YORKTOWN osztály

„Tengeri boxzsákok”


Tervezés:

Az Amerikai Egyesült Államok az első világháborút követően végleg nagyhatalmi státuszba emelkedett, amit három esemény együttese segített. Az államok területét nem érte közvetlen támadás, ezért az amerikai gyárak folyamatosan, biztonságban termelhettek; az elkészült hadianyag egy részét értékesítették, ami óriási bevételt generált; ráadásul az európai országok rendkívüli veszteségeket szenvedtek.

A háborút követő 1920-as években a világ szárazföldi haderői és flottái nagyarányú leépítésbe kezdtek és ez vezetett az 1922-es Washingtoni flottaszerződés aláírásához is, amelyben a felek vállalták, hogy maximálják az általuk épített hajók számát és méretét. Amíg azonban a Brit Birodalom, Franciaország és Olaszország nem tudta kitölteni a rendelkezésére álló keretet (a német és osztrák-magyar erők pedig teljesen megsemmisültek), a Japán Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok nagyarányú fejlesztésbe kezdtek.

Mindkét új nagyhatalom felismerte, hogy a jövőben fontos szerepet fognak játszani az első világháborúban még csak elvétve használt repülőgép-hordozók. Mivel a világháborúban csak a britek szereztek érdemi tapasztalatok hordozók üzemeltetéséről, az amerikaiaknak (és a japánoknak is) mindent az alapoktól kellett megtanulniuk.

Az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete (US Navy) kezdetben próbálkozott hidroplán-anyahajóval, de hamarosan kiderült, hogy csak a szárazföldi repülőgépeket bevető hordozók képesek hatékonyan üzemelni. Az első amerikai repülőgép-hordozó a 12900 tonnás Langley lett, de ez a teherhajóból átalakított egység ugyanúgy nem bizonyult sikeresnek, mint az ezt követő nagyméretű, csatacirkálóból átalakított LEXINGTON osztály.

A következő lépést a Ranger jelentette: az első amerikai egység, amelyet eleve repülőgép-hordozóként kezdtek építeni. A RANGER osztály már praktikusabbnak számított, viszont 14810 tonnás vízkiszorításával elsősorban nem harci alkalmazása miatt, hanem az az általa szerzett tapasztalatok révén vált fontossá.

A Washingtoni flottaszerződés értelmében ekkor az Amerikai Egyesült Államok még maximum 55000 tonnás egyesített vízkiszorítású repülőgép-hordozót építhetett. Ezt két elképzeléssel kívánták kitölteni: az egyik szerint három 18500 tonnás hordozót kellett volna építeni, a másik elgondolás szerint viszont csak két 27000 tonnásat támogatott.

A három hordozó elméletileg jobb választásnak tűnt, de a gyakorlat azt mutatta, hogy a kisméretű repülőgép-hordozókat csak igen korlátozottan lehet használni. Végül egy köztes megoldás mellett döntöttek: megépítenek két nagyobb méretű (20000 tonnás), valamint egy kisebb (14900 tonnás) hordozót - előbbi YORKTOWN osztály néven valósult meg, a kisebb pedig WASP osztály néven (a Wasp a YORKTOWN osztály arányosan csökkentett méretű változata volt).


Konstrukció:

A YORKTOWN osztály 20100 (teljes terhelés mellett 25900) tonnás vízkiszorításával ma már csak közepes méretű egységnek számítana, elkészültekor viszont egyike volt a legnagyobb repülőgép-hordozóknak (az amerikai típusok között csak a csatacirkálókból átépített LEXINGTON osztály két tagja előzte meg).

A hajók teljes hossza a vízvonalban 232 métert tett ki (ez egységtől függően kismértékben változott) és a YORKTOWN osztály minden tagja az új típusú, a fedélzet jobb oldalára kitolt nagyobb méretű felépítményt kapta (ez a gyakorlatban sikeresebbnek bizonyult a japán megoldásnál, ahol a futópálya síkjából csak egy apró irányítótorony állt ki).

A második világháború előtt még nem volt egyértelmű, hogy a repülőgép-hordozók túlságosan sérülékenyek ahhoz, hogy közvetlen tűzharcba bocsátkozzanak, ezért a YORKTOWN osztály tagjait is felszerelték az akkor legújabbnak számító 5 hüvelykes, azaz 127 mm-es (Mark 12-es) löveggel. A hordozónként 8 löveg közvetlenül a felszálló fedélzet alatt kapott helyet, kettesével az egységek sarkai felé kitolva.

A hajók saját fegyverzete elsődlegesen repülőgépek ellen készült: ebből a célból 4 db négycsövű 1,1 hüvelykes (28 mm-es) üteget, valamint 24 db .50-es kaliberű (12,7 mm-es) nehézgéppuskát építettek be (később ezeket az osztály mindegyik hajóján 20 mm-es gépágyúkra, az 1,1 hüvelykes lövegeket pedig az osztály középső hajóján 40 mm-esre cserélték).

Repülőgép-hordozóként a Yorktown és testvérhajói ugyan hadihajók védelmére szorultak, de repülőik miatt maguk is képesek voltak a csapásmérésre. A YORKTOWN osztály 2+1 katapulttal és 3 repülőgép-lifttel rendelkezett, így képes volt az általa szállított akár 90 repülőgép gyors bevetésére. A gépek között vegyesen volt vadászgép (F4F „Wildcat”), zuhanóbombázó (SBC „Helldiver”), torpedóvető (TBD „Devastator”) és felderítő (O3U „Corsair”), de a második világháború alatt a YORKTOWN osztályról sikeresen indítottak ezeknél lényegesen nagyobb North American „B-25 Mitchell” közepes bombázókat is.

Az egységek által hordozott repülőgépek száma és típusa több alkalommal változott, utoljára 1944-ben: ekkor a hajón 31 db F6F „Hellcat” és 3 db F4U „Corsair” vadászgép, 23 db SDB „Dauntless” zuhanóbombázó és 15 db TBF „Avenger” torpedóvető kapott helyet.

Mivel a YORKTOWN osztályt eleve hordozónak tervezték, az egység hajói nem rendelkeztek klasszikus páncélzattal. Azért, hogy növeljék a túlélő-képességüket, minden hajóra egy 64-102 mm-es övpáncél került, amely elsősorban repesztalálatoktól és kisebb lövegektől védett, de egyben szerkezeti merevítésként is használták (ez az angolul STS-nek nevezett acélötvözet a korszak majdnem minden amerikai hadihajóján megtalálható volt).

A hajókba az övvért mellett egy speciális, 100 mm-es páncélozott fedélzetet is beépítettek - a hordozók irányítótornyait szintén páncélozták, de ezek is csak a repeszektől védték a személyzetet (ugyanakkor igyekeztek megoldani a hajó torpedók elleni védelmét, ami jelentősen javította a hajók sérülésállóságát).

A korai amerikai repülőgép-hordozók komoly problémája volt a sebesség hiánya (a Langley a 16 csomós sebességet sem tudta tartani). Ezt kiküszöbölendő a YORKTOWN osztály komoly hajtóművet kapott: a 4 turbinás, 9 kazános rendszer 120000 lóerős összteljesítményre volt képes, ami 32,5 csomós (60,2 km/h-s) végsebességet tett lehetővé, azaz képes volt a flotta többi hajójával együtt mozogni.

A hajó legénysége békeidőben 851 főt tett ki, ez a világháború alatt több mint 2000 főre nőtt (közülük 1366 fő tartozott a hajó legénységéhez, 851 fő a repülők pilótáit és a kiszolgáló-személyzetüket takarta).


Szolgálatban:

Ahogy az a bevezetőben is olvasható, a YORKTOWN osztályt eredetileg kéttagúra tervezték: az osztály névadó tagját 1933. augusztus 3-án rendelték meg, egy évvel később kezdték el az építését, 1936-ban készült és 1937. szeptember 30-án állt szolgálatba (CV-5-ös kóddal). Az egység második tagja a CV-6-os jelölésű Enterprise lett, de időközben felfüggesztették a Washingtoni flottakorlátozás betartását, ezért az amerikaiak megrendeltek egy harmadik YORKTOWN osztályú hordozó is, a CV-8-as Hornet-et (a CV-7-es kódot a kisméretű Wasp kapta).

A YORKTOWN osztály keményen kivette a részét a második világháború küzdelmeiből. Kezdetben az amerikaiak távolmaradtak az Európai harcoktól és felkészületlenül érte őket a Csendes-óceánon az amerikaiakhoz hasonlóan terjeszkedő japánok támadása. Amíg azonban a Pearl Harbor-i támadás hatására a lakosság körében pánik tört ki (egy esetleges japán partraszállás lehetőségére), a hordozók nem sérültek meg és az amerikai ipari (és kiszolgáló) -bázis is sértetlen maradt, így azonnal megkezdődhetett a további egységek gyártása.

Amíg azonban elkészültek az új típusok (például a YORKTOWN osztály által nyert tapasztalatok szerint épült ESSEX osztály), az amerikaiaknak a meglévő egységekkel kellett beérniük. A helyzetet súlyosbította, hogy ekkor a Csendes-óceánon mindössze három amerikai hordozó teljesített szolgálatot: a két LEXINGTON osztályú egység és a YORKTOWN osztályú Enterprise (nem sokkal később csatlakozott a Yorktown, majd a Hornet is).

A YORKTOWN osztály tagjai több kisebb bevetését követően 1942. május 4-8 között sor került a Japán Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok közötti első jelentős összecsapásra. A történelem során ez volt az első alakalom, hogy a harcot a repülőgép-hordozók vívták a hadihajók lő távján kívülről, kizárólag repülőkkel.

A csatában amerikai részről a Yorktown és a régebbi Lexington hordozók vettek részt. A négynapos ütközetben folyamatosan problémát okozott a másik fél helyzetének bemérése, de az amerikaiak május 7-én elsüllyesztették a Sóhó kísérő-hordozót, ami stratégiailag ugyan elhanyagolható siker volt, viszont végre megtörte a közel féléves amerikai kudarc-sorozatot, növelve a legénység morálját. A következő napon a két flotta egymásra talált: a japán Sókaku hordozó súlyosan megsérült, a Zuikaku pedig elvesztette repülőit, viszont sikerült mindkét amerikai egységet megrongálniuk. A Yorktown sérülése javítható volt, a Lexington benzinkészlete viszont kigyulladt, ezért az a legénysége kénytelen volt a hajót elsüllyeszteni.

Látszólag a harcokból a felkelő nap országa került ki győztesen (csak egy könnyű repülőgép-hordozója veszett oda), viszont mindkét japán hajó visszatért bázisára, ezért a következő - döntő - tengeri ütközetben nem tudtak részt venni. A Yorktown sérülése rendkívül súlyos volt és a japánok jelentették az elsüllyesztését, pedig valójában visszatért Pearl Harbor-ba, ahol azonnal megkezdték a helyreállítást. Erre azonban nem volt elég idő, mert 1942 júniusában sor került a Midwayi csatára, amely megpecsételte a japán hadiflotta sorsát.

A japánok ugyan jelentős erőfölényben voltak a harcok alatt, ám bevethető hordozóik száma 4-re csökkent. Az amerikaiaknak elméletileg csak két hordozójuk volt a térségben (a YORKTOWN osztályú Enterprise és a Hornet), valójában viszont működőképes állapotba hozták a Yorktown-t is (a háromhetes, megfeszített javítás még menet közben is folyt). Ezzel az erőviszonyok lényegében kiegyenlítődtek (az amerikaiak a Midway szigetek repülőteréről is kaptak támogatást), míg a japánok szétszórták erőiket.

A csatában a japán gépek három közvetlen találatot értek el az eleve sérült Yorktown-on, de az amerikaiak felkészültek a támadásra és a legénység emberfeletti munkát végzett. Mindhárom találat végzetes erejű volt - lángolt a hangár, a repülőfedélzet, a kazánhelység és a raktár is, de a tüzeket elárasztással és a tűzoltórendszerrel megfékezték, az átszakadt leszállófedélzetet pedig alig 20 perc alatt befoltozták.

A japánok másodszor is jelentették a Yorktown elsüllyedését, de a lelassult hajó továbbra is működőképes maradt. Az utolsó japán felszíni támadás szintén a Yorktown-t érte: a hajó súlyosan megdőlt és a korábban helyreállított kazánokat újra elöntötte a víz, ezért nem működtek a szivattyúk. Ebben a helyzetben a hordozót kiürítették (nehogy az esetleges elsüllyedéskor magával rántsa a legénységet), de mivel másnap hajnalban még mindig a felszínen volt, egy mentőbrigád megkezdte a helyreállítást.

Végül a Yorktown-t a japán I-168-os tengeralattjáró is támadta, de csak órákkal a torpedók találata után merült alá: ezzel ugyan az amerikaiak elvesztettek egy hordozót, a japánok viszont mind a négy repülőgép-hordozójukat és a repülőgépeiket is.

Ez a csata jól jellemezte a japánok és amerikaiak közötti különbséget. A japánok több hordozót, így nagyobb erőt tudtak felvonultatni, ám hordozóik egyetlen pontos találattól is megsemmisültek, míg az amerikai egységek több esetben is túlélték a súlyos sérüléseket és a tapasztalt legénység, valamint a biztonsági előírások kritikus helyzetekben megmentették a hajókat.

Az eltérő gondolkodás a vezetésben is érezhető volt: Kuszaka Rjúnoszuke ellentengernagyot úgy kellett leimádkozni a ronccsá vált Akagi hordozóról, amely már az első bombatalálattól elvesztette rádióját, ezért a parancsokat zászlókkal kellet továbbítani. Vele szemben a menthetetlennek tűnő Yorktown állapotát sikerült stabilizálni, Fletcher tengernagy előrelátó módon mégis azonnal áttelepült az Astoria nehézcirkálóra, ezért a hordozó pusztulása nem okozott fennakadást a parancsnoklásban.

A YORKTOWN osztály másik két tagja közül a USS Enterprise részt vett a Kelet-Salamon-szigeteki csatában és a Santa Cruz-szigeteki összecsapásban, túlélt két kamikaze támadást és csak 1957-ben bontották le. A harmadik hajó, a USS Hornet arról vált híressé, hogy róla indultak a Tokiót bombázó B-25-ös bombázók, de a hordozó a Santa Santa Cruz-szigeteki csatában (4 bomba-, 2 torpedó- és 2 kamikaze-találatot követően) elsüllyedt. A YORKTOWN osztály tagjai kitűntek rendkívül jó sérülés-állóságukkal és fontos lépést jelentettek az amerikai repülőgép-hordozók fejlődésében, amely végül a NIMITZ és az utódjának szánt GERALD R. FORD osztály létrejöttéhez vezettek.


Műszaki adatok:

Név: Yorktown (YORKTOWN osztály)

Típus: repülőgép-hordozó

Gyártó: Newport News Shipbuilding (Newport News)

Rendszerbe állítás éve: 1937

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 20100 t (teljes terhelés mellett 25900 tonna)

Hossz: 251,4 m

Szélesség: 33,4 m

Merülés: 7,9 m

Hajtómű: 4 db, 120000 Le-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons), 9 kazán (Babcock & Wilcox)

Legénység: 2217 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 60-90 repülőgép (maximum 96 db)

Kiegészítő fegyverzet: 8 db 127 mm-es légvédelmi löveg (Mark 12), 16 db 27 mm-es légvédelmi löveg, 24 db 12,7 mm-es nehézgéppuska

Páncélzat:

Toronypáncél: 0 mm

Övvért: 64-102 mm

Fedélzet páncélzata: 100 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32,5 csomó (60,2 km/h) felett

Hatótávolság: 12500 tm (23200 km, 15 csomós - 28 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.