XXI osztály

„Náci szuperfegyver; 1946”


Tervezés:

A XXI. században Európában megerősödtek a nemzetiségi mozgalmak, amelyek legfontosabb folyamata a német egyesülés volt. Az 1814-es Bécsi kongresszuson megalapított Német Szövetségnek még 39 független állam volt a tagja, 1871-ben azonban megszületett az egységes Német Birodalom, amely (Ausztria kivételével) egyesítette a németajkú területeket.

Az egységes Németország létrejöttét több ország próbálta fegyverrel megakadályozni (mások mellett Dánia, az Osztrák-Magyar Monarchia és Franciaország), de a német hadsereg mindegyiküket legyőzte. A német egyesüléssel a világ akkori legerősebb országa jött létre, amely a szárazföldön legyőzhetetlennek tűnt, de hiába rendelkezett az ország erős, fejlett iparral és jelentős népességgel, ez az imperializmus kora volt, amelyben a nagyhatalmak, köztük a Brit Birodalom és Franciaország hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkeztek, amelyek segítségével a németek fölé kerekedhettek.

A Német Birodalom maga is több területet elfoglalt Afrikában és Ázsiában (pl.: Kamerun, Német Délnyugat-Afrika, Német Kelet-Afrika), amelyek védelmére (és világhatalmi státuszának biztosítására) maga is jelentős hadiflottát fejlesztett. A németek az 1800-as évek végétől számos hadihajót építettek, de a birodalom megjelenését a korábban egymással vetélkedő britek és franciák is olyan veszélyként érzékelték, hogy az évszázados vetélkedésnek véget vetve összefogtak és az angol-francia flotta egyesült erejéhez a németek nem érhettek fel.

A Német Birodalom az első világháború alatt (az angolok és franciák által alkotott Antant ellen) bevetett több csatahajót, de az 1916-os Jütlandi (más néven Skagerraki) csata volt az egyetlen nagy felszíni ütközet haditengerészeteik között. Az e csatában aratott német győzelem ellenére a Német Birodalom a háború végéig súlyos hátrányban harcolt, ezért hadiflottájában fontos szerepet kaptak a tengeralattjárók, amelyek magányosan, később tömegesen (ún. farkasfalkákban) vadásztak a konvojokra és hadihajókra.

Az első világháború alatt a németek összesen 351 db tengeralattjárót vetettek be: a veszteségek rendkívül magasak voltak (a bevetett egységek mintegy fele, 178 tengeralattjáró elpusztult), de a háború négy éve alatt összesen több mint 5000 ellenséges hajót sikerült elsüllyeszteni, amelyek együtt valamivel több, mint 12,85 millió bruttóregisztertonnányi (kb. 36,39 millió köbméternyi) fegyverzetet, felszerelést és árut tettek ki.

A rendkívül magas veszteségek ellenére a németek elvesztették az első világháborút és az ezt lezáró békediktátumban többek között kikötésre került, hogy a németek többé nem fejleszthetnek, gyárthatnak vagy tarthatnak hadrendben tengeralattjárókat. A náci párt hatalomra kerülését követően, az 1930-as évek közepétől a Harmadik Birodalommá átnevezett Németországban (a békeszerződést megszegve) hatalmas erőkkel kezdődött meg az újra-fegyverzés és a felkészülés egy minden korábbinál nagyobb háborúra.

Ennek részeként a németek ismét számos felszíni hadihajót építettek - közülük a világ egyik legnagyibbjának számító - BISMARCK osztályú csatahajókat, de emellett ismét jelentős számban fejlesztettek és építettek tengeralattjárókat. Az első új fejlesztésű német tengeralattjáró az 1936-os I osztály volt (német nevén U-Boot-Klasse I, hivatalosan Typ I, angolul Type I), amelyet újabb, fejlesztett egységek követtek. A második világháború alatt a németek legsikeresebb tengeralattjáró-osztálya a VII osztály (németül Typ VII) volt, amelyből összesen 703 darabot építettek - e típust jelentőssége miatt „igásló”-nak is nevezték.

A németek a háború alatt is folyamatosan fejlesztették a tengeralattjáróikat (ld.: a VII osztályra épülő, de megnövelt méretű és hatótávolságú IX osztály és az utóbbiból kialakított XIV osztály) és a háború első időszakában ismét rendkívül sikeresnek bizonyultak, több száz Szövetséges (elsősorban brit) hajót süllyesztve el. Ahogy a hadiszerencse megfordult, a németek ismét alkalmazni kezdték a csoportosan támadó farkasfalka-taktikát, de az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésével és az új technológiákkal a német tengeralattjárók hatékonysága drasztikusan lecsökkent (mások mellett sikerült a teljes Atlanti óceánt lefedni, a kulcsfontosságú teherhajókat pedig ismét konvojokba szervezték, amelyeket tengeralattjáró-vadász korvettek és rombolók kísértek).

Mivel az amerikaiak ipari kapacitását a németek meg sem közelíthették, ismét a technológiai fölényre kívántak támaszkodni és a háború alatt megterveztek egy minden korábbi tengeralattjárónál fejlettebb sorozatot, a XXI osztályt (a tengeralattjáró német neve U-Boat Klasse XXI, azaz XXI osztályú tengeralattjáró volt; hivatalos megnevezése Typ XXI, angolul Type XXI).


Konstrukció:

A XXI osztályú tengeralattjáró a németek által a második világháború alatt fejlesztett, illetve gyártott fegyverek és harcjárművek között ritkaságszámba ment: bár jelentős előrelépést jelentett a korábbi típusokhoz képest, nem tartozott a ”náci csodafegyverek” közé, lévén alkatrészeinek többsége meglévő részegység továbbfejlesztése volt, nem pedig teljesen új, de emiatt gyakran gyermekbetegségektől szenvedő rendszer volt (pl.: sugár- és rakéta-hajtóműves járművek).

A második világháború alatt a németek nagyszámú tengeralattjárót építettek, azonban ezek többsége a háború előtti időszakra jellemző, 500-1500 tonnás sávba tartozott: a XII osztály például alámerülve is csak 871 tonnás, a nagyobb IX osztály 1152 tonnás, míg az apró XVII osztály legnehezebb tagja is csupán 312 tonnás vízkiszorítással rendelkezett.

Ezeket a XXI osztály mind 1621 tonnás (alámerülve 1818 tonnás) vízkiszorításával, mind 76,7 méteres teljes hosszával felülmúlta, de így is elmaradt az új amerikai GATO osztály víz alatt 2463 tonnás vízkiszorításához és 95 méteres teljes hosszához képest (a japánok még ennél is lényegesen nagyobb tengeralattjárókat hoztak létre; pl.: I-400 osztály).

A megnövelt méretű XXI osztály tűzerő tekintetében is felülmúlta német elődeit: a VII osztályú tengeralattjárók 4 db torpedóvető-csővel rendelkeztek, míg a XXI osztály (hasonlóan a IX osztályhoz) már 6 vetőcsővel, amely viszont mind előre nézett (a IX osztálynál 4 db előre, 2 db hátrafelé). A XXI osztályú tengeralattjáró a 6 vetőcsőhöz összesen 23 db 533 mm-es G7e torpedót szállíthatott vagy 17 torpedót és 12 db aknát, emellett a tengeralattjárót felszerelték radarral, radarbesugárzás-jelzővel és szonárral. Elsődleges fegyverzete mellett a XXI osztályt felszerelték 4 db 20 mm-es Flak 30 légvédelmi gépágyúval is, ágyúval azonban nem.

Ennek oka, hogy a korai tengeralattjárók gyakorlatilag búvárhajók voltak: a felszínen haladtak és csak támadás előtt merültek alá (a víz alatt csak lassan haladhattak és minimális volt az elektromos motorok hatótávolsága). Korlátozott képességeik miatt ezek a tengeralattjárók (köztük a VII osztály) rendelkezett egy löveggel (a VII osztály tagjai egy-egy 88 mm-es SK C/35-össel), amely segítségével rátámadhattak a kíséret nélküli, fegyvertelen teherhajókra.

A britek kifejezetten a német tengeralattjárók ellen alkották meg a Q-hajókat: olyan teherhajókat, amelyek látszólag fegyvertelenek voltak, azonban több rejtett ágyúval rendelkeztek, hogy megsemmisíthessék a felszínre emelkedett tengeralattjárókat - ezen egységek és a tengeralattjáró-vadász konvoj-kísérő hajók, illetve repülőgépek magas száma miatt a hagyományos tengeralattjárók esélyei drasztikusan lecsökkentek.

A XXI osztály erre a problémára jelentett megoldást: az új tervezésű harcjármű a világ egyik első modern (vadász-) tengeralattjárója volt. Ezen osztály hajói nem rendelkeztek ágyúkkal, a támadást minden esetben torpedókkal vagy aknákkal hajtották végre.

A XXI osztály legfontosabb fejlesztése kiemelkedő sebessége volt, amelyet részben az áramvonalas (ágyút és más turbulenciát okozó elemet nélkülöző) testükkel, részben megnövelt teljesítményű motorjukkal értek el. A XXI osztályú tengeralattjárókat a felszínen 2-2 db 6 hengeres MAN kompresszoros (mechanikus feltöltésű) dízelmotor hajtotta, amelyek 7800 lóerős teljesítményre voltak képesek, a víz alatt viszont két még erősebb, egyenként 4900 lóerős (összesen 9800 lóerős) SSG elektromos motor, ráadásul a tengeralattjárót emellett még 2 db, egyenként mindössze 223 lóerős (446 lóerős összteljesítményű) speciális motorral is felszerelték.

Ezekkel az erőforrásokkal a XXI osztály a felszínen 15,6 csomós (28,9 km/h-s) sebességre volt képes, ami elmaradt a kisebb VII osztály 17,7 csomós (32,8 km/h-s) végsebességétől, azonban a fókusz ebben az esetben a víz alatti haladáson volt, ahol a XXI osztály 17,2 csomós (31,9 km/h-s) sebességgel haladhatott (szemben a VII osztály 7,6 csomós - 11,3 km/h-s - sebességével). További előnyt jelentettek a kis teljesítményű kiegészítő elektromos motorok, amelyek ugyan csupán 6,1 csomós (11,3 km/h-s) sebességet tett lehetővé, de mindezt minimális vibráció és zajkibocsátás mellett, ezáltal korlátozott lopakodó-képességet biztosítottak. Elődeivel szemben a XXI osztályt már eleve szelepes légperiszkóppal vagy más néven légcsővel (angolul snorkel-lel, németül Schnorchel-lel) tervezték, amelyet az elfoglalt Hollandiából szereztek meg (ezzel az eszközzel a tengeralattjáró a felszínre emelkedés nélkül is újratölthette a dízelmotorjához szükséges légtartályokat).

Nagyobb mérete miatt a kiszolgáló-személyzet számát is megnövelték: a XXI osztály 57 főt (5 tisztet és 52 tengerészt) hordozott, ennek ellenére a tengeralattjáró a korábbiaknál kevésbé volt zsúfolt és mások mellett felszerelték hűtővel is, ami a változatosabb (hűtést igénylő) ételek révén növelte a legénység komfort-érzetét a hosszú bevetéseken.


Szolgálatban:

A XXI osztályt sok más kortárs náci típushoz hasonlóan arra tervezték, hogy kiváltsa az összes hadrendben álló korábbi típust (a törpe-tengeralattjárók kivételével), azonban azokkal szemben a gyárthatóságot is figyelembe vették a tervezésekor. A német tengeralattjárók közül elsőként a XXI osztályt már nem a hajókhoz hasonlóan egyesével építették fel, ehelyett moduláris építési módra tértek át: szakosodott üzemek sorozatban gyártották a 9 fő egységre bontott tengeralattjárót, majd ezeket három hajógyárban (az Aktien-Gesellschaft Weser, a Blohm & Voss és a Schichau-Werke sólyáin) szerelték össze.

A XXI osztály építését 1943-ban kezdték meg és a háború végéig folytatták. A grandiózus tervekben irreálisan magas, 1170 egység legyártása szerepelt, de csak 269 egység építését kezdték meg és ezek közül is csupán 119-et fejeztek be. A XXI osztály így is az egyik legnagyobb számban gyártott tengeralattjáró-osztállyá vált, valójában azonban a 119 elkészült tengeralattjáró közül mindössze 4 állt bevetésre készen és közülük is csupán két XXI osztályú tengeralattjáró, az U-2511 és az U-3008 került bevetésre, de ezek sem találkoztak ellenséges hajókkal, ezért katonai értelemben a XXI osztály kudarcnak tekinthető.

Ebben szerepet játszott az elhúzódó építés, amit az okozott, hogy az elkészült részegységeket eredetileg nem hajógyártásra tervezett üzemekben gyártották, ezért a modulok megépítése után általában szükség volt egy hibajavítási fázisra is. A második világháborút követő teszteken kiderült, hogy a kész egységek közös problémája a szilárd test hiánya (ennek oka a hagyományos gerincet kiváltó moduláris építés volt), az ebből fakadó kisebb merülési mélység, valamint előremutató megoldásai miatt ez a típus is bonyolult és megbízhatatlan volt több gyermekbetegséggel.

A XXI osztály hibái ellenére veszélyes ellenféllé válhatott volna. A háború második felében a felszínen közlekedő német tengeralattjárók már komoly veszélynek voltak kitéve, ráadásul ha találkoztak is egy lassú konvojjal, a kísérő hadihajóknak nem feltétlenük kellett elsüllyeszteniük őket, elegendő volt, ha a víz alatt tudták tartani a tengeralattjárókat, mert alámerülve a VII osztály és kortársai olyan lassan haladtak, hogy még a lassú konvoj is el tudott menekülni.

A XXI osztály ezzel szemben a víz alatt gyorsabb volt, mint a felszínen és kiváló torpedóival súlyos veszteségeket okozhatott, ráadásul légcsöve révén nem kellett a felszínre emelkednie, ezért a felszíni hajók és a tengeralattjárókra vadászó repülőgépek kisebb eséllyel fedezhették fel. Szintén előnyt jelentett a csendes haladás képessége és az új, elektromos töltőrendszer, amellyel a tengeralattjáró teljes torpedó-készletét fél órán belül el lehetet tüzelni, a hat cső újra töltése pedig kevesebb időt vett igénybe, mint a korábbi VII osztály egyetlen csövének újra töltése.

A XXI osztály gyakorlatilag nem vett részt a második világháborúban, a háborút követően azonban kulcsfontosságúvá vált, mert nagy mennyiségben állt készen és modern részegységei miatt a világ összes nagyobb haditengerészete érdeklődött a típus iránt. Az eredeti üzemeltető, Németország a két háborús példány mellett mindössze egyetlen XXI osztályú tengeralattjárót (az U-2540-est) üzemeltette: ezt az egységet a második világháború végén saját legénysége süllyesztette el, 1957-ben viszont kiemelték és Wal, majd Wilhelm Bauer néven (kísérleti tengeralattjáróként) egészen 1980-ig használták (az egység 1984 óta múzeumhajóként üzemel).

A németek mellett az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Szovjetunió is hadrendbe állított néhány XXI osztályú tengeralattjárót, de még ennél is fontosabb volt, hogy a típus tanulmányozását követően több ország a német harcjárműre alapozva fejlesztette ki saját tengeralattjáróját.

Ezek közé tartoztak a szovjet ROMEO, WHISKEY és ZULU osztályok, valamint a szovjet technológiai transzfer révén a kínai építésű ROMEO osztály és ennek továbbfejlesztett változata, a 035 típusú (MING osztályú) tengeralattjárók. Az Amerikai Egyesült Államok a XXI osztályon szerzett tapasztalatait közvetve használta fel a GUPPY programban, amellyel a már hadrendben álló nagyméretű BALAO, GATO és TENCH osztályú tengeralattjárók víz alatti sebességét és manőverező-képességét növelték meg.

Németország az 1960-as években kezdte újra a tengeralattjáró-fejlesztés a kisméretű Typ 201 (U-1) egységekkel; a modern német Typ 212 (TODARO osztályú) tengeralattjáró méretükben és vízkiszorításukban ugyan összehasonlíthatók a XXI osztállyal, de már minden téren modern tengeralattjáróknak számítanak.


Műszaki adatok:

Név: U-2511 (XXI osztály)

Típus: tengeralattjáró

Gyártó: Blohm & Voss (Hamburg, Harmadik Birodalom)

Rendszerbe állítás éve: 1944

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 1621 t (alámerülve 2100 t)

Hossz: 76,7 m

Szélesség: 8 m

Hajtómű: 2 db, 7800 LE összteljesítményű robbanómotor (MAN M6V40/46KBB, 6 hengeres, kompresszoros, dízelüzemű), 2 db 9800 LE összteljesítményű elektromos motor (SSW GU365/30), 2 db 446 LE összteljesítményű elektromos motor (SSW GV232/28, csendes üzemű)

Legénység: 57 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 6 db 533 mm-es torpedóvető cső (G7e torpedó vagy akna, mindegyik cső előrenéző)

Kiegészítő fegyverzet: 4 db 20 mm-es légvédelmi gépágyú (Flak 30, kettesével az első és hátsó lőállásban)

Teljesítmények:

Felszíni végsebesség: 18,1 csomó (33,5 km/h) elektromos és dízelmotor egyidejű használatával

Tenger alatti végsebesség: 17,2 csomó (31,9 km/h)

Maximális merülési mélység: 240 m

Felszíni hatótávolság: 15500 tm (28700 km, 10 csomós - 19 km/h-s - sebesség mellett)

Tenger alatti hatótávolság: 340 tm (630 km, 5 csomós - 9,3 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.