95-ös típus

„Ha-Gó”


Előzmények:

A bezárkózás évszázadai után - a Meidzsi-restauráció részeként - Japán végül kénytelen volt megnyitni kapuit a külföldiek előtt: ennek következtében az addig középkori szinten élő ország gyors ütemben fejlődni kezdett.

Az 1900-as évek elején a szigetország fokozatosan kiterjesztette a befolyását a környező országokra - ehhez hozzájárult az is, hogy az első világháborúban Japán az Antant oldalán harcolt. A győztes háborút követően egyre agresszívabb terjeszkedésbe kezdtek: ez nem csak a gyarmatok földjeinek megszerzését jelentette - Japán nyersanyagban szegény ország, ezért jóformán minden fontosabb hadianyagból (üzemanyag, fémek) behozatalra szorult.

A hódító törekvésekhez jól felszerelt hadseregre volt szükség, ezért az európai fejlődést követve az 1930-as években a Japán Császári Hadsereg is megkezdte az alakulatok lehető legszélesebb körű gépesítését.

Ennek komoly gátja volt az ország közepes harckocsija, a 89-es típus „I-Gó” (továbbfejlesztett angol Vickers Mark C „Hornet”), mivel ennek végsebessége műúton is csupán 15,5 km/h volt.

A hadvezetésnek egy olyan könnyebb páncélosra is szüksége volt, amely a katonai teherautók sebességét (legalább 40 km/h-t) is képes tartani. Az új jármű mintáját a rivális Szovjetunió BT-2-es könnyű harckocsija adta, mivel ez a páncélos - hála Christie-típusú felfüggesztésének - épített úton akár 72 km/h-val is haladhatott (ez megfelel egy mai fő csataharckocsi sebességének).

A Hadsereg Műszaki Irodája 1933-ban kezdte a tervezést és egy évvel később már be is mutatták a katonaság sagami-i fegyvergyárában összeszerelt prototípust. Ennek a sietségnek ára volt: a gyalogság elutasította a rendszerbe állítást, mivel az új modellnek túl gyenge volt a páncélzata.

A lovasság azonban megrendelte a típust, mert számukra a minél nagyobb sebesség és egy páncéltörő löveg megléte sokkal fontosabb volt, mint a páncélzat. A védelemnek a japánok hagyományosan nem tulajdonítottak túl nagy szerepet, mert úgy vélték, hogy eleve nem találhatják el őket - ez a gondolkodás később számtalan harckocsizó és vadászpilóta halálát okozta).

Végül a gyalogság is elfogadta a járművet, mert egyetértettek abban, hogy még mindig jobban páncélozott, mint a korabeli páncélautók. E harcjármű gyártását a japán birodalmi naptár 2695-ik évében (1935-ben) kezdték meg, ezért 95-ös típusú harckocsinak nevezték (ugyanezért kapta például a 2700-tól - 1940-től - gyártott legendás Mitsubishi A6M „Zero” a „haditengerészeti 0 típus” nevet). A 95-ös típusú harckocsi a gyár „Ha-Gó” becenévvel illette, a hadsereg viszont a 97-es típus, „Ke-Gó” megnevezést használta, sőt, felmerült a „Kyu-Gó” is.


Konstrukció:

A 95-ös típusú harckocsiban szinte mindent a magas végsebességnek rendeltek alá, de sokat merítettek a korábbi hazai (japán) páncélosok megoldásaiból is. A vázra egy balra eltolt felépítményt építettek, amely a lánctalpak fölé nyúlt - erre helyezték el az apró, egyszemélyes tornyot.

A toronyba a (német PaK 36-oson alapuló) 37 mm-es, 94-es típusú vontatott löveg átalakított változatát, a 98-as típusú páncéltörő löveget helyzeték. Ez a gyorstüzelő (félautomata) fegyver AP (angol; páncéltörő) és HE (angol; nagy-robbanóerejű) lőszerrel tüzelhetett és közel 700 m/s-os kezdősebességének köszönhetően 500 méteren 25 mm-nyi függőleges, homogén páncéllemezt ütött át.

A főfegyver kiegészítéseként két géppuskát szereltek be, de nem az európai hagyományoknak megfelelően (egy géppuska a vezetőnek, egy párhuzamosított) - a vezető mellett ülő lövész működtette az egyik géppuskát, a másik, féloldalasan hátrafelé nézőt a toronyban ülő parancsnok.

A könnyű löveg és a kis test ellenére a 95-ös típusú harckocsi tömege meghaladta a 7 tonnát, ezért a megfelelő sebesség elérésének ezen a típuson is a védelem látta kárát. Bár a páncélos egyes részein mindössze egyetlen 6 mm-es páncéllemez védte a bent ülőket, a frontrészen a lövegpajzs páncélzatának vastagsága közel 60 mm-es volt.

Ezáltal korában a Ha-Gó szinte bármilyen erős, a toronyra szemből leadott találtatnak ellenállt, minden más irányból viszont könnyen kilőhették, mivel itt a maximális páncélvastagság csupán 14 mm volt.

A 95-ös típusú páncélosok megfelelően gyors mozgatásáról egy 14300 ccm-es Mitsubishi dízelmotor gondoskodott, mellyel a harcjármű 45 km/h-ig gyorsulhatott. Ebben komoly szerepe volt a spirálrugós felfüggesztésnek is, amelynek a négy pár futógörgőn keletkező erőhatások elosztásában volt szerepe.

Ezek hozadékaként a Ha-Gó azon ritka harckocsik közé tartozott, amelyek nem tudtak helyben megfordulni (ehhez teljesen függetleníteni kell egymástól a két lánctalpat). A járműben háromszemélyes legénység szolgált: a parancsnok működtette a löveget és a géppuskát, baloldalt ült a másik géppuskát használó lövész, jobboldalt pedig a vezető foglalt helyet.


Fejlesztések:

A második világháború előtt és alatt a 95-ös típusú harckocsi volt a japán hadsereg legfontosabb könnyű harckocsija, de mivel a kezdeti sikereket követően a típussal súlyos veszteségeket szenvedtek, megkezdődött annak feljavítása.

Már a második világháború előtt megkezdték a 95-ös típus „Manshu” modell gyártását, amely szinte mindenben a Ha-Gó másolata volt, ám ezt a variánst kifejezetten kiképzési célokra építették.

Mivel a páncélos lövege nem volt elégséges a legtöbb ellenséges harckocsi megsemmisítéséhez, ezért ezt a Japán akkori leghatékonyabb közepes harckocsijának, a 97-es típusú „Csi-Ha” harckocsinak a lövegével kívánták felváltani.

Ez a program nem vezetett sikerre: hiába tervezték át a tornyot, az aprócska felépítmény nem volt alkalmas az 57 mm-es löveg befogadására, ezért a 3-as típusú „Ke-Ri” fejlesztését végül leállították.

Mivel a probléma nem szűnt meg, ám az erősebb löveget nem lehetett a Ha-Gó kisméretű tornyába beépíteni, végül átmeneti megoldásként a 95-ös típus tornyát kiszerelték és a Chi-Ha nagyobb felépítményét építették a helyére.

Ezáltal valóban nőtt a modell tűzereje, viszont a megnövekedett tömeg miatt a harcjármű elvesztette egyetlen előnyét, a mozgékonyságát - az új páncélos a 4-es típusú „Ke-Nu” építését ennek ellenére megkezdték.

A 95-ös típusú harckocsiból még a második világháború előtt elkészítették a feljavított 98-as típus „Ke-Ni”-t, amely erősebb páncélzatot és Christie-típusú felfüggesztést kapott, ennek hála műúton elérhette az 50 km/h-s sebességet.

Sajnos hiába volt jobb szinte minden tekintetben a Ha-Gó-nál, előállítása jóval drágább volt, ezért csak akkor kezdték gyártani, amikor a Ha-Gó-k már hatástalannak bizonyulta (ám ekkorra a Ke-Ni is elvesztette előnyét az amerikai harckocsikkal szemben).


Szolgálatban:

A második világháborús távol-keleti harcok sokban különböztek mind a nyugati, mind a keleti frontokon tapasztalttól. A terep itt rendkívül egyenetlen volt kisszámú épített úttal, esőerdei klímával és mocsaras, fás területekkel (emiatt a legnagyobb gondot sokszor nem is az ellenség, hanem az esőzések, a növényzet és a trópusi betegségek jelentették).

Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a háború korai szakaszában az apró, de mozgékony 95-ös típusú harckocsik sikeresen szerepeltek a főként német Panzerkampfwagen I-eseket és olasz L3/33-asokat használó ellenséggel szemben.

Részben ezek miatt a kedvező tapasztalatok miatt válhatott a Ha-Gó Japán legnagyobb számban használt harckocsijává: amikor 7 év után, 1943-ban leállították a gyártást, már mintegy 2300 kész példányt adtak át a hadseregnek (a legtöbb, 853 db a Mitsubishi Nehéz Iparműveknél, a többi 5 különböző gyárban épült).

Mint a hadsereg leggyakoribb harckocsija, a 95-ös típusú páncélosok minden korabeli japán hadszíntéren megjelentek, igaz, gyakran harcoltak dzsungelben, ahol a nehéz terep és a dús növényzet miatt a harckocsik háttérbe szorultak.

A Ha-Gó-kat Mandzsúriában a szovjetek ellen vetették be, ám itt a legnagyobb veszélyt nem a rendkívül gyors é közel kétszer olyan nehéz BT harckocsik jelentették (a szovjet harckocsi képes volt több mint 1000 méterről kilőni a Ha-Gó-t, míg a japán löveg csak feleekkora távolságról volt hatásos), hanem a gyalogos páncélvadász egységek. A néhány fős brigádok Molotov-koktélokat dobtak a járművekre, aminek következtében a 95-ös típusú harckocsik benzinmotorja gyakran felrobbant.

Ekkorra fény derült a harcjármű egyéb gyengeségeire is: bár a felfüggesztés valóban nagy sebességet garantált, ha a Ha-Gó hullámos terepre tévedt, annyira rázkódott, hogy a célzás jóformán lehetetlenné vált (ez akkora problémát jelentett, hogy a jármű küzdőterét - tüdőrákot okozó - azbeszttel vonták be, hogy a felforrósodott fém páncélzat ne égethesse meg a hozzáütődő legénységet). A torony forgatómechanizmusa ráadásul olyan gyenge volt, hogy az amerikaiak a torony és a test közé ékelt zsebkésükkel is megakaszthatták.

Még ennél is komolyabb problémát jelentett a legénység ésszerűtlen elhelyezése: a lövész egyelten géppuskát kezelt, mely csak szűk szögtartományban tüzelhetett, ám a nagyméretű kémlelőnyíláson könnyedén belőhettek. A legnehezebb a parancsok munkája volt: a jármű irányítása mellett egyben ő volt a Ha-Gó lövegének töltője, irányzója és tüzére is.

Ezeknek a hibáknak az volt az oka, hogy a többi második világháborús nagyhatalommal (Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország, Szovjetunió) szemben Japán nem rendelkezett elegendő harckocsigyártási tapasztalattal (de a japán mentalitás is belejátszott, amely bele sem gondolt abba, hogy a járművet eltalálhatják, ezért csak a tűzerővel és a sebességgel törődtek).

Ezeket a problémákat később sem sikerült orvosolni, ráadásul a hatékonyabb 98-as típusú „Ke-Ni” gyártását csak 1941-ben kezdték meg (átlagosan 23 db Ha-Gó-ra jutott egyetlen ilyen, továbbfejlesztett variáns).

A 95-ös típusú harckocsik fokozatosan vesztették el meglévő előnyeiket: bár a harmincas évek végi sikereket nem tudták megismételni, a jármű még hatásos volt az öt évvel később épített amerikai M3 „Stuart” ellen. Nem sokkal később azonban Ázsiába is megérkeztek az amerikai M4 „Sherman”-ek: bár ezek Európában tömegével estek áldozatul a sokkal jobb német típusoknak (pl.: a Panzerkampfwagen VI „Tiger”-nek), a több mint 30 tonnás harckocsik számára a Ha-Gó nem volt ellenfél.

Ez volt az oka, hogy a háború végi harcokban - pl.: Burmában - az angolok és Új Guineában az amerikaiak ellen - jóformán minden 95-ös típusú harckocsi áldozatul esett a Sherman-eknek, M18 „Hellcat” páncélvadászoknak és a többi Szövetséges harckocsinak.

Az alsó kép még a világháború előtt (1938-ban) készült - az elhagyott járműveket szovjetek vizsgálják, a jobboldalon látható példányt viszont a Szövetségesek nézik át (Milne öböl, Új-Guinea).


Utóélet:

Megjelenésekor a 95-ös típusú harckocsi volt - előnytelen elrendezése ellenére - a világ egyik legmodernebb páncélosa (érdemes összevetni a kortárs német Panzer II-essel vagy az angol Mark VI-os könnyű harckocsival).

Emiatt az évek alatt egyre több Ha-Gó épült és ez a típus vált a japán páncélos alakulatok legfontosabb típusává, de idővel a veszteségek is növekedtek és valódi váltótípus híján egészen a 1945-ig, a birodalom kapitulációjáig rendszerben tartották (egyes példányok ezt követően részt vettek a kínai polgárháborúban, sőt, az 1950-es évek elején a koreai háborúban is):


120 mm-es önjáró löveg „Ho-To” (önjáró löveg):

A Ho-To egy, a 95-ös típusú harckocsi (torony nélküli) vázára épített 120 mm-es tarackot takart. A löveg alacsony kezdősebességét ellensúlyozta a HEAT (angol; nagy robbanóerejű páncéltörő, magyarul kumulatív) lőszer, mellyel még az amerikai M4 „Sherman”-t is képes volt kilőni, ám páncélzata szinte semmilyen védelmet nem nyújtott számára.


2-es típus „Ka-Mi” (kétéltű harckocsi):

A második világháború eszkalálódásával a japánok (az amerikaiakhoz hasonlóan) felismerték, hogy a szigetről-szigetre vívott harcokban kiemelt szerep jut a kétéltű harcjárműveknek, ezért megterveztek egy úszóképes csapattámogató modellt. A Ha-Gó vázára épült 2-es típusú páncélost nagyméretű, leszerelhető pontonokkal látták el, de a lassú és alulpáncélozott modell jóformán csak a gyalogság támogatására volt alkalmas.


95-ös típus „Ri-Ki” (műszaki mentőjármű):

A Ha-Gó harckocsi torony nélküli változta, amelynek végére egy csörlős darut erősítettek, javítási feladatokra. Ezen kívül több típust is terveztek (pl.: a 95-ös típus „Ta-Se”: egy légvédelmi löveg, a 3-as típus „Ke-Ri” egy könnyű harckocsi, az 5-ös típus „Ho-Ru” pedig egy páncélvadász volt), de ezek egyike sem került sorozatgyártásba.


Műszaki adatok:

Név: 95-ös típus „Ha-Gó”

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 7,40 t

Hossz: 4,38 m

Szélesség: 2,06 m

Magasság: 2,18 m

Motor: 120 le-s (Mitsubishi A6120VD, hathengeres, 14300 ccm-s, dízelüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (94-es típusú, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 2 db 7,7 mm-es géppuska (97-es típusú, egy a torony hátsó részében, egy a test elején, a baloldalon)

Páncélzat: 6-57 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 45 km/h (úton), 18 km/h (terepen)

Hatótávolság: 242 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.