74-es típus

„Nana-jon”


Előzmények:

A harckocsik az első világháború alatt születtek, de kezdetben csak az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország épített saját fejlesztésű páncélosokat. Miután bizonyították létjogosultságukat, a két világháború között újabb nagyhatalmak kezdtek páncélosok tervezésébe: az Amerikai Egyesült Államok, Olaszország és a Szovjetunió.

Ebbe a körbe tartozott a császári Japán Birodalom is, amely a XIX. században még ugyanolyan elmaradott terület volt, mint Ázsia legtöbb országa, de rendkívül gyors fejlődésének kösznöhetően hamarosan kiemelkedett szomszédjai közül.

Az első világháború alatt a győztes Antantot támogató Japán ezáltal hamarosan Ázsia legerősebb országává vált és több gyarmatot szerzett (pl.: 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát). Részben emiatt a második világháborúban a tovább terjeszekdő Japán már a Tengelyhatalmak oldalán harcolt, többek között a térségben szintén jelen lévő Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok ellen.

Japán a világháború alatt számos harckocsit gyártott (pl.: 94-es típus, 95-ös típus, 97-es típus), de a sűrű növényzetű, szigetvilágokból álló ázsiai hadszíntéren a páncélosoknak kis jelentőséget tulajdonítottak, ezért akkor is komoly veszteségeket szemvedtek, amikor az európai hadszíntéren átlagosnak számító amerikai M4 „Sherman”-ekkel kerültek szembe.

A második világháború végén a romokban heverő Japánt a Szövetségesek megszállták, korábban megszerzett területeit pedig elcsatolták. A Japán főszigetek az Amerikai Egyesült Államok irányítása alá került, akik igyekeztek demokratikus és modern országot építeni. Ez a folyamat a hidegháború térnyerésével megváltozott: a hangsúly áthelyeződött a gyártás modernizálására és mivel az amerikaiak számára Japán fontos ázsiai bázis volt, kiemelt feladattá vált az ország védelme.

Az erős japán hadseregnek modern harckocsikra is szüksége volt: ezt kezdetben amerikai típusokkal oldották meg (M46-os és M47-es fő csataharckocsikkal), később azonban felmerült egy olcsóbb, helyben készülő modell gyártásának lehetősége. A japán 61-es típusú fő csataharckocsi tervezése már 1955-ben kezdődött és a páncélos 1961-ben szolgálatba is állt a japán szárazföldi önvédelmi erőknél (angol rövidítéssel JGSDF-nél). A problémát az okozta, hogy ekkorra a Szovjetunió a T-54/T-55-ös széria helyett már a fejlettebb T-62-est értékesítette ázsiai szövetségesei számára is, amely erősebb volt a 61-es típusnál.

E japán harckocsi mindezek ellenére egészen 2000-ig aktív szolgálatban állt, de már 1962-ben megkezdték egy újabb típus fejlesztését. Mivel a leendő páncélos feladata az új szovjet fő csataharckocsik legyőzése volt, de erre a 61-es típus nem volt képes, egy teljesen új harckocsit alakítottak ki, felhasználva a nyugati világ páncélosainak legfejlettebb összetevőit. E tervezés végeredménye lett a 74-es típus, becenevén Nana-jon (japán; jelentése hetvennégyes). A jobboldali fotón a 74-es típus egyik prototípusa, az STB-3-as látható.


Konstrukció:

A 74-es típusnál elvetették a korábbi amerikai vázat és az alapoktól kezdték a tervezést, emiatt ez a harckocsi nem hasonlított elődjére - a páncélos az új futómű miatt inkább a szovjet fő csataharckocsikhoz hasonlított: öt nagyméretű futógörgővel rendelkezett, hiányoztak a visszafutó-görgők, valamint lecserélték a toronyot is.

Bár a 74-es típus tornya is az amerikai M47/M48-os harckocsikból származott, az elődnél alkalmazott, közel függőleges oldalú kialakítás helyett egy élesebb szögben döntött variánst használtak, amely több hasonlóságot mutatott a francia AMX-30-as tornyával.

A régi 90 mm-e löveget is elhagyták, helyét az angol Royal Ordnance 105 mm-es L7 modellje vette át. E világszínvonalú löveget a kor legtöbb nyugati harckocsijába beépítették, ráadásul a japán páncélos hatékonyságát tovább fokozták egy-egy tűzvezető számítógép, infravörös hőkép-alkotó és lézertávmérő beépítésével.

A program korai szakaszában párhuzamosan fejlesztettek két prototípust, amelyből az egyik teljesen automatizált töltési rendszert kapott, de ez annyira megemelte volna a gyártási költséget, hogy végül visszatértek a manuális töltéshez. A löveg mellett egy-egy hagyományos- és nehéz-géppuskát is beépítettek.

A 74-es típus páncélzata vékonyabb volt a legtöbb rivális harckocsiénál - vastagsága sehol nem haladta meg a 120 mm-t (ez az érték a T-55-nél 205, T-62-nél 242 mm volt). Ez a japán hagyományokat folytató vonás a 61-es típusnál is tetten érhető volt - a 35 tonnás páncélost eredetileg csupán 25 tonnásra tervezték. A 74-es típus is csupán 38 tonnát nyomott, azaz könnyebb volt a legtöbb akkor szolgálatban álló fő csataharckocsinál - a korlátozott tömegre azért volt szükség, mert a japán vasúti kocsik terhelhetősége 35 tonna volt (igaz, ezt a határt a típus végül túllépte).

Szintén különbséget jelentett a japán harckocsi futóműve. A korábban a 61-es típusnál használt több, kisebb futógörgős amerikai alap helyett a MBT-70/KPz 70 program adta a 74-es típus alapját. Ez egy amerikai-német közös project volt, melyben egy teljesen új harckocsit kívántak kifejleszteni. Maga a program számos tapasztalatot biztosított a későbbi amerikai (pl.: M1, M551) és német (Leopard 2) harckocsik kifejlesztéséhez, de a típus sohasem került sorozatgyártásba.

A közös projekt egyik érdekessége a hidropneumatikus felfüggesztés volt. Ez a harckocsik között egyedinek számító megoldás azt eredményezte, hogy a 74-es típus vázának a földtől számított magasságát állíthatták vagy dönthették (akárcsak a svéd Strv 103-asnál). Ezáltal a páncélos hozzáidomulhatott a terepviszonyokhoz: műúton a nagyobb sebességhez alacsonyabb, nehéz terepen nagyobb hasmagasságot vehetett fel (hasonlóan egyes Citroen személygépjárművekhez, például a BX modellhez).

A 74-es típusba a páncélost gyártó Mitsubishi nehézipari művek saját 750 lóerős dízelmotorja került. A harckocsi végsebessége (műúton 53 km/h) valamivel elmaradt a kortárs modellekénél, de ezt ellensúlyozta kiváló terepjáró képessége. A 74-es típus-et nukleáris, biológiai és vegyi védelemmel is ellátták.


Fejlesztések:

Tervezésekor a 74-es típus nagy harcértékű harckocsinak tűnt, amely nem csak a T-62-es, hanem a fejlettebb, kizárólag a Szovjetunióban használt T-64-es ellen is eséllyel szállhatott szembe. A japánok szerencsétlenségére azonban a páncélos tervezése és szolgálatba állítása között 13 év telt el és ez idő alatt a technika gyors fejlődése miatt mire a 74-es típus szolgálatba állt, gyakorlatilag már el is avult.

A probléma súlyosságát Japán is észlelte, ezért már 1976-ban elindítottak egy programot, amelynek célja egy még újabb fő csataharckcosi megalkotása lett. A fejlesztés sikeres volt és 1977-re el is készült az új, 90-es típusú fő csataharckocsi prototípusa, de a gyártási előkészületek ebben az esetben is elhúzódtak.

E harckocsi előállítása végül 1989-ben beindult, de a Szovjetunió két évvel későbbi szétesésével véget ért a hidegháború és azonnal megszűnt az érdeklődés a hatalmas költségű program iránt. Bár a 90-es típusból végül mégis legyártottak 333 példányt (az utolsót 2009-ben), addig a JGSDF-nak a 74-es típussal kellett beérnie.

Az egyre újabb rivális harckocsik miatt a 74-es típusból összesen hét módosított variánst készítettek, melyek alig különböztek egymástól. A 74-es típus A bázismodellel szemben a 74-es típus B és a 74-es típus C variánsok négy új lőszertípussal is tüzelhettek, köztük az igen hatékony (nyomjelzős) leváló-köpenyes szárnystabilizált nyíllövedékkel (APFSDS-T).

A 74-es típus D egyetlen újdonsága a cső csatlakozási pontjára szerelt hővédő borítás volt, míg a 74-es típus E egy újabb (HEAT-MP-T) lőszertípust és modernizált tűzvezető rendszert takart (ebből a változatból aknaszedővel felszerelt modell is készült, 74-es típus F néven).

A módosítások közül csak az utolsó, 1993-as 74-es típus Kai (74-es típus G) jelentett valódi előrelépést. Ennél a harckocsinál modernizálták a tűzvezető rendszert, ami többek között egy új, passzív képerősítőt jelentett (ezt nehezebb bemérni, mivel a korábbi rendszerrel ellentétben nem bocsát ki infravörös hullámokat). A védelmi képességen is javítottak kiegészítő páncéllemezek felerősítésével (ezáltal kissé csökkent a harcjármű sebessége).

Ezek a módosítások nem hozták meg a várt nagyságrendi javulást, ráadásul az átalakítás összege olyan magas volt, hogy a kormány végül mindössze 4 példány elkészítése után törölte a programot. A jobboldali fotón egy 74-es típus Kai látható, kötényzet nélkül.


Szolgálatban:

A 74-es típus első prototípusa, az STB-1 1968-ra készült el, de a megrendelő nem volt elégedett, ezért nagyfokú áttervezés vette kezdetét. Emiatt a végső, STB-6-os prototípus csak 1973-ben debütált és a gyártás csak két évvel később kezdődött. A fő csataharckocsi magas ára miatt az utolsó, 893-ik 74-es típusú páncélos csak 1989-re készült el. A típust kizárólag Japánban használják, itt a fentebb említett 61-es típust váltotta.

Annak ellenére, hogy a 74-es típus alkotta az ország védelmének gerincét, az új szovjet fő csataharckocsik (a T-72, a T-80, stb.) számára nem volt ellenfél. A típus szerencséjére Japán a második világháború óta nem vívott háborút és éles helyzetben egyetlen alkalommal sem kellett használnia 74-es típusú harckocsijait.

A 74-es típus-es csak lassan terjedt el: 1980-ban még csak 225 példány állt szolgálatban, de ez a szám 1990-re 822-re emelkedett (ezzel párhuzamosan vonták ki a 61-es típusú harckocsikat a szolgálatból). Ekkor, a hidegháború végén Japánnak több mint 1200 harckocsija volt, (2/3 részük 74-es típusú, a többi 61-es típusú).

Mivel megszűnt a globális fenyegetettség és a japánok komoly piaci gondokkal küzdöttek (minimális növekedés, a GDP kétszeresére rúgó államháztartási hiány), a harckocsi-állományt fokozatosan leépítették. 2000-ben 870 db 74-es típus-es szolgált, de a 61-es típus nyugdíjazásával és az új 90-es típus megjelenésével megkezdődött a 74-es típusú fő csataharckocsik visszavonása is.

Ennek ellenére tíz évvel később, 2010-ben még mindig 560 db 74-es típusú páncélos szolgált (320 db 90-es típusú mellett) és mivel Japán új fő csataharckocsijának, a 10-es típusnak a gyártása is elhúzódik (az első 100 db leszállítását 2020-ra tervezik), a 74-es típus valószínűleg még hosszú ideig fog szolgálni (a baloldali képen hátul egy 74-es típus, előtte a bokrok takarásában egy 90-es típus áll).


Utóélet:

A 74-es típus tipikusan japán harckocsi: fejlett összetevőkkel rendelkezett, de mire gyártásba került, már elavultnak számított. Mindezek ellenére ez a páncélos volt az újjáéledő Japán első saját tervezésű harckocsija (a 61-es típus gyakorlatilag egy helyi gyártású amerikai páncélos volt) és az általa nyert tapasztalatokat a 90-es típusban és a 10-es típusban hasznosították:


78-as típus (páncélozott műszaki mentőjármű):

A 74-es típus harctéri szerviz-járműve. Ehhez a páncélos felépítményét eltávolították és a jármű elejére nagyméretű (külső ellensúly nélküli) daru került, ezzel segítve a nehéz alkatrészek mozgatását.


87-es típus (önjáró légvédelmi löveg):




Ez a hatalmas, furcsa tornyú harcjármű egy önjáró légvédelmi löveg. Szögletes tornyának végébe egy radartányért, oldalaira egy-egy 35 mm-es svájci Oerlikon gépágyút építettek. Az alacsony darabszámban gyártott típus alapját a 74-es típus adta, de a változtatások hatására tömege jelentősen, 44 tonnára nőtt.





91-es típus (hídvető harckocsi):

A 74-es típus páncélozott hídvető variánsa, amely egy hagyományos kialakítású, szétnyitható hídelemet szállít.


Műszaki adatok:

Név: 74-es típus „Nana-jon”

Típus: fő csataharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 38,00 t

Hossz: 9,41 m

Szélesség: 3,18 m

Magasság: 2,25 m

Motor: 750 Le-s (Mitsubishi 10ZF 21-es model, 10 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 105 mm-es löveg (Royal Ordnance L7, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (74-es típus, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2HB, légvédelmi)

Páncélzat: max. 120 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 53 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 400 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.