97-es típus

„Csi-Ha”


Előzmények:

A Japán birodalom a második világháborúig Ázsia messze legfejlettebb országa volt annak ellenére, hogy az ország évszázadokig követte a bezárkózás politikáját, teljesen elszigetelve magát az általános fejlődéstől. A Meidzsi-restauráció után a megerősödő szigetország a hódítás útjára lépett - a japánok (a nagy európai nemzetekhez hasonlóan) távoli, fejletlen, de nyersanyagokban gazdag gyarmatok megszerzésére törekedtek.

Természetesen az offenzív külpolitika legfőbb eleme az erős, ütőképes hadsereg megteremtése volt, amelyben - szintén európai mintára - a gyalogságot gépesített egységekkel támogatták. A páncélautók és - igaz, korlátozott mértékben, de - a gépesített tüzérség mellett a legnagyobb tűzerőt kétségkívül a harckocsik adták, ezért Japán ilyen típusokat is készített.

Az 1928-ban tervezett 89-es típusú „I-Gó” nevében is hordozta az elsőséget (a katakanával írt szó jelentése: első). Annak ellenére, hogy egész Ázsia első helyi tervezésű páncélosa volt, az I-Gó kiváló képességekkel rendelkezett: fejlesztett változatának végsebessége 26 km/h volt, tornyába pedig egy 57 mm-es löveget szereltek.

A harmincas években azonban a harckocsik új generációja jelent meg, amelyek elődeiknél kisebb méretűek, hasonló tűzerejűek és páncélzatúak, viszont jóval gyorsabbak voltak. Mivel Japán ekkor már nagy erőkkel készült más országok részleges vagy teljes elfoglalására, evidens volt, hogy azonnal adaptálni fogják az újdonságokat.

A tervezet 1936-ban készült el - csak két évvel később kezdték gyártani, de így is hasznos típusnak bizonyult, ráadásul felhasználhatták rajta korábbi tapasztalataikat (pl.: Mandzsúria 1931-es lerohanása alatt az I-Gó-k menthetetlenül lemaradtak, nemegyszer komoly problémákat okozva).

Az új program végül a 97-es típusú közepes harckocsi képében öltött testet, de a Mitsubishi nehézipari művek prototípusa nem került egyből gyártásba. Ennek az volt az oka, hogy a felső-vezetés ekkoriban inkább egy hasonló kialakítású, de könnyebb és mindenekelőtt olcsóbb modellt részesített előnyben. 1937-ben viszont kitört a második kínai-japán háború, emiatt a kormány azonnal és jelentősen növelte a hadügyminisztérium költségkeretét, amely rögtön meg is rendelte a harckocsit.

Az új páncélost azért nevezték 97-es típusúnak, mert a japán birodalmi naptár szerint 2597-ben (a Gergely-naptár szerint 1937-ben) rendszeresítették. A harcjármű beceneve is ehhez hasonló volt, az elnevezés nem véletlen: a ”Csi” a Chusan-Sha, azaz közepes harckocsi rövidítése, a ”Ha” pedig arra utal, hogy volt ez a harmadik modell.


Konstrukció:

A 97-es típus tervezésekor meglepően modern harckocsi benyomását keltette: a közepes méretű, lapos testű japán páncélos több hasonlóságot mutatott a korabeli Panzerkampfwagen III-as harckocsival (bár azonos tömeg mellett a Csi-Ha minden dimenziójában kisebb volt).

A japán harckocsik egyik komoly problémája (hasonlóan az Egyesült Királyság és Franciaország típusaihoz) a túl szűk toronygyűrű volt, amely egyrészt lehetetlenné tette nagyobb kaliberű lövegek beépítését, másrészt nagyon megnehezítette a parancsnok dolgát, mivel az irányítás mellett rá hárult az irányzás, a töltés és a tüzelés is.

Ebből a szempontból a 97-es típusú harckocsi előrelépést jelentett, lévén a középvonaltól kissé jobbra eltolt tornyában a korábbi egy helyett már két fő foglalt helyet, ezáltal jobban megoszthatták a feladataikat.

Maga a torony teljesen egyedi alakú volt, nem volt sem szögletes, sem pedig kerek. A mérnökök ehelyett egy furcsa, csepphez hasonló formát terveztek: a nagyjából kör alakú toronyból hátul kiállt egy páncélozott szekció (itt helyezték el a fő löveggel átellenes irányba néző géppuskát).

A Csi-Ha tűzerejét egy 57 mm-es, rövid csövű löveg adta, mivel az erre a célra szánt 47 mm-es löveget nem találták elég erősnek (e löveget az I-Gó fejlettebb változatából, a 89B típusú „Ot-Su”-ból vették át). A torony tetején helyezték el a 3/5-nyi kört formázó antennát, amely így nem növelte jelentősen a páncélos magasságát (ellentétben pl. a magyar 38M „Toldi” harckocsin használttal).

A 97-es típus hosszú, lapos testét a közepes harckocsikhoz képest vékony, a legvastagabb helyen is mindössze 26 mm-es páncélzat védte (ezt érdemes összehasonlítani a kortárs Matilda II 78 mm-ével).

A védelem a toronynál sem volt sokkal erősebb, itt a legvastagabb helyen (a lövegpajzson) 33 mm-nyi páncélzat védte a legénységet. Ennek valószínűleg két oka volt: egyrészt a távol-keleti infrastruktúra, különösen a hidak nem bírták el a nehezebb páncélosokat (hasonlóan az argentin TAM-hoz), másrészt a japán mentalitásban benne volt a sebezhetetlenség, a ”mindent a tűzerőre, semmit a védelemre” elv (ld. Mitsubishi A6M „Zero” vadászgép).

Természetesen a vékonyabb páncélzat egyben kisebb össztömeget is jelentett, amellyel nagyobb sebességet lehetett elérni. Ebben a Csi-Ha segítségére volt a szintén japán 95-ös típusú könnyű harckocsiból átvett futómű, bár a bő egy méterrel hosszabb test miatt oldalanként hat futógörgőt kellett beépíteni (szemben az elődnél alkalmazott négy párral).

A közel 16 tonnás páncélos mozgatásáról egy 170 lóerős Mitsubishi motor gondoskodott, így a Csi-Ha igen mozgékony volt (a kiváló páncélosnak tartott kortárs francia SOMUA S35-ös 20 lóerővel erősebb motort kapott, viszont tömege harmadával nagyobb volt a japán riválisnál).


Fejlesztések:

A Csi-Ha nem volt a legjobb típus, viszont elérhető volt, nem túl drága és még mindig jobb, mint a 94-es típusú kisharckocsi. A 97-es típus mindaddig kiválóan teljesített, amíg elavult páncélosokkal került szembe, de a modern szovjet harckocsik, például a Christie-típusú futóművel ellátott BT-sorozat (különösen a BT-7) elleni harcokban kiviláglottak gyengeségei.

A problémát úgy próbálták orvosolni, hogy elkészítették a továbbfejlesztett Csi-Ha-kat. Az új variánsnak elsősorban a lövegét kívánták javítani, de amit lehetett megtartottak, hogy alacsonyan tartsák a költségeket. Az új páncéloson ezért változatlanul hagyták a testet - nem csak a hátrafelé enyhén lejtő lánctalpon nem változtattak, de megmaradt az oldalanként két nagy és egy kicsi visszafutó-görgő is.

A torony viszont új volt: a hátul szélesebb variánsba elöl egy hosszabb löveget helyeztek el, a hátrafelé tüzelő (jobbára csak a lőszert pazarló) géppuskát viszont megtartották (a szovjetek is csak az 1945-ben bevetett JSz-3-asnál váltak meg tőle). A kész páncélost 97-Kai típus „Shinhoto Csi-Ha” néven tartották nyilván (a Shinhoto jelentése: új tornyú), gyártása 1942-ben kezdődött (ld. lent).

Hamarosan ez is kevésnek bizonyult, ezért megkezdték egy még erősebb verzió építését. Bár az 1-es típus „Chi-He” a 97-es típus közvetlen leszármazottja volt, ennél a típusnál 50 mm-ig vastagították a páncélzatot.

Azért, hogy a harckocsi ne legyen alulmotorizált, az eredeti, 170 lóerős hajtóművet egy 240 lóerős egységre cserélték, ráadásul a lövegét is egy új, 47 mm átmérőjű modellel váltották fel. Ez azonban nem volt elég, a még így is csupán 17 tonnás páncélos nem lehetett ellenfele a Szövetségesek új harckocsijainak, ráadásul lövege már a szolgálatba állításkor sem volt kellően erős. A fő problémát mégis a Chi-He gyártási sebesség jelentette: annak 1944-es leállításáig (szűk két év alatt) mindössze 170 példány készült belőle.


Szolgálatban:

A 97-es típus alapváltozata lekéste a kínai-japán háború kezdetét, ennek ellenére ez a típus lett a Japán birodalom egyik legfontosabb harckocsija. A Csi-Ha az ázsiai hadszíntéren megfelelő, sőt, ideális páncélosnak számított: elég nagy tűzerővel és mozgékonysággal, valamint kellően kis mérettel rendelkezett, így nem okoztak számára gondot a gyenge hidak és a szűk erdei utak.

Mindezek ellenére a gyártás igen lassan haladt: évente átlagosan 200 db 97-es típusú harckocsi gördült le a futószalagról és az 1941-es rekordévben is mindössze 507 db Csi-Ha készült el (összehasonlításul: a szovjet T-34-esből 1300 db, az amerikai M4 „Sherman”-ből pedig 3000 db készült - havonta).

Ennek részben a haderőnemek az európaitól eltérő aránya volt az oka: a számos szigetből álló, a gyarmataitól óceánokkal elválasztott Japán elsősorban haditengerészetét és légierejét fejlesztette, illetve a partraszállásokra koncentrált (ld. kétéltű harckocsik).

Mivel a legtöbb ellenfél (a kínaiak és a Fülöp-szigeteken állomásozó angolok) kisszámú és elavult harckocsival rendelkeztek, ez kezdetben nem is jelentkezett komoly problémaként. A szovjetek elleni (japán vereséggel zárult) 1939-es Khalkhin Gol-i csatában viszont az új ellenséges harckocsik (pl.: a BT-5) és páncélautók (pl.: a BA-10) már komolyabb veszteségeket okoztak a japánok soraiban.

1942-ben megjelent az erősebb 97-Kai típus, de ekkorra a páncélos már menthetetlenül elavultnak számított. Ezt bizonyították a csendes-óceáni szigeteken vívott amerikai-japán harcok tapasztalatai is: az M4-es páncélosok könnyedén végeztek minden japán típussal. Már a Csi-Ha közepes-harckocsikénti besorolása sem állta meg a helyét: ekkoriban a világ többi részén már a 30 tonnás vagy annál nehezebb típusok domináltak, de például a németek a 45 tonnás Panzerkampwagen V „Panther”-t is ebbe a kategóriába sorolták.

Még így is a Csi-Ha volt a leghatékonyabb japán harckocsi, amelyből összesen 2092 példány készült el (ebből 930 db a fejlesztett verzió), ezért szinte mindenhol előfordult, ahol a japánok megvetették a lábukat (a világháborút követően a kínaiak némileg módosítva, Gongchen harckocsi néven használták tovább).


Utóélet:

A 97-es típus ugyan kortársaihoz képest gyengének tűnt, de azt nem szabad elfelejteni, hogy a japánok a harckocsikat akkoriban általánosan lenézték (mivel a fentebb is említett elv alapján már önmagában egy páncélzattal ellátott járműben szégyen volt szolgálni).

A harcokban azonban hatékonyabbnak bizonyult a többi japán páncélosnál, ezért a Ha-Go-t váltva ez vált a legfontosabb japán harckocsivá, amelyből különleges célokra átalakított verziókat is kialakítottak - voltak kísérletek a haditengerészeti értékesítésre (kétéltű verzió) és harctéri műszaki-mentőjármű létrehozására is (utóbbi típus farrészére egy kisméretű darut szereltek):


3-as típus „Chi-Nu” (közepes harckocsi):

A 97-es típus volt Japán egyik legjobb második világháborús harckocsija, de a Szövetségesekkel szemben ugyanúgy alulmaradt, mint a 97-Kai és a még erősebb 1-es típus, ezért a Csi-Ha alapján megterveztek egy még ennél is erősebb modellt is. A Chi-Nu gyártása 1944-ben vette kezdetét és bár az új harcjármű még mindig csupán 20 tonnát nyomott, tornyában már egy 75 mm-es löveget hordozott (ezzel második világháború legnagyobb tűzerejű Japán harckocsijává vált).

Mivel az amerikaiak folyamatos bombázásai súlyos károkat okoztak a hátországi nehéz-iparnak és az elvesztett területekkel lecsökkent a beérkező nyersanyag is, e harckocsi előállítása is elképesztően lassan haladt. Végül a legyártott 166 db 3-as típusú harckocsit sohasem vetették be, mivel - mint elérhető legjobb páncélost - a Japán főszigetek védelmére rendelték (erre a harcra az amerikaiak által ledobott két atombomba miatt nem került sor).


Műszaki adatok:

Név: 7-es típus „Csi-Ha”

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 15,80 t

Hossz: 5,50 m

Szélesség: 2,34 m

Magasság: 2,33 m

Motor: 170 Le-s (Mitsubishi 97-es típusú, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 57 mm-es löveg (97-es típusú, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 2 db 7,7 mm-es géppuska (97-es típusú, egy a torony hátsó részén, egy a vezető mellett)

Páncélzat: 8-33 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 38 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 210 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.