60-as típus

„SS1-4”


Előzmények:

Ázsiai országok között egyedülálló módon a Nagy Japán Birodalom már az 1920-as évek második felében harckocsik fejlesztésébe kezdett. A japánok az európai trendet követve kezdetben párhuzamosan többféle páncélost terveztek és állítottak szolgálatba: kisharckocsit (92-es típus), könnyű harckocsit (95-ös típus), valamint közepes harckocsit (89-es típus). A kétféle 97-es típusú páncélos képében a japánok az 1930-as évek végén újabb közepes harckocsikat rendszeresítettek, de - ellentétben más országok típusaival – ezek túlnyomó részét továbbra is kisharckocsik és könnyű harckocsik alkották (a 94-es és 97-es típusú kisharckocsik, valamint a már említett 95-ös típusú könnyű harckocsi).

Ez logikus döntés következménye volt. Amíg Európában a második világháború alatt több fejlett iparú nagyhatalom harcolt egymással, a távolságok relatív kicsik voltak és Nyugat-Európában mind a támadó-, mind pedig a védekező fél kiépített úthálózatra támaszkodhatott, addig Ázsia nagyságrendileg nagyobb hadszíntere minimális közút- és vasút-hálózattal rendelkezett. További problémát jelentettek a korlátozott teherbírású utak és az a tény, hogy a burkolat nélküli földutak az esős évszakban gyakran járhatatlan sártengerré váltak.

Mivel a fejletlen ázsiai országok többsége egyáltalán nem rendelkezett harckocsikkal és az európai országok gyarmati hadseregei is általában csak minimális számú, elavult páncélost használt (ezek leváltására a háborúra készülő nemzeteknek nem volt kapacitása), a japánok korlátozott képességű kis- és könnyű páncélosaik ellenére sikeresen kiterjesztették hatalmukat a régióban.

A háború második felében azonban a japánok ellen hadba lépett az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, amelyek hatalmas példányszámban gyártották páncélosaikat. Még ennél is nagyobb problémát okozott, hogy a mindkét nagyhatalom az akkor a világ legerősebb páncélosait készítő németek ellen fejlesztette harckocsijait, ezért az alapvető típusaik (M4 „Sherman”, T-34) 75 mm-es löveggel és relatív vastag páncélzattal építették, szemben a japánok rövid csövű 37 mm-es lövegű vagy csak géppuskás harcjárműveivel.

A japánok igyekeztek újabb típusok hadrendbe állításával helyreállítani az erőegyensúlyt, de még a háború legvégén kifejlesztett közepes harckocsik és páncélvadászok többsége is csupán megközelítette az említett amerikai és szovjet közepes harckocsik képességeit, miközben ezek mellett már megjelentek a még erősebb háború végi típusok (pl.: M26 „Pershing”, JSz-2).

A második világháborút követően Japán hadiiparát és ennek részeként a harckocsi-fejlesztést is felszámolták, azonban néhány évvel később a szigetország szerepe felértékelődött, mint a kommunizmus terjedése elleni (amerikai) harc ázsiai támaszpontja. Ebben a helyzetben Japánnak ismét engedélyezték egy korlátozott létszámú, kizárólag védekezésre szolgáló hadsereg felállítását (Japán Önvédelmi Haderő), az ázsiai ország azonban ragaszkodott a saját fejlesztésű harceszközökhöz.

A harckocsik gyártása az 1950-es években így újraindulhatott, teljesen új fejlesztésű, de a megszálló amerikai erők páncélosaira hasonlító megoldásokkal. A Japánok párhuzamosan két harckocsit fejlesztettek: egy hagyományos modellt, amely gyakorlatilag az M36 „Jackson” páncélvadász és az M26-os utódjának, az M47 „Patton” harckocsinak a keresztezése volt (61-es típus), valamint egy lényegesen kisebb páncélvadászt. Ez utóbbit ugyancsak az 1950-es évek közepén kezdték kifejleszteni, de szintén elhúzódó tervezése miatt ezt is csak 1960-ban rendszeresítették, 60-as típus jelzéssel (a páncélvadászt a japán katonák gyakran Mametan; brikett becenévvel illették).


Konstrukció:

A 60-as típus a világ egyik legkülönlegesebb harckocsija, amely külsőre és képességeit tekintve is eltér más országok páncélosaitól. A 60-as típus rendkívül kis méretű; hossza 4,3 méter, szélessége 2,23 méter, magassága pedig 1,38 méter (a páncélvadász a világ egyik legalacsonyabb páncélosa, ennek ellenére felül is zárt kivitelű).

Az ilyen kisméretű harckocsik közös problémája a megfelelő fegyverzet beépítése, mivel ebben a méretkategóriában szinte kizárólag egyemberes torony használható, ami erősen korlátozza a felhasználható lövegek méretét (a fizikai méret mellett problémát jelent a tüzeléskori hátrasiklás és a löveg tömege is).

A 60-as típus ezt egyedi megoldással orvosolta: hagyományos harckocsi-ágyú helyett 2 db 106 mm-es hátrasiklás nélküli löveget hordozott. Ez a fegyvertípus az átlagosnál nagyobb töltettel rendelkezik, ugyanakkor a löveg mindkét végén nyitott, ezért tüzeléskor a keletkező lőporgázok egy része hátrafelé távozik, kiegyenlítve a tüzeléskor keletkező, a lövéssel ellentétes irányú erőt (ennek köszönhetően a hordozható löveg méretét kizárólag a fegyver tömege (és bizonyos extrém esetekben a hossza) korlátozza. A 60-as típuson azért alkalmaztak egymás mellett két löveget, mert a hátrasiklás nélküli lövegeket eredetileg gyalogsági fegyverek tervezték és újratöltésük egy harcjárműben nehézkes (a tüzeléskor hátul távozó lőporgázok miatt a löveg nem helyezhető zárt térbe).

A páncélos három fős legénységgel rendelkezett: a 60-as típus vezetője bal oldalt kapott helyet, mögötte a menetiránynak háttal ülő töltővel. A harcjármű parancsnoka, egyben a löveg kezelője a páncélos közepén ült, egy speciális, a löveggel együtt mozgó széken. Ennek oka - és a 60-as típus további különlegessége - hogy amíg menetben a harcjármű lövegeit alsó helyzetben rögzítették, tüzelés előtt egy teleszkópos kar segítségével mindkét löveget felemelhették, növelve a kilövési szöget (a toronyhoz kapcsolódó szék miatt a löveget csak korlátozott mértékben lehetett elfordítani. A löveg mellett a harckocsi egy 12,7 mm-es belövő puskával rendelkezett, amelyet kizárólag a lövegek célzásának segítésére terveztek (ballisztikai tulajdonságai azzal megegyeztek és nyomjelző lőszert tüzelt).

A 60-as típus minimális vastagságú páncélzatot kapott: a frontpáncél megközelítőleg függőleges, 30 mm vastag elemeit leszámítva túlnyomórészt 10, illetve 15 mm-es acéllemezeket használtak. Alsó helyzetben a lövegek a jármű testének részét képezték, a parancsnok pedig takarásban volt, felemelt helyzetben viszont a parancsnok elé emelkedő fémlap és a páncéltest között rés alakult ki, emellett a lőállás hátulról és részben oldalról is nyitott volt.

A minimális páncélzat előnyös következménye volt a mindössze 8 tonnás tömeg, ezért a páncélvadászt egy mindössze 150 lóerős, 6 hengeres Komatsu 6T 120-2 dízelmotor mozgatta. Ezzel az erőforrással az oldalanként öt közepes méretű futógörgővel szerelt 60-as típus műúton maximum 55 km/h-s sebességgel haladhatott. A páncélos mérete ellenére nem volt úszóképes, nem teljesen zárt kialakítása révén nukleáris, biológiai és vegyvédelme nem volt megoldott.


Fejlesztések:

A 60-as típust három lépcsőben fejlesztették ki. Eredetileg két prototípust épített a két japán harckocsi-gyártással foglalkozó cég; a Komatsu (SS1) és a Mitsubishi (SS2), amelyeket 2 db japán fejlesztésű 105 mm-es hátrasiklás nélküli löveggel és egy 105, illetve 110 lóerős motorral szereltek fel.

A következő lépésben meg kívánták növelni a páncélos tűzerejét, ezért kettő helyett 4 db hátrasiklás nélküli löveggel szerelték fel (a motor teljesítményét pedig 130 lóerőre növelték), ez a prototípus azonban túlságosan magas súlyponttal rendelkezett és pontatlanabbnak bizonyult, ezért visszatértek a kétlöveges kialakításra.

A végleges változatnál (SS1-4) visszatértek a kétlöveges kialakításra és a 105 mm-es löveg helyett amerikai 106 mm-es M40-es hátrasiklás nélküli löveget alkalmaztak, valamint ismét (150 lóerőre) növelték a motor teljesítményét. A 60-as típusból három, egymástól minimális mértékben eltérő változatot gyártottak: az eredeti 60(A) típus után (az 1967-től gyártott példányok) már kismértékben megerősített páncélzatot kaptak - 60(B) típus - míg az 1975-től gyártott 60(C) típus egy modernebb (szintén 150 lóerős), a korábbi 6 helyett 4 hengeres Komatsu SA4D105 vízhűtéses dízelmotort használt.


Szolgálatban:

Az 1950-es években a harckocsi-fejlesztés válaszúthoz érkezett. A tűzerő növelését hagyományosan a löveg űrméretének növelésével érték el, ami ellen egyre vastagabb homogén acél páncélzatot alkalmaztak, ám ez egyre nagyobb, nehezebb és drágább típusokat eredményezett. Az M40-es hátrasiklás nélküli löveg és más, hasonló fegyverek által tüzelt kumulatív lövedékek hasonló páncélátütési értékekkel rendelkeztek, miközben minimális tömegük miatt ezeket terepjárókra, vagy (mint a 60-as típus esetében) kisharckocsi méretű platformokra rögzíthették, könnyű, gyors és rendkívül olcsó, de nagy tűzerejű harcjárműveket hozva létre.

A 60-as típus gyártását 1960-ban kezdték meg, a hátrasiklás nélküli löveges járművek irányti érdeklődés csúcsán - az Amerikai Egyesült Államok néhány évvel korábban hozta létre a 6 db M40-es hátrasiklás nélküli löveget hordozó M50 „Ontos” páncélvadászt, míg a britek a saját 120 mm-es lövegüket használó Snow Trac-et (a jobboldali fotón egy Ontos látható).

A japán páncélos gyártása (az ázsiai országban ”megszokott” módon) rendkívül lassú ütemben folyt: 1977-ig összesen 252 db 60-as típust gyártottak (évente átlagosan 10-20 példányt), amelyeket egy esetleges (kínai) támadás esetén hagyományos páncélvadászként kívántak bevetni: a minimális célpontot nyújtó járművel lesállásból tüzeltek volna a támadókra, mielőtt elhagyták volna a csatateret.

Ez a koncepció a járművek alacsony ára miatt kezdetben nagy népszerűségnek örvendett, de hamarosan kiderült, hogy e páncélvadászok, köztük a 60-as típus csak korlátozottan használható. A 60-as típus vékony páncélzata csak kézifegyverek tüzének állt ellent, de azt is csak menetben, mert a tüzeléshez felemelt lövész pozíciója egyáltalán nem védte a parancsnokot, emellett a típus mindössze 10 lőszert szállított.

Az M40-es löveg a gyakorlatban nem bizonyult kellően pontosnak, utántöltésre egy hagyományos löveghez képest rendkívül lassú volt (lévén a kezelőknek el kellett hagyniuk a járművet) és a legénység ki volt téve az elemeknek. Az amerikaiak az Ontos-t élesben is bevetették, de elsősorban a gyalogság, nem pedig harckocsik ellen.

A 60-as típus szolgálati ideje alatt Japán háborúban nem vett részt, ezért a 60-as típusú páncélvadászt soha nem vetették be (a japán törvényi tiltás miatt exportra nem ajánlották fel) és mivel az egyetlen évvel később debütáló 61-es típusú közepes harckocsi (hiányosságai ellenére) lényegesen hatékonyabb járművet takart, a 60-as típus szinte azonnal másodlagos szerepbe kényszerült.

Az 1970-es években az ázsiai ország új páncélost fejlesztett (a 74-es típusú fő csataharckocsit), azonban (akárcsak a 61-es típust), a korábbi páncélosokat még hosszú ideig hadrendben tartották. Korlátozott teljesítménye ellenére amíg az utolsó 61-es típusú közepes harckocsikat 2000-ben nyugdíjazták, a 60-as típusú páncélvadászok utolsó példányait az északi Hokkaidó szigetén egészen 2008-ig használták (ekkorra már a 74-es típus utódja, a 90-es típus is gyártásba került).


Utóélet:

Kis mérete, alacsony magassága és tömege ellenére a 60-as típust soha nem használták légideszantos harckocsiként, azonban a járműre épült egy speciális változat:


60-as típus (lánctalpas csapatszállító):

A 60-as típusú páncélvadász vázán, azzal egy időben fejlesztették ki a 60-as típusú páncélozott csapatszállítót. A hagyományos kialakítású, a négyfős legénység mellett maximum 6 teljes fegyverzetű katona szállítására alkalmat páncélosból 1972-ig 428 példányt gyártottak.


Műszaki adatok:

Név: 60-as típus „SS1-4”

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 8,00 t

Hossz: 4,30 m

Szélesség: 2,23 m

Magasság: 1,38 m

Motor: 150 Le-s (Komatsu 6T 120-2, 6 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 106 mm-es löveg (M40, a teleszkópos toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es belövőpuska(a löveg fölött)

Páncélzat: max. 30 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 55 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 250 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.