3-as típus

„Ka-Csi”


Előzmények:

Az első világháború első páncélosai lassú, hatalmas gépszörnyek voltak; koruk legnagyobb harcjárművei. Fejlesztésükkor a tengeri csatahajókat vették alapul: a brit típusok két, oldalsó erkélyekbe (gyakorlatilag kazamatákba) telepített löveggel rendelkeztek, igen hosszú és magas harcjárművek voltak nagyszámú (az A7V esetében 18 fős) legénységgel és több géppuskával. Ezek a korai típusok gyakorlatilag mozgó bunkerekként szolgáltak és elfogadhatóan teljesítettek a statikus lövészárkok elfoglalásában, a háború végén azonban megjelentek a közepes és könnyű harckocsik (mindenekelőtt a Renault FT), amely átformálta a páncélos hadviselést.

Az utólag nehéz harckocsiknak nevezett korai páncélosokkal szemben a Renault FT már rendelkezett körbeforgatható toronnyal, kisszámú legénységet kapott és magasabb volt a sebessége, a legfontosabb előnyt azonban alacsony ára jelentette; ezáltal több ezres példányszámban építhették. Az első világháborút követően a harckocsik fejlesztése folytatódott és az 1930-as évek elejétől a korábbi könnyű- és nehéz-harckocsik mellett fél tucatnyi további alkategória jelent meg, köztük a löveg nélküli kisharckocsik, a nagysebességű gyorsharckocsik vagy a rövid csövű, nagykaliberű löveggel felszerelt roham-harckocsik.

Szintén új csoportot jelentettek a kétéltű-, vagy úszó harckocsik, amelyek lehetővé tették a folyókon és tavakon történő áthaladást. A kétéltű harckocsikkal kapcsolatos kutatások központja ekkor az Egyesült Királyság volt: az országban már az első világháború végén kísérleteztek páncélosok úszóképessé alakításával, majd 1931-32-ben a Vickers és Carden-Loyd vállalatok együttműködésével megszülettek az A4E11 és A4E12 prototípusok. Ezek mindössze 2,17 tonnás páncélosok voltak, forgatható tornyukban egyetlen géppuskával, ezért a britek nem rendszeresítették őket, de minimális számban több ország megvásárolta, a Szovjetunió pedig ez alapján dolgozta ki saját T-37A kétéltű harckocsiját.

A britek később saját könnyű harckocsijaik kétéltűvé alakításával is kísérleteztek, a magyar származású Straussler Miklós pedig kidolgozta a nagyobb méretű páncélosok úszóképességét biztosító ún. Duplex Drive rendszert, amelyet a második világháború alatt felhasználtak a Valentine DD és Sherman DD páncélosokhoz (úszóképes brit Mark III „Valentine” és amerikai M4 „Sherman” harckocsikhoz).

A Szovjetunióban szintén folytatták a kétéltű harckocsik fejlesztését: az egyetlen géppuskás T-37A-t a továbbfejlesztett, de továbbra is egy géppuskával rendelkező T-38-as, majd a nehézgéppuskás T-40-es váltotta ki, de mivel e típusok sem tűzerő, sem páncélvédelem tekintetében nem jelentettek érdemi előrelépést, a sorozat későbbi tagjai (a T-40Sz és a T-60-as) már tisztán szárazföldi harcjárművek voltak.

A Nagy Japán Birodalom más országoknál élénkebben érdeklődött az úszóképes páncélosok iránt, aminek két oka volt: egyrészt a japán haderőben a haditengerészet a szárazföldi haderővel konkuráló, önálló szervezet volt, másrészt a tervezett hódítások célpontjainak egy része szigeteket takart, ahol a partraszállás során egy kétéltű harckocsi komoly segítséget jelenthetett.

A fejlesztés más országokhoz képest későn kezdődött meg: a 2-es típusú „Ka-Mi” harckocsit csak 1941-ben tervezték és 1942-ben kezdték gyártani, azonban a 95-ös típusú „Ha-Gó” könnyű harckocsin alapuló harcjármű az úszóképességet biztosító pontonok nélkül is 12,3 tonnás tömegével és 37 mm-es kaliberű lövegével korának legerősebb kétéltű páncélosa volt.

A japánok az úszóképes harckocsikat jó koncepciónak tartották, de a haditengerészet egy még nagyobb és erősebb páncélost igényelt, amelyek egy partraszállás során képesek leküzdeni az amerikai páncélosokat és támogatni a baráti gyalogságot. Ez az igény vezetett a 3-as típusú „Ka-Csi” (angolszász átírással Type 3 „Ka-Chi” harckocsi létrehozásához (a 3-as típus elnevezés arra utalt, hogy a páncélost a japán birodalmi naptár szerinti 2603. évben - 1943-ban - rendszeresítették, ugyanakkor a típus csak közös elődjük révén kapcsolódik a kortárs szárazföldi 3-as típusú „Csi-Nu” harckocsihoz). A jobboldali fotón egy 2-es típusú harckocsi látható: a páncélos kissebb mérete ellenére a Ka-Csi-val azonos kialakítású (jól láthatók a ledobható pontonok a jármű két végén, valamint a torony mögötti ”kémény”).


Konstrukció:

A Ka-Csi harckocsi hasonló volt a korábbi Ka-Mi páncéloshoz: egy szárazföldi harcjármű bázisára épült, amelyet egy-egy első- és hátsó ponton segítségével tettek úszóképessé. Elődjéhez képest a fő különbséget a 3-as típus lényegesen nagyobb mérete (a pontonokkal együtt 10,3 m-es hossz és 3 méteres szélesség) jelentette, ugyanis a típus már nem a 95-ös típusú könnyű harckocsin, hanem az 1-es típusú közepes harckocsin alapult.

Méretének megfelelően a páncélos legénységének létszáma is kiemelkedően magas volt: azt összesen 7 fő alkotta (a parancsnok mellett egy-egy vezető, töltő, rádiós, két géppuskakezelő és egy mérnök - utóbbi feladata a jármű motorjának menet közbeni monitorozása és működőképes állapotban tartása volt; hasonlóan a nagyméretű repülőgépek fedélzeti mérnökeihez).

Maga a harckocsi páncélteste magas és rendkívül egyszerű, dobozszerű volt, tartalmazva a vízfelszínen maradást lehetővé tevő pontonokat. A 3-as típus front- és farrészére egy-egy kiegészítő pontont lehetett rögzíteni, teljessé téve a vízfelszínen tartó rendszert. A hátsó ponton félkör alakú volt, míg az első csónakszerűen elkeskenyedett, elősegítve a vízben történő előrehaladást.

A 3-as típus átvette az 1-es típus tornyát, benne az új, hosszú csövű 47 mm-es páncéltörő löveggel: ez ugyan kisebb kaliberű volt, mint a korábban használt 57 mm-es löveg, azonban a korábbinál magasabb, 810 m/s-os kezdősebességű, új tervezésű lőszere révén jobb páncél-átütési jellemzőkkel rendelkezett. A harckocsik lövege mellett 2 db 7,7 mm-es géppuskát szállított.

A Ka-Mi kétéltű harckocsival szembeni egyik fő kritika a jármű rendkívül vékony, mindössze 6-12 mm-es vastagságú páncélzata volt. A Ka-Csi esetében ezt jelentősen megnövelték: az a legvékonyabb helyeken is 10 mm-t tett ki, az ellenséges találatnak leginkább kitett frontpáncélzat (a homloklemez és a torony frontrészének) vastagsága pedig elérte az 50 mm-t.

A komolyabb védelem ára a nagyobb tömeg volt: a Ka-Csi a legnagyobb gyártásba került második világháborús japán harckocsinak számított 28,7 tonnás tömegével (a második 3-as típusú „Csi-Nu” 21 tonnát nyomott), emellett hossz tekintetében is felülmúlta összes elődjét. A kétéltű harckocsit az új fejlesztésű, léghűtéses, 12 hengeres Mitsubishi Type 100 dízelmotor mozgatta, amely 240 lóerős teljesítményével műúton 32 km/h-s végsebességet biztosított. A Ka-Csi átvette a korábbi 1-es típus felfüggesztését, de a futógörgők számát oldalanként 6-ról 8-ra, a visszafutó-görgők számát 3-ról 4-re növelték.

A 3-as típus kétéltű harckocsinak készült, ezért a páncéltestet gumival szigetelték. A harckocsi megkülönböztető jegye volt a test hátsó részén található ”kémény”: ez a második világháborús tengeralattjárók snorkel-ének (légcsövének) páncélos-megfelelője volt (a vízben haladva is biztosította a friss levegő beszívását, miközben megakadályozta víz bejutását a motortérbe).

Hasonlóan egyedi megoldás volt a harckocsi tornyának tetején egy hasonló, emelt parancsnoki állás (gyakorlatilag egy henger), amely azonos célt szolgált, míg a test hátsó részének domború, tartályszerű lezárását a víznyomásnak ellenálló páncéltest indokolta. A Ka-Csi harckocsi a vízben két hajócsavarja révén haladt előre, amelyek 10 km/h-s végsebességet biztosítottak (a baloldali képen egy-egy Ka-Csi látható hátulról a pontonokkal és anélkül). A szárazföldre érve a jármű ledobhatta az első és hátsó pontonokat: előbbi két különálló elemre esett szét, ezáltal a 3-as típus nem akadt fent rajtuk (ld. bal alsó fotó).


Fejlesztések:

A 3-as típus közvetlenül nem kapcsolódott a korábbi 2-es típusú kétéltű harckocsihoz, közvetve azonban igen, ugyanis a legtöbb második világháborús japán harckocsi egyetlen fejlesztési fa elágazásaiként is felfogható.

A 2-es típusú kétéltű harckocsit a 95-ös típusú könnyű harckocsiból fejlesztették ki, de a Ha-Gó egyben a 97-es típusú közepes harckocsi alapjaként is szolgált: később mások mellett ebből fejlesztették tovább az 1-es típusú közepes harckocsit, amelyen a megnagyobbított 3-as típus alapult. A 3-as típus így közvetve a korábbi 97-es típushoz, módosított 97-es típushoz és 1-es típushoz hasonló páncélos volt nyújtott, de azonos alapokon nyugvó páncéltesttel és azokkal megegyező löveggel és toronnyal.

Magából a Ka-Csi harckocsiból nem fejlesztettek további speciális alváltozatokat, de a háború végén megalkották a részben azonos 5-ös típusú „To-Ku” kétéltű harckocsit. Ez a 3-as típushoz hasonló testet kapott oldalanként 8 db futógörgővel, fegyverzete azonban eltért: a 47 mm-es páncéltörő löveget a toronyból áthelyezték a harckocsi frontrészébe, míg a toronyba egy második, 25 mm-es (1-es típusú) páncéltörő löveg került, azonban az 5-ös típus nem került sorozatgyártásba.


Szolgálatban:

A Ka-Csi harckocsi tervezése 1943-ban befejeződött és a típus gyártását azonnali hatállyal megkezdték: az első sorozatgyártású példányok még ebben az évben hadrendbe álltak. A páncélos jelentős előrelépést jelentett: páncélzata és tűzereje azonos volt a japán közepes harckocsikkal. Annak, hogy a 3-as típus ennek ellenére nem váltotta be a japánok reményeit, két fő oka volt.

Egyrészt a háború második felében a japánok egymás után vesztették el nyersanyag-forrásaikat, miközben az amerikaiak stratégiai bombázása számos gyárat és más ipari létesítményt megsemmisített, ezért a harckocsik előállítása eleve rendkívül lassú volt, ráadásul légierő és haditengerészet veszteségeinek pótlását előbbre valónak tartották a páncélosoknál. Mindezek következtében a 3-as típus előállítása elképesztően lassú volt: a harckocsit 1943-tól a háború végéig gyártották, ennek ellenére mindössze 19 példány készült el.

Az elkészült páncélosokat a Délkelet-Ázsia szigeteiért vívott harcokban vetették be, kihasználva a páncélos egyedi képességét. A japánok számos szigeten erős védelmi állásokat alakítottak ki, amelyeket az előrenyomuló amerikai alakulatok ostrom alá vettek. A védelem általában az utolsó emberig és lőszerig kitartott, ami kulcsfontosságú volt, mert csak ezek a szigetek álltak az amerikai haderő és a japán főszigetek között.

A cél az ostromlott japán állások utánpótlásának megoldása volt, de az amerikai tengeri és légi fölény miatt ez repülőgéppel vagy hajóval nem volt megoldható: a tengeralattjárók megfeleltek a feladatra, ebben az esetben viszont nem tudták eljuttatni a lőszert és más felszerelést a csapatokhoz; ebben jelenthetett segítséget a Ka-Csi harckocsi.

A japánok több módosított C típusú tengeralattjárót képessé tettek a páncélos hordozására: a 3-as típus testét úgy tervezték, hogy ellenálljon a víznyomásnak - a tervek szerint a teherszállító tengeralattjárónak meg kellett közelítenie az ostromlott szigetet, majd útjára engednie a páncélost, amely partot érve eljutott a védőkig, ahol lepakolták a terhét, majd csatlakozott a védelemhez.

A 3-as típusról rendkívül kevés információ áll rendelkezésre: nem ismert, hogy a Ka-Csi-t valóban bevetették-e (valószínűleg nem). A páncélosból eleve minimális példányszám készült, ezek többségét a többi háború végi japán páncéloshoz hasonlóan a főszigetek védelmére visszatartották (a várható amerikai invázió megállítására) és a japánok a háború végén a legtöbb dokumentumot megsemmisítették. A 3-as típust kizárólag a japán haderő használta: néhány példány túlélte a második világháborút, de további sorsuk ismeretlen (feltehetőleg számos más páncéloshoz hasonlóan beolvasztották őket).

Összességében a Ka-Csi tehát (a háború végi nagyméretű, fejlett német páncélosokhoz hasonlóan) kudarcnak bizonyult, amely elpazarolta a japánok eleve rendkívül szűkös nyersanyag-készletét és gyártókapacitását, ráadásul amennyiben a lassú típust bevetették volna, akkor sem lett volna esélye a nagyobb amerikai harckocsik ellen, de maga az elgondolás máig egyedinek számít.

E páncélos egy nagyobb, nehezebb változata volt a kortárs japán közepes harckocsiknak (ld.: 1-es típus, 3-as típus), azokkal azonos tűzerővel és páncélvédelemmel, de kétéltű képességgel, míg más kétéltű harckocsik egyáltalán nem rendelkeztek löveggel. Az egyetlen hasonló képességű sorozatgyártott harckocsi az amerikai Sherman DD volt, ám ez valójában csupán egy ideiglenesen a felszínen tartó, vízhatlan ponyvával ellátott közepes harckocsit takart (az amerikaiak a Normandiai partraszállás során 5 km-ről indították DD-iket, de azok még a part elérése előtt elsüllyedtek).

Ezzel szemben a Ka-Csi valódi kétéltű harckocsi volt, amely nyíltvízi üzemeltetésre is alkalmas volt, saját hajócsavarokkal rendelkezett és a ledobható pontonok révén a szárazföldön is elfogadható mozgékonysággal rendelkezett. Előnyös tulajdonságai ellenére a második világháborút követően (a harckocsik megnövekedett tömege miatt) a kétéltű harckocsik ideája feledésbe merült (a kivételek közé tartozott a szovjet PT-76-os kétéltű könnyű harckocsi), azonban számos hidegháborús és modern páncélautó és lánctalpas csapatszállító (pl.: a 29,1 tonnás AAVP-7A1/LVTP-7) rendelkezik korlátozott úszóképességgel.


Utóélet:

A náci Harmadik Birodalomhoz hasonlóan a Nagy Japán Birodalom is a háború végéig tervezett mind nagyobb és erősebb harcjárműveket: ennek részeként (a már említett 5-ös típus mellett) megalkottak még egy hasonló kétéltű páncélost:


4-es típus „Ka-Cu” (kétéltű lánctalpas harcjármű):

A 4-es típus a 3-as típus bevetésének elvét fejlesztette tovább. A 16 tonnás harcjármű vékony páncélzattal és csupán 2 db 13 mm-es nehézgéppuskával rendelkezett, azonban eleve kétéltűre tervezték (ledobható pontonok nélkül). A típust eredetileg utánpótlás vagy katonák szállítására szánták, de a jármű oldalaira egy-egy torpedót is lehetett rögzíteni (hasonlóan az első világháborús olasz GRILLO osztályú motorcsónakhoz). Az alig 62 lóerős motorral hajtott típusból a második világháború végéig mindössze 49 darabot gyártottak, ezek bevetésére azonban már nem került sor.


Műszaki adatok:

Név: 3-as típus „Ka-Csi”

Típus: kétéltű (közepes) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 28,70 t

Hossz: 10,30 m

Szélesség: 3,00m

Magasság: 3,82 m

Motor: 240 LE-s (Mitsubishi 100-as típus, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 7 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 47 mm-es löveg (1-as típus, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,7 mm-es géppuska (97-es típus, egy-egy a testben és párhuzamosított)

Páncélzat: 10-50 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen), 10 km/h (vízben)

Hatótávolság: 320 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.