozott volt: a frontpáncél vastagsága egyes források szerint elérte a 16 mm-t, de szemből a harcjármű nagyrészt 12 mm-es, oldalt 7 mm-es, hátul pedig 5 mm-es páncélzattal rendelkezett (a tornyon és a testen egyaránt). A 97-es típus páncélzata teljes mértékben szegecseléssel készült.
A Te-Ke páncélzatát részben az elődből átemelt futómű korlátozta, amelyet már az egyébként rendkívül könnyű páncéltörő löveg beépítése is megterhelt, ugyanakkor az alacsony tömeg azt is jelentette, hogy a harcjármű mozgatásához nem volt szükség erős motorra.
A 94-es típusú kisharckocsi egy mindössze 32 lóerős Mitsubishi benzinmotort használt, amelyet a harckocsi elejébe építettek be. A 97-es típusnál áttértek a hagyományos, farba épített motorra és a korábban használt, benzinüzemű erőforrást egy 65 lóerős, négyhengeres Ikegai dízelmotorra cserélték, ezáltal a közel 40%-os tömeg-növekedés ellenére nőtt a harckocsi teljesítmény/tömeg aránya, ami előnyösen hatott a menetdinamikára és épített úton 42 km/h-ra növelte a végsebességet.
Fejlesztések:
Megjelenésekor a 97-es típusú könnyű harckocsi kis mérete ellenére kiemelkedő tűzerővel rendelkezett, de a japán ipar nem tudta elegendő mennyiségben előállítani a páncélos által is használt 94-es típusú páncéltörő löveget (a gyártást a Ha-Go szívta el), ezért kényszerből egyes Te-Ke páncélosokat löveg helyett kizárólag géppuskával szereltek fel.
Technikailag a 97-es típus a 94-es típus továbbfejlesztett változatának tekinthető, de az áttervezés hatására a két harcjármű már sem méretüket, sem teljesítményüket, sem pedig külalakjukat tekintve nem volt azonos: ennek oka részben az áthelyezett motor volt, emiatt a TK hátsó szekcióba épített tornya helyett a teljes küzdőteret áthelyezték a páncélos középső szekciójába.
A 97-es típusból több specializált változatot terveztek (ld. „Utóélet” bekezdés), de magát a Te-Ke kisharckocsit nem fejlesztették tovább, mivel (ahogy az fentebb is olvasható), a brit eredetű váz elérte fejleszthetősége határait és az 1930-as évek második felének gyors fejlődése következtében hamarosan az összes kisharckocsit elavultnak ítélték, helyüket páncélautók és könnyű harckocsik vették át.
Szolgálatban:
A 97-es típus a 94-es típust váltótípusaként került gyártásba, olyannyira, hogy ugyanazon a gyártósoron készültek, igaz, a csúszások miatt e páncélos előállítása csak 1938-ban kezdődött meg, míg a 94-es típus előállítását már egy évvel korábban beszüntették. A Te-Ke feladata ugyanaz volt, mint elődjének: felderítés biztosítása a főerők számára, emellett szükség szerint másodlagos feladatok ellátása, köztük járőrözés a megszállt területeken.
Emiatt a 97-es típusú kisharckocsik a japán csapatok előtt mozogtak, de gyakran tüzükkel is támogatták a gyalogságot. Az apró páncélos a második világháború európai kezdetére már elavultnak számított, de az ázsiai országok általában csupán maroknyi harckocsival rendelkeztek és a helyi európai (elsősorban rendfenntartó) erők is csak kisszámú, elavult páncélost irányítottak. Ezen körülmény és a páncéltörő fegyverek hiánya miatt a többi országénál kisebb japán harckocsik relatív sikeresnek bizonyultak (szükség esetén a 97-es típust lövegvontatóként is használták).
A 97-es típus gyártása 1941/42-ig tartott, ez idő alatt kb. 5-600 példányt építettek (a pontos adatok forrástól függően 557 és 616 között mozognak). Ez azt jelentette, hogy a Te-Ke harckocsik mindenhol megjelentek, ahol a japán erők harcoltak. Elsődleges működési területük Kína volt, ahol a háború végéig alkalmazták őket: itt alapvetően jól szerepeltek, mivel a kínai erők általában csupán löveg nélküli kisharckocsikat tudtak szembeállítani a 97-es típussal.
A Te-Ke-t más japán harckocsikkal együtt bevetették a szovjetek ellen is (többek között az 1939-es Halhin-goli csatában), de a szovjet-japán határháború egyértelmű kommunista győzelemmel ért véget, amiben fontos szerepet játszottak a szovjet könnyű harckocsik (köztük a T-26-os és a BT gyorsharckocsik), amelyek 45 mm-es lövegükkel az összes japán páncélost képesek voltak kilőni.
E csata eredményeként a japánok végleg letettek az észak-nyugati terjeszkedésről és ehelyett Kína mellett a Csendes-óceáni térség felé kívánták növelni hatalmukat, ahol az amerikaiakkal kerültek szembe. Kezdetben a 97-es típus itt is jól szerepelt, részben azért, mert alacsony tömege miatt a minimális teherbírású helyi hidakon is áthaladhatott és a keskeny ösvényeken is elfért, de amikor a háború második felében az amerikaiak ellentámadást indítottak, a páncélos gyakorlatilag használhatatlanná vált.
Ugyanúgy, hogy elődére, a 97-es típusra is nemcsak az M4 „Sherman” közepes harckocsik és az M3 „Stuart” könnyű harckocsik, de a 12,7 mm-es nehézgéppuskák is veszélyt jelentettek, miközben a Sherman Európában már sok esetben elégtelennek számító páncélzatát a 37 mm-es japán löveg közvetlen közelről sem ütötte át. A 97-es típussal harcoltak többek között a Fülöp-szigeteken, Szingapúrban és más több ázsiai országban, de ekkorra már szinte semmilyen hatást nem tudtak elérni velük és gyakran kerültek ellenséges kézbe. A Te-Ke-t kizárólag a japán haderő rendszeresítette.
Utóélet:
A 97-es típus a világ egyik legfejlettebb kisharckocsija volt, több tekintetben hasonló a nagyobb, olasz L6/40-eshez, de mire gyártásba került, már megjelentek a nagyobb kaliberű löveggel, vastagabb páncélzattal és erősebb motorral felszerelt páncélosok, míg a Te-Ke kialakítása érdemi fejlesztést már nem tett lehetővé:
97-es típusú vegyi, illetve fertőtlenítő harcjárművek (vegyi/fertőtlenítő harckocsi):
A Te-Ke vázára épített (de az előd 94-es típus tornyával felszerelt) vegyi harci, illetve vegyvédelmi (fertőtlenítő) harcjármű. Mindkét típus légmentesen zárt, ezáltal (korlátozott ideig) fertőzött területen is üzemelhettek - maguk a páncélosok csak vontatóként funkcionáltak, a felszerelést egy különálló, lánctalpas utánfutón szállították. Értelemszerűen a vegyi harckocsi különböző mérges gázok (pl.: mustárgáz) permetezésére volt képes, míg a mentesítő változat fertőtlenítő szert permetezett, semlegesítve az ellenséges vegyi támadást vagy a gyalogság által használhatóvá tette a korábbi japán vegyi támadásban szennyeződött harcteret.
98-as típus „So-Da” (páncélozott csapatszállító):
A Te-Ke vázára épített páncélozott csapatszállító. A 98-as típus motorját a harcjármű frontjába helyezték át és a felszabadult hátsó területen, a motor és a torony helyén egy felül nyitott platót alakítottak ki. A So-Da csapatszállítóként, lőszer-hordozóként és löveg-hordozóként is szolgált (egy ilyen harckocsi látható a jobboldali fotón).
100-as típus „Te-Re” (tüzérségi megfigyelő harcjármű):
A 97-es típusra épülő tüzérségi megfigyelő harcjármű; gyakorlatilag a Te-Ke löveg nélküli változata, amelyet rádióval és optikai távmérővel szereltek fel, pontosítva a tüzérségi tüzet. A Te-Re 6-8 főnyi legénységet szállított.
Műszaki adatok:
Név: 97-es típus „Te-Ke”
Típus: kisharckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 4,70 t
Hossz: 3,68 m
Szélesség: 1,80 m
Magasság: 1,90 m
Motor: 65 Le-s (Ikegai, 4 hengeres, dízelüzemű)
Legénység: 2 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (94-es típusú, a toronyban)
Másodlagos fegyverzet: nincs
Páncélzat: 6-16 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 42 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 250 km