1-es típus

„Ho-Ni”


Előzmények:

A korábbi évtizedek gyors fejlődésének köszönhetően a Nagy Japán Birodalom a XX. század kezdetére Ázsia egyetlen nagyhatalmává vált, amely nemcsak elkerülte a gyarmatosítást, de egyben háborúban legyőzött egy európai birodalmat és maga is gyarmatosításba kezdett. Ehhez a japánok ütóképes, modern felszerelésű hadsereget hoztak létre, felhasználva a legújabb nyugati technológiákat. A hadihajók és repülőgépek mellett ide tartoztak a harckocsik is: a japánok az első világháború követően brit nehéz- és francia könnyű harckocsikat vásároltak, majd a többi harcjárműhöz hasonlóan ezek alapján megkezdték saját páncélosok fejlesztését és gyártását.

Japán első sorozatgyártású harckocsija az 1929-es 89-es típusú „I-Gó” közepes harckocsi volt, amelyet több további kis- és könnyű harckocsi követett (pl.: 92-es típus, 94-es típus, 98-as típus). A felkelő nap országa legnagyobb számban a 95-ös típusú „Ha-Gó” harckocsit gyártotta (a harcjárműből 1936-1943 között kb. 2300 példányt építettek). A Ha-Gó egy 7,4 tonnás könnyű harckocsi volt, tornyában egy 37 mm-es páncéltörő löveggel. A nagyhatalmak közöl a japánok ragaszkodtak legtovább a rendkívül apró kisharckocsikhoz: a 4,7 tonnás, 2 személyes 97-es típusú „Te-Ke” kisharckocsi fejlesztését 1936-ban kezdték meg, 1936-ban került gyártásba és minimális számban egészen 1944-ig építették.

Ennek gyakorlati oka volt. Európában a harckocsi-fejlesztést a második világháborúban a németek határozták meg. A nácik a Szovjetunió megtámadását követően szembesültek a kommunisták új fejlesztésű páncélosaival (köztük a T-34-essel), amelyek ellen egyre nagyobb és erősebb nehéz harckocsikat és páncélvadászok építettek, ezért ezek leküzdésére a Szövetségesek is kénytelenek voltak egyre erősebb páncélosokat gyártani.

Japán ezzel szemben ázsiai terjeszkedése alatt fejletlen országok (pl.: Kína, Korea) és európai országok gyarmatainak hadseregeivel csapott össze, amelyek általában csak minimális számú elavul, szinte kizárólag géppuskákkal felszerelt harckocsikkal rendelkeztek, amelyek ellen a kisebb típusok is megfeleltek. Az ázsiai hadszíntéren ráadásul kevés volt a burkolt út, ugyanakkor számos helyen igen dús volt a növényzet, a keskeny ösvényeken pedig a kisebb típusok alacsonyabb eséllyel akadtak el (ugyanez igaz volt a csekély teherbírású hidakra).

Mindezek mellett bár Japán technológiai szintje megfelelt a többi nagyhataloménak, az ország ipari kapacitása lényegesen gyengébb volt, ezért (különösen az Amerikai Egyesült Államok megtámadását követően) az erőforrások nagy részét az amerikaiakkal közvetlenül harcoló haditengerészet szívta el. Ez kedvezően érintette a hadihajó- és repülőgép-fejlesztést, azonban amikor a Szövetségesek a szárazföldön is megkezdték a japánok által megszállt területek visszafoglalását, a modern harckocsik hiánya komoly problémát jelentett.

A japán és az elsődleges ellenfél amerikai harckocsik közötti különbséget jól mutatta, hogy az ázsiai ország elsődleges közepes harckocsija, a 97-es típusú „Csi-Ha” lövegét leszámítva minden téren alulmaradt az amerikaiak M3 „Stuart” könnyű harckocsijával szemben, amelyből ráadásul közel 20-szor annyit építette. A legnagyobb problémát mégis az amerikaiak új M4 „Sherman” közepes harckocsija jelentette, amely 75 mm-es lövegével az összes japán harckocsit képes volt nagyobb távolságból kilőni, miközben páncélzata kis távolságból is ellenállt a japánok 37, 47 és rövid csövű 57 mm-es harckocsi-lövegeinek.

A Sherman-ek ellen a japánok két új harckocsi tervezését kezdték meg, köztük új fajta járműét, amely az 1-es típus nevet és a „Ho-Ni” jelzést kapta (az ”1” arra utalt, hogy a páncélost a japán birodalmi naptár 2601. évében,; 1941-ben fogadták el).


Konstrukció:

Az 1-es típus előtt Japán kizárólag kisharckocsikat, könnyű harckocsikat és közepes harckocsikat rendszeresített, de az amerikai M4-es harckocsik ellen ezeknél nagyobb tűzerőre volt szükség: a japánok többféle nehéz harckocsi rendszeresítését tervezték, ez nem történt meg, azonban miután értesültek a velük szövetséges németek páncélvadászokkal elért sikereikről, egy hasonló harcjárművet terveztek.

Az 1-es típust a japánok egy egyedi, hibrid harckocsinak tervezték, amely átmenetet képezett az önjáró lövegek és a páncélvadászok között (egyfajta vékony páncélzatú rohamlövegnek). A páncélos a 97-es típusú harckocsira épült, átvéve annak testét, azonban a kisméretű 57 mm-es lövegre tervezett toronyba a nagyobb kaliberű fegyverzet nem fért be, ezért ehelyett a német páncélvadászokon alkalmazott, részben nyitott felépítményt alakítottak ki.

Az Ho-Ni egy 75 mm-es 90-es típusú tábori löveget hordozott, amely a francia Schneider vállalat Görögország számára gyártott Canon de 85 modéle 1927 lövegén alapult (ezt a fegyvert a korábbi, első világháború előtti német Krupp lövegen alapuló japán 38-as típusú löveg kiváltására szánták, de a csekély gyártási kapacitás miatt végül a két löveg párhuzamosan szolgált).

Az 1-es típus 75 mm-es lövege japán tábori lövegek között egyedülálló módon rendelkezett csőszájfékkel és a repesz-romboló, gyújtó- és fényjelző lövedék mellett páncéltörő lőszer tüzelésére is képes volt, ezáltal páncéltörő feladatkört is elláthatott. A harckocsi a löveg mellett nem rendelkezett másodlagos fegyverzettel (géppuskával).

Az 1-es típus páncélzata alapvetően megegyezett a bázisául szolgáló 97-es típussal: a páncélvastagság a frontrészen 25 mm (az erősen megdöntött páncéllapon 17 mm), oldalt és hátul 20 mm vastag volt, míg a vízszintes felületeken 10 mm vastag (leszámítva a 8 mm-es fenéklemezt). A Ho-Ni a torony helyett egy három fémlapból álló, hátul és felül nyitott küzdőteret kapott, azonban amíg a hasonló német harckocsikon a felépítmény csupán 5-15 mm vastag volt és kizárólag a kiskaliberű lövegek ellen tervezték, addig az 1-es típuson annak vastagsága elérte a 25 mm-t, azaz ugyanolyan vastag volt, mint a tornyos változat maximális páncélvastagsága.

A forgatható torony nélküli, nyitott kialakítás ellenére (a lényegesen nagyobb löveg és a felépítmény relatív vastag páncéllapjai miatt) az 1-es típus tömege elérte a 15,4 tonnát, ami 10%-kal felülmúlta az alapot adó 97-es típust. A páncélvadász futóművén nem változtattak; megtartották az oldalanként 6 db futógörgőt és a 170 lóerős, 12 hengeres Mitsubishi léghűtéses dízelmotort, ami műúton a korábbival azonos, 38 km/h-s végsebességet és valamivel alacsonyabb mozgékonyságot szavatolt.


Fejlesztések:

Az 1-es típust eredetileg egy egyedi, támogató páncélosnak szánták, de hamarosan további változatokat alakítottak ki belőle. Az 1-es típus „Ho-Ni I”-nek nevezett alapváltozat mellett megjelent az 1-es típus „Ho-Ni II”, amely a 75 mm-es tábori löveg helyett egy francia eredetű, 105 mm-es 91-es típusú tarackot hordozott (ez tábori löveg létére szintén képes volt páncéltörő lőszer tüzelésére). A Ho-Ni II a löveget leszámítva túlnyomórészt azonos volt elődjével, de a nagyobb löveghez át kellett alakítani a harcjármű felépítményét.

A japánok a németekhez hasonlóan azért választották a nyitott felépítményt, hogy ne terheljék túl az alapot adó harckocsit, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy emiatt a kezelők ki voltak téve a kézifegyverek tüzének és repesztalálatoknak, ezért a háború végén megalkották a 3-as típus „Ho-Ni III” páncélvadászt. Ez már az új 3-as típusú 75 mm-es löveget hordozta, amely azonban azonos volt a páncélvadászban eredetileg használt 90-es típussal, viszont ez egy új, teljesen zárt felépítményben kapott helyet.


Szolgálatban:

A többi japán harckocsihoz hasonlóan a Ho-Ni gyártására is rányomta a bélyegét az a bevezetőben említett döntés, hogy a nyersanyagok elosztásánál a hadihajó- és repülőgép-gyártás proiritást élvezett. Emiatt az 1-es típus előállítása csak 1943-ben kezdődött meg és mindössze 26 db Ho-Ni I-et építettek, mielőtt áttértek volna az 54 db Ho-Ni II építésére. A későbbi Ho-Ni III építése még jobban megcsúszott: csak 1944-ben indult be a gyártás és a háború végéig csupán 31 példány készült el.

Az 1-es típusú páncélvadászokat támogató típusnak szánták, amelyet szétosztottak a hadosztályok között. Úgy tervezték, hogy e páncélosok általában önjáró lövegként viselkedve közvetett tüzérségi támogatást nyújtanak, azonban szükség esetén közvetlen irányzású páncélvadászként is bevethetők.

A Ho-Ni csupán egyike volt az új japán típusoknak: a másik a szintén 97-es típuson alapuló, de zárt toronnyal rendelkező 1-es típusú „Csi-He” volt, amelyben a minimális páncéltörő képességű 57 mm-es löveget kiváltották egy 47 mm-es páncéltörő löveggel. A Csi-He építése szintén lassan haladt: 1944-ig mindössze 170 példány épült (emellett elkészült kisszámú 47 mm-es löveggel szerelt 97 Kai típus közepes harckocsi), ezért a Ho-Ni-ra a vártnál nagyobb szerep hárult.

A páncélvadászt, mint a legjobb japán páncélost igyekeztek a főszigetek elkerülhetetlennek látszó amerikai támadására tartogatni, ezért csak 1944-ben vetették be, a Fülöp-szigeteken, később pedig Burmában. A típus kétségtelenül jelentős előrelépést jelentett a korábbi japán páncélosokhoz képest, mert 75 mm-es lövege 1000 méterről 65 mm-nyi függőleges homogén acél átütésére volt képes, ezáltal kisebb távolságból képes volt a Sherman harckocsik kilövésére, ugyanakkor rendkívül vékony páncélzatát minden amerikai páncéltörő löveg képes volt átütni.

A legnagyobb problémát mégis a két ország ipari kapacitásában tapasztalható nagyságrendi eltérés jelentette. Az Amerikai Egyesült Államok egyedül a Sherman harckocsiból közel 50000 példányt épített, amelyek közül több ezret küldött a csendes-óceáni hadszíntérre, míg a folyamatosan bombázott Japán mindössze 111 db 1-es típusú páncélvadászt épített, ráadásul ezek harmadát (a legjobbnak ítélt 3-as típusú „Ho-Ni III” modelleket) a főszigetek védelmére visszatartották.

A bevetett japán harckocsik közül egyedül az 1-es típus jelentett komolyabb fenyegetést az M4-esekre (a 47 mm-es löveggel szerelt új Csi-He sem bizonyult elegendőnek), azonban minimális darabszámuk miatt a Ho-Ni-k egyáltalán nem tudták befolyásolni a háború menetét. Japán a második világháború alatt több további páncélost tervezett, köztük a Ho-Ni lövegével felszerelt Csi-Ha harckocsit (3-as típusú „Csi-Nu” néven), valamint a szintén 75 mm-es löveggel szerelt 2-es típusú „Ho-I” gyalogsági támogató harckocsi, de ezek is minimális példányszámban készültek és nem kerültek bevetésre.


Utóélet:

A Ho-Ni Japán egyetlen második világháborús páncélvadásza volt, amely relatív sikeresnek bizonyult és megoldotta a japán páncélosok szűk toronygyűrűjének problémáját, ezért bár nem készült specializált alváltozata (lévén a harckocsi maga is a 97-es típus variánsa volt), a páncélvadászon szerzett tapasztalatokat később felhasználták egy új típushoz:


4-es típus „Ho-Ro” (önjáró löveg):

A Ho-Ro gyakorlatilag azonos volt a Ho-Ni típussal, de kizárólag önjáró lövegnek tervezték, amihez egy jelentős, 150 mm-es kaliberű (38-as típusú) tarackot hordozott. A hátulról és részben oldalról nyitott, de tetőpáncéllal szerelt 4-es típusból a háború végéig mindössze 12 példányt építettek és a harcjármű nem került gyártásba.


Műszaki adatok:

Név: 1-es típus „Ho-Ni”

Típus: (önjáró lövegként is használható) páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 15,40 t

Hossz: 5,90 m

Szélesség: 2,29 m

Magasság: 2,39 m

Motor: 170 LE-s (Mitsubishi SA12200VD, 12 hengeres, léghűtéses, dízelüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 75 mm-es löveg (90-es típusú, a felépítményben)

Másodlagos fegyverzet: nincs

Páncélzat: 8-25 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 38 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.