89-es típus

„I-Gó”


Előzmények:

Az ázsiai birodalmak évszázadokon át a világ legfejlettebb és legerősebb országainak számítottak, később azonban bezárkóztak, ezért még az 1800-as években is középkori szinten álltak. Ilyen volt többek között a Japán Birodalom, amely 1614-ben megtiltotta, hogy területére külföldiek lépjenek, ám 1854-ben az Amerikai Egyesült Államok modern hadihajóival kikényszerítette a nyitást és 13 évvel később véget ért az Edo-bakufu (azaz a Tokugava-sógunátus).

A következő, Meidzsi-korban visszaállították a császár hatalmát és az ország kereskedni kezdett a nyugati országokkal, aminek következtében mintegy fél évszázad alatt ismét Japán lett Ázsia legfejlettebb állama. A szigetország hatalmának növekedésével párhuzamosan igyekezett befolyása alá vonni a környező országokat, amit többnyire erőszakkal oldott meg, ehhez pedig modern hadseregre volt szüksége.

A japánok gyorsan adaptálták az első világháborúban jól bevált harckocsikat is: korai típusaik mind külföldi (jellemzően angol) páncélosokra épültek: a 6-os típusú „Kijusha” például a Carden Loyd kisharkocsira, a 94-es típus pedig a Mark VI könnyű harckocsira.

Ennek oka, hogy az 1920-as évek elején a japán hadsereg lovassága többféle könnyű harckocsit tesztelt: a Carden Loyd kisharckocsi mellett például a legendás francia FT-17-est. A lovasságon kívül a gyalogság is érdeklődött a harckocsik iránt, ám számukra mások voltak a prioritások: a harcjármű képes legyen árkok áthidalására, géppuskafészkek támadására (ugyanakkor elegendőnek tartották, ha a típus a gyalogsággal lépést tud tartani).

A japánok ezért további angol harckocsikat próbáltak ki: a Mark nehéz-harckocsikat és a Medium Mark A-t. Mivel ezek a torony nélküli típusok az 1920-as évek elejére már elavultak, az Oszaka Rikugun Zoheisho (japán; ~ a hadsereg oszakai fegyvergyára) inkább saját harckocsi fejlesztésébe kezdett.

1925-re elkészült a 87-es típus Csi-I, egy 18 tonnás, többtornyú prototípus, de a hadsereg döntéshozó túlságosan lassúnak tartották a típust, ezért pontosították a követelményeket. A korábbi elvárások (álljon ellen az FT-17-ben is használt 37 mm-es páncéltörő lőszer találatának, képes legyen árkok áthidalására, stb.) mellett a jármű tömegének 9,1 tonna alatt kellett maradnia (ezt nem sikerült betartani).

A több angol páncélost fejlesztő és gyártó Vickers vállalat saját Medium Mark II-es közepes harckocsijából alkotta meg a Vickers Medium C prototípust (ez nem azonos az első világháborús Medium Mark C „Hornet”-tel), majd a japánok erre alapozták új típusukat, hogy megfeleljen a feltételeknek.

A kész harckocsit 89-es típusú harckocsinak nevezték el, mert a japán birodalmi naptár 2589-ik évében (1929-ben) állt szolgálatba. A páncélos közkeletű neve I-Gó (első számú) volt, utalva arra, hogy ez volt az első japán fejlesztésű közepes harckocsi (de használták a Csi-Ró kódnevet is, melynek jelentése: közepes, második). A jobboldali képen fentről lefelé egy-egy Medium Mark II, Medium C és 89-es típusú harckocsi látható.


Konstrukció:

Az I-Gó teste az első világháború-végi angol és francia típusokat idézte: a páncélos hosszú testet, de már nem a vázon körbefutó lánctalpakat kapott (mint a korábbi angol nehéz-harckocsik) és ellátták körbeforgatható toronnyal is.

Ebben kapott helyet a rövid csövű, 57 mm-es, 90-es típus löveg, amelyet elsősorban ellenséges tűzfészkek szétlövésére szántak, de harckocsik ellen is hatékony volt. A francia típusokkal (pl.: a Char B1-el) szemben az I-Gó kétemberes tornyot kapott, ezáltal a parancsnokra kisebb teher hárult.

A 89-es típus tornyát szögletes páncéllapokból alakították ki és a második világháborús japán harckocsik egyik jellegzetességét, a torony hátsó részére tervezett géppuskát már az I-Gó-ba is beépítették. Emellett egy második, előrefelé tüzelő géppuskát is elhelyeztek a testben, a vezető mellett (a sofőr a japán közlekedési iránynak megfelelően, a jobboldalon ült).

A test páncélzata a toronyhoz hasonlóan szegecseléssel készült és vastagsága 6-17 mm között mozgott, ami később már nagyon kevésnek bizonyult, de megjelenésekor átlagosnak számított (pl.: a német Panzerkampfwagen III első négy változatát is csak 12 mm vastag fémlapokkal burkolták).

A 89-es típus páncélzatát többségében függőleges vagy enyhén döntött lemezek alkották, de elhagyták az előd Medium C orrán kialakított kitüremkedést (az I-Gó orr-részét egyetlen megdöntött központi lap alkotta).

A japán harckocsi futóműve szinte teljesen megegyezett a Medium C-n használttal: még a görgőket védő páncéllapok alakján sem változtattak. Az oldalanként kilenc kisméretű futógörgő és a 100 lóerős hajtómű műúton 15,5 km/h-s sebességet biztosított, ami a kortársakkal összehasonlítva átlagos értéknek számított.


Fejlesztések:

Az I-Gó volt japán egyik első, (részben) saját fejlesztésű harckocsija, ezért túlnyomórészt az angol prototípusra épült, azonban a változtatások hatására felülmúlta a Vickers Medium C-t és az alapját adó Medium Mark II-t.

Ez a kezdetben könnyű harckocsinak szánt, később viszont (10 tonna fölötti tömege miatt) közepes harckocsivá átsorolt páncélos 57 mm-es löveget kapott, szemben az angol típus 47 mm-es lövegével, ráadásul maximális páncélvastagsága közel kétszerese volt a bázismodellének. A mozgékonyság ugyan valamelyest romlott (maximum 21 km/h helyett 15,5 km/h), de az I-Gó nehezebb is volt a Medium Mark II-nél.

A japán páncélos első változata a 89A típusú „Ko” volt, még a gyengébb, 100 lóerős hajtóművel és felfordított vödörhöz hasonló búvónyílással. Mivel ez a típus az 1930-as évekre már elavultnak számított, elkészült egy feljavított modell is.

A 89B típusú „Otsu”-n két jelentősebb egységen változtattak: a tornyon és a hajtóművön. Az Otsu tornya különleges alakú volt: első részén megtartották az egyenes páncéllapokat, hátul viszont lekerekítették azokat.

Elhagyták a hátrafelé néző géppuskát, helyét egy hátrafelé-oldalra tekintő gépfegyver vette át, emiatt a torony aszimmetrikussá vált (a bal hátsó szekcióba került a géppuska bölcsője, jobbra pedig a búvónyílás - utóbbit szintén áttervezték, így magassága csökkent).

A legnagyobb előrelépést a harckocsit gyártó Mitsubishi saját, A6120VD típusú motorja jelentette. Ez a korábbi 100 helyett 120 lóerős volt és a világ egyik első dízelüzemű harckocsi-motorjának számított. Az erőforrás a korábbiaknál nemcsak erősebb volt (ezáltal 26 km/h-ra nőtt a 89-es típusú harckocsi végsebessége), de kisebb volt a fogyasztása és kevésbé volt hajlamos a meggyulladásra.

A dízelmotorok használatát a japán hadsereg is támogatta, mivel a nyersanyagokban, így kőolajban szűkölködő Japánban a könnyebben előállítható dízel üzemanyag használatát preferálták. Ezen változtatások hatására az Otsu tömege 11,8-ról 13,6 tonnára hízott.


Szolgálatban:

A Dai-Nippon Teikoku Rikugun (japán; ~ japán birodalmi hadsereg, angol rövidítéssel IJA) 1932-ben rendszeresítette a típust, amelyhez a páncélosokat építő Mitsubishi vállalat egy külön gyárat épített.

Az I-Gó-kból összesen 409 db-ot gyártottak, ebből 220 db volt 89A típusú, 189 pedig a fejlettebb 89B típusú. Az elkészült páncélosokat (kis számban) már 1931-ben bevetették Mandzsúria elfoglalásakor, majd az 1937-ben kitört második kínai-japán háborúban (ez utóbbi konfliktus a második világháború végéig, 1945-ig tartott).

A japánok kedvező tapasztalatokat szereztek a 89-es típussal: a páncélos képes volt lépést tartani az előretörő gyalogsággal, 57 mm-es lövege pedig hatékonynak bizonyult a kínai géppuskafészkek ellen.

A sikeres küldetések miatt az I-Gó-kat széles körben használták és külön harckocsizó alakulatokat alkottak - három ezredet állítottak fel, melyeket 89-es típusú harcjárművekkel szereltek fel (összesen 60 ilyen harckocsival).

A páncélost a szovjet-japán határháborúkban is bevetették: több más japán harckocsi mellett I-Gó-k is harcoltak az 1939-es Halhin-goli csatában (ez az angol irodalomban Battles of Khalkhin Gol néven ismert). A hónapokon át tartó összecsapás-sorozat fordulópontot jelentett a japán harckocsik, így az I-Gó történetében is, jól példázva, hogy az elkövetkező harcokban a két háború között tervezett páncélosok mindinkább háttérbe szorulnak.

A szovjet páncélautók (pl.: BA-10) és a BT sorozatú harckocsik sebessége messze felülmúlta a 89-es típusét, lövegük pedig átütötte vékony páncélzatukat (a japánok korábbi ázsiai hódításai azért voltak olyan sikeresek, mert a szembenálló hadseregek nem vagy csak kis számban rendelkeztek harcjárművekkel).

Természetesen a Halhin-goli csatában a japán vereségnek több oka volt, köztük a téves taktika alkalmazása, ám a békekötést követően a Japán Birodalom nem próbált a Szovjetunió felé terjeszkedni és a gyalogsági harckocsik prioritása is csökkent.

A második világháború alatt a 89-es típus már teljesen elavultnak számított és a japánok meg is kezdték a felváltását modernebb harckocsikkal, ennek ellenére az I-Gó-kat széles körben használták a japán-amerikai harcokban.

Itt az Európában (különösen a német harckocsikkal összevetve) gyengének számító amerikai M4 „Sherman” harckocsik szinte minden japán harckocsinál erősebbnek számítottak. 75 mm-es lövegükkel bármilyen távolságból kilőhették a 89-es típust, páncélzatuk pedig ellenállt a kiskaliberű japán lövegeknek, ezért az I-Gó-k komoly veszteségeket szenvedtek.


Utóélet:

A 89-es típus fontos fejlődési lépcső volt a japán harckocsik történelmében és több előremutató részlettel rendelkezett (például a dízelmotorral), de a két világháború közötti konstrukció a második világháborúban már nem állta meg a helyét. Az I-Gó-ból nem készült fejlesztett változtat, ahogy a bázisául szolgáló Medium Mark II-ből sem (a 3 db Medium Mark III önálló konstrukció volt), ezért az alábbiakban a japán harckocsi utódja olvasható:


97-es típus „Csi-Ha” (közepes harckocsi):

A 89-es típus hiányosságait a japánok is felismerték, ezért 1936-ban megtervezték utódját (amely gyakorlatilag a sikeres 95-ös típusú „Ha-Gó” könnyű harckocsi felnagyított változata volt). A 15 tonnás, szintén egy rövid csövű 57 mm-es löveggel felszerelt harcjárműből több mint 2000 darabot gyártottak, de hiába rendelkezett elődjénél erősebb motorral és vastagabb páncélzattal, ez a típus sem volt ellenfele az amerikai Sherman-eknek.


Műszaki adatok:

Név: 89-es típus „I-Gó”

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 11,80 t

Hossz: 5,73 m

Szélesség: 2,13 m

Magasság: 2,56 m

Motor: 100 Le-s (Daimler, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 57 mm-es löveg (90-es típusú, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 2 db 6,5 mm-es géppuska (91-es típusú, egy-egy a torony hátsó részén és a test elején)

Páncélzat: 6-17 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 15,5 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 140 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.