TEXAS osztály

„Egy új korszak hírvivője”


Tervezés:

Az Amerikai Egyesült Államok az 1940-es évekre a világ legerősebb tengeri hatalmává és ezt a pozícióját máig megtartotta. Az amerikai haditengerészet (angol rövidítéssel US Navy) sikerét három tényező együttese biztosítja: az anyaország szinte kimeríthetetlen anyagi forrásokkal és megfelelő gyártóbázissal rendelkezik, az Amerikai Egyesült Államok a világ csendőre szerepében tetszeleg, ezért hajlandó jelentős összegeket áldozni az ezt lehetővé tevő haditengerészetre, valamint a flotta gerincét nukleáris meghajtású repülőgép-hordozók sora alkotja, amelyek segítségével az amerikaiak gyakorlatilag a világ összes országára képesek légicsapást mérni vagy kivitelezni egy partraszállást.

A modern GERALD R. FORD osztályú repülőgép-hordozók előtt hasonló kapacitást biztosított a NIMITZ osztály, azt megelőzően pedig a hagyományos meghajtású FORRESTAL és KITTY HAWK osztályú repülőgép hordozók. Az amerikai haditengerészet azonban nem mindig rendelkezett ilyen erővel, sőt, első szakaszában, az utóbb Old Navy (angol: régi haditengerészet) névvel illetett szakasza alatt nemzetközi szinten jelentéktelennek számított.

Amíg a terület a Brit Birodalom fennhatósága alá tartozott, az amerikai gyarmat nem rendelkezett önálló haditengerészettel, ugyanakkor számos kisebb felfegyverzett amerikai hajó üzemelt a partok közelében. Ezen egységeket a teherhajók védelmében, a kalózok és csempészek ellen használták és nem alkottak egységes haderőt, ehelyett a flottillák az egyes államok irányítása alá tartoztak.

Amikor 1775-ben az addig többé-kevésbé békés amerikai függetlenségi törekvéseket nyílt háború váltotta fel, megjelent az igény a britek elleni tengeri harcra. Az amerikaiak ezért megállapodtak egyetlen egyesített flotta létrehozásában (Kontinentális Haditengerészet), amely az egyes államok helyett a Kongresszus irányítása alá fog tartozni. Az amerikai flottát ekkor kisebb méretű felfegyverzett polgári hajók alkották. Az alacsony lakosságú, jelentősebb ipari kapacitás nélküli gyarmatnak nyílt háborúban esélye sem volt a világ ekkor messze legerősebbjének számító Brit Királyi Haditengerészettel szemben, ezért igyekeztek fegyvertelen teherhajókat kifosztani, amelyet nagyszámú, állami kalózlevéllel rendelkező privatér és Franciaország is támogatott.

Jelentős veszteségek mellett a Kontinentális Haditengerészet korlátozottan hatékonynak bizonyult, miután viszont 1783-ban az amerikaiak és a britek békét kötöttek (Párizsi béke) és megszületett a független Amerikai Egyesült Államok, nem volt többé szükség haditengerészetre, amelyet ezért két évvel később feloszlattak (ennek három oka volt: külső fenyegetés hiánya, más országok iránti érdeklődés hiánya és forráshiány).

1785-94 között az amerikaiak egyáltalán nem rendelkeztek haditengerészettel, de mivel emiatt a védtelen amerikai kereskedőhajókat a berber kalózok büntetlenül fosztogathatták, 1794-ben döntés született az amerikai haditengerészet újjáalapításáról. A kezdetben kisméretű és igen szűkös anyagi lehetőségekkel rendelkező flotta 1815-től jelentős bővülésen esett át, részben azért, hogy a tengerentúlon képviselje az Amerikai Egyesült Államok egyre növekvő hatalmát (ennek részeként 1854-ben az amerikaiak megtámadták Japánt, amely az ázsiai ország gyors modernizációjának katalizátorává vált).

1861-65 között (az amerikai polgárháború alatt) az amerikai haditengerészet két részre szakadt és a cél a déli Konföderáció blokádja mellett áthelyeződött a kisebb, a korábbi fa helyett vas páncélzatú folyami hadihajók közötti harcra (ld.: MONITOR osztály). A polgárháború után az amerikai haditengerészet újra egyesült, ugyanakkor drasztikus hanyatlásnak indult: a háború végén közel 700 hadihajójával a US Navy a világ második legnagyobb létszámú tengeri haderejével rendelkezett, 15 évvel később viszont már csak 48 hajó állt szolgálatban (az 1882-ig tartó hanyatlás oka ismét a világpolitikai iránti érdeklődés elvesztése és a haditengerészet fenntartásának magas ára volt).

Az 1950-es évektől kezdődően azonban a tengeri hadviselés drasztikus változáson ment keresztül és az 1880-as évek elejének több ezer tonnás vastestű, fém páncélzatú, gőzhajtású és széles kilövési szöggel rendelkező tornyokkal rendelkező csatahajóit össze sem lehetett hasonlítani az addig használt fa sorhajókkal. 1882-ben az amerikai haditengerészet néhány kisebb, modern hadihajó építésére kért forrást a Kongresszustól, amely az igényt elutasította, egy évvel később viszont Brazília hadrendbe állította a Londonban épített modern Riachuelo csatahajót, amelyet az amerikai haditengerészet vezetője úgy értékelt, hogy az egymaga képes lenne megsemmisíteni a teljes amerikai flottát.

Mivel Brazília mellett más dél-amerikai országok is hasonló hadihajókat vásároltak, a kialakult pánikban a Kongresszus elfogadta három védett cirkáló és egy ágyúnaszád építését, emellett megrendelt két nagyobb egységet, köztük a TEXAS osztály egy tagját, a USS Texas-t (a hajó nevét az amerikai Texas államról kapta: az amerikai polgárháború alatt korábban két hajó is viselte a nevet, de konföderációs hajóként nem USS Texas, hanem CSS Texas jelzéssel).


Konstrukció:

A TEXAS osztály tipikus 1880-as évek eleji hadihajó volt, amelyen számos új megoldást felhasználtak, de mivel még nem kristályosodott ki a csatahajók ideális kialakítása, az egység több egyedi sajátossággal is rendelkezett. Mindehhez az is hozzájárult, hogy a TEXAS osztály volt az Amerikai Egyesült Államok első vastestű csatahajója és más országokkal szemben az amerikaiak nem egy nagyhatalomtól (általában a britektől vagy a németektől) vásároltak kész hajót, hanem azt helyben gyártották.

Az amerikaiak a leendő csatahajóval szemben több elvárást támasztottak: mások mellett 17 csomós (31 km/h-s) végsebességet és 6000 tonnás vízkiszorítást vártak el, a legfontosabb kritérium viszont a mindkét oldalra tüzelni képes két 12 hüvelykes (305 mm-es) ágyú beépítése volt. Ehhez nagyméretű, emelt átlós lőállást alakítottak ki a csatahajón - ez a redutos (zárt mellvértes) elrendezés több korábbi csatahajón is megjelent (ezek közé tartozott az olasz Italia csatahajó és a Német Birodalom által Kína számára gyártott Tingjüan).

A fix reduton belül a TEXAS osztály lövegei két körbeforgatható toronyban kaptak helyet, azonban ezek hatásfoka korlátozott volt: a maximális függőleges kitéríthetőség -5 és + 15 volt és magát a löveget csak 0 fokos (vízszintes) helyzetben lehetett tölteni. Az elsődleges lövegeket nagyszámú kisegítő fegyverzet egészítette ki. Ezek közé tartozott 6 db 152 mm-es löveg (2 db a fedélzeten, további 4 db a hajó oldalain, az övvért sarkain), 12 db (torpedónaszádok elleni) 57 mm-es löveg kazamatákban (2-2 db előre-oldalra néző a hajó orrán, 2-2 db oldalra néző, a redut miatt aszimmetrikus elrendezésben, és további 4 db hátra-oldalra néző a taton), emellett 10 db 37 mm-es (szintén kisebb hajók elleni) löveg a fedélzeten és a felépítményen, valamint az árbocokon.

A vegyes fegyverzetet tovább bonyolította, hogy a lövegeken belül további kisebb eltérések is voltak, a fedélzeti 152 mm-es lövegek például 35, a kazamatába építettek viszont 30 kaliberhosszú csővel rendelkeztek, valamint a 37 mm-es és 57 mm-es egy része Hotchkiss, a többi viszont Driggs-Schroeder típusú volt).

A csatahajó emellett 4 db víz alatti torpedóvető-csövet is hordozott (2-2 előre- és hátrafelé-néző elrendezésben). Eredetileg tervezték két kisméretű torpedóvető csónak hordozását is, de ezeket végül a teszteken mutatott elégtelen teljesítményük miatt nem szerelték fel, ugyanakkor korában elterjedt módon a hajót kosoláshoz felszerelték döfőorral.

A TEXAS osztálynak a többi amerikai hadihajóhoz képest jelentős, teljes terhelés mellett 6417 tonnás vízkiszorítását a vastag páncélzat okozta. A hajó ún. Harvey-páncélzattal rendelkezett. Ez egy egyrétegű acél páncélt takart, amelyet azonban cementálás révén két élesen eltérő mutatókkal rendelkező rétegre osztottak: a külső réteg rendkívüli keménységgel rendelkezett, de rideg volt, felfogva a találatokat, míg a belső rész puhább acélja segített a becsapódás erejének elvezetésében és a rideg törés megakadályozásában.

A TEXAS osztály páncélzatának maximális vastagsága 12 hüvelyk (305 mm) volt: a reduton teljes szélességben, az övvérten fokozatosan 6 hüvelykig (152 mm-ig) vékonyodva (az övvért a csatahajó középső kétharmadát védte). A reduton belül a tornyok további (helytől függően 1-3 hüvelykes - 25-76 mm - között változó) páncélzatot kaptak, a fedélzet hasonlóképpen 1-3 hüvelyk vastag acéllal burkolták, míg a parancsnoki híd 229 mm-es páncélt kapott. A páncélzat mellett a csatahajó rendelkezett vízzáró rekeszekkel. A redutos kialakítás és a mindkét irányba tüzelés képessége miatt a TEXAS osztály felépítményét három részre osztották, hogy közöttük mindkét löveg mindkét oldalra ellőhessen.

A hajót 4 db kazánnal és 2 db háromszoros expanziójú gőzgéppel szerelték fel, ezek összteljesítménye 8610 lóerő volt (mindkét gőzgép saját hajócsavart hajtott), amelyekkel a próbákon 17,8 csomós (33 km/h-s) sebességet értek el. A TEXAS osztály már 2 db Edison dinamót is hordozott, de az ezek által generált elektromos áramot támadó célokra nem (kizárólag belső világításként és a keresőfényszórókhoz) használták, mert találat esetén (valamint nem egy esetben a hajó saját tüze miatt) a korai elektromos rendszerek gyakran meghibásodtak (ennek kivédésére a hajón a gerinckábelt is páncélozták). A TEXAS osztály legénysége 392 főt tett ki.


Szolgálatban:

Az amerikaiak a négy korábbi egység (Atlanta, Boston, Chicago és Dolphin, összefoglaló nevükön az ABCD hajók) mellett két nagyméretű hajó építéséről döntöttek. Eredetileg egy nagy és egy lényegesen kisebb (7500, illetve 5000 tonna vízkiszorítású) hadihajót rendeltek, de végül két 6000 tonnás egység építését határozták el, hogy a kisebb hajó is jelentős erőt képviseljen. Ez azt eredményezte, hogy a Maine (ACR-1) 6789 tonnás vízkiszorításával és 98,9 méteres hosszával cirkáló létére nagyobb volt, mint az ugyanazon ország ugyanakkor megrendelt, de csak 6417 tonnás vízkiszorítású, 94,1 méteres csatahajója (a Texas), igaz, tűzereje kisebb volt.

A TEXAS osztály egyetlen taggal rendelkezett: a hajó terveit nemzetközi pályázat eredményeként választották: a győztes a brit Naval Construction & Armaments Co. (később 2007-es megszűnéséig Vickers Shipbuilding and Engineering) volt, de az építést az amerikai portsmouthi Norfolk Naval Shipyard végezte: a gerincfektetésre 1889. június 1-én került sor, 1892-ben bocsátották vízre, a szolgálatba állítására viszont csak 1895-ben került sor.

A hajó oldalain túlnyúló redutos kialakításáról könnyen felismerhető Texas felemás képességgel rendelkezett. Egyrészt 305 mm-es lövegei a kontinens legerősebbjei voltak (a brazil Riachuelo például 4 db 234 mm-es, utódja, a kisebb Aquidaba pedig 4 db 230 mm-es főtüzérséget szállított), emellett a TEXAS osztály nagyszámú másodlagos tüzérséget és vastag övvértet kapott, ezáltal a legerősebb amerikai hadihajóvá vált.

Az újítások egy része azonban nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. A három részre vágott felépítmény erősen korlátozta az elsődleges tüzérség kilövési szögét, miközben nem viselte el a tüzeléskori lökéshullámot (egyetlen tengeri csatája alatt a hajó ilyen módon magának okozott sérülést). Szintén a redutos kialakítás miatt a hajó vízzáró rekeszei is aszimmetrikusak voltak, ami csatában növelte a felborulás esélyét, ráadásul csatahajó létére a TEXAS osztályt partközeli üzemelésre tervezték, ezért világszinten csak másodosztályú, partvédő csatahajónak számított (az egy évvel a Texas után szolgálatba állított IOWA osztály tekinthető az első teljes értékű, óceáni szolgálatra alkalmas amerikai csatahajónak).

A Texas kétségtelenül drasztikusan megnövelte az amerikai haditengerészet erejét, ugyanakkor rendkívül hosszú építési ideje miatt (a sok tekintetben hasonlóan, de önálló osztályt képező fél-testvérhajójával, a Maine-nel együtt) már szolgálatba állításakor elavult volt. A Texas ráadásul hamarosan kiérdemelte az Old Hoodoo becenevet, ugyanis a csatahajó számos baleset és egyéb probléma elszenvedője volt.

Vízre bocsátása után kiderült, hogy a hibás építés miatt a hajógerinc több helyen megrepedt, a páncélfedélzet pedig megvetemedett. A szükséges javításokat követően a hajó a következő évben a newporti kikötő mellett zátonyra futott, ezért ismét javításra szorult, ahol viszont egy újabb baleset után a hajót elárasztotta a víz: (a hibás vízzáró ajtókon és az elektromos kábelek elvezetésére a vízzáró rekeszeken fúrt lyukakon keresztül) olyan nagy mennyiségű víz áramlott a hajótestbe, hogy az elsüllyedt. A kikötő sekély vizéből a csatahajót relatív gyorsan sikerült kiemelni, majd újabb javítások végeztével a Texas Texasba hajózott (ahol ismét zátonyra futott).

További módosításokat követően a csatahajót bevetették az Amerikai-spanyol háborúban Kuba birtoklásáért. Korábban a spanyol gyarmat Kubában függetlenségi háború tört ki, ezért az Amerikai Egyesült Államok a helyszínre küldte a Maine-t, hogy képviselje az amerikai érdekeket, amely azonban egy, a fedélzeten bekövetkező robbanás miatt szétroncsolódott és elsüllyedt. Az egyik legerősebb amerikai hadihajó és a legénység kétharmadának pusztulására válaszul az amerikai sajtó uszító hadjáratba kezdett a spanyolok ellen, amely végül háború kitörését eredményezte (a Maine az összes független kutatás eredménye szerint véletlen baleset, nem pedig spanyol aknarobbanás miatt süllyedt el).

A megsemmisült Maine helyett az amerikaiak 1898-ban a helyszínre küldték a Texas csatahajót, amely a területen járőrözött, közben több esetben támadta a part menti erődöket és támogatta a partraszálló erőket, később pedig tagja volt annak a köteléknek, amely elfogta a menekülni próbáló spanyol flottát (a harc igen egyoldalú volt, mert a több amerikai csatahajóval szemben a spanyolok csak cirkálókkal és rombolókkal rendelkeztek).

Az amerikai győzelem következtében a spanyolok feladták a követeléseiket, a Texas pedig 1900-ban felújításra visszatért az Amerikai Egyesült Államokba (a hajó több elemét modernizálták, de ez jelentős tömeg-növekedéssel járt, emiatt a sebessége 13,9 csomóra - 25,7 km/h-ra csökkent). 1902-től a Texas az amerikai partvédelmi raj zászlóshajójává vált, amely tisztséget 1905-ig töltötte be. Ekkorra a hajó már igen korszerűtlennek számított, egy évvel később pedig a Brit Birodalom hadrendbe állította a Dreadnought csatahajót, amely egy csapásra elavulttá tett minden azt megelőző csatahajót. A Texas ennek ellenére továbbra is a partvédelem kötelékébe tartozott (de már nem zászlóshajóként), azonban csatában többé nem vett részt.

1911-ben a hajót kivonták a flottából, nevét San Marcos-ra változtatták (hogy a Texas nevet egy új építésű, NEW YORK osztályú csatahajó kaphassa meg), majd felszerelték és a Chesapeake-öböl sekély vizében elsüllyesztették, hogy céltárgynak használhassák, tesztelve az új amerikai lövedékek, valamint a páncélzat hatékonyságát és a sérülések hatását a csatahajóra.

A San Marcos a nagyszámú találattól súlyosan megsérült, felépítménye gyakorlatilag megsemmisült, mielőtt 1911 április 6-án torpedó-célpontnak használták. A relatív jó állapotú roncsot ezt követően elhagyták, de a második világháború alatt tovább használták céltárgynak. Ekkorra a San Marcos már csupán egy méterrel ért a vízszint fölé: 1940-ben a Lexington teherhajó nem vette észre a roncsot, amelynek nekiütközött és elsüllyedt. 1959-ben a hajó vízfelszíni részét felrobbantották, a hajógerinc azonban máig megtalálható 1911-es elsüllyesztésének helyszínén.

Összességében a Texas csatahajó sikertelen konstrukció volt, amely több tervezési és gyártási hibától szenvedett, amely viszonylag rövid, eseménytelen életutat járt be. Mindezek ellenére a hajó történelmi jelentősége kiemelkedő: az első amerikai csatahajó volt, egyben az első nagy egysége az új amerikai haditengerészetnek (a korábbi Old Navy-t váltó New Navy-nek), egyben az 1943-as IOWA osztályig fejlesztett amerikai csatahajóknak - a Texas-on elkövetett hibák és a tapasztalatok hozzájárultak az egykor korlátozott méretű amerikai flotta vezető szerepének létrejöttében.

A Texas nevet ezt követően az említett NEW YORK osztályú (dreadnought) csatahajó (BB-35) viselte, amelyet egyetlen első világháború előtti dreadnought-ként máig megőriztek, emellett a hidegháború alatt egy VIRGINIA osztályú rakétás cirkáló, 2006 óta pedig egy VIRGINIA osztályú nukleáris meghajtású tengeralattjáró viseli a Texas nevet.


Műszaki adatok:

Név: Texas (TEXAS osztály)

Típus: (pre-dreadnought) csatahajó

Gyártó: Norfolk Naval Shipyard (Portsmouth, Amerikai Egyesült Államok)

Rendszerbe állítás éve: 1895

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 6417 t

Hossz: 94,1 m

Szélesség: 19,5 m

Merülés: 7,5 m

Hajtómű: 2 db 8610 LE-s összteljesítményű gőzgép (háromszoros expanziójú), 4 kazán

Legénység: 392 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 2 db 305 mm-es löveg (Mark 1, a tornyokban)

Kiegészítő fegyverzet: 4 db 152 mm-es löveg (Mark III), 12 db 57 mm-es löveg (10 db Driggs-Schroeder, 2 db Hotchkiss), 10 db 37 mm-es löveg (6 db Driggs-Schroeder, 4 db Hotchkiss), 4 db 360 mm-es torpedó, kos

Páncélzat:

Toronypáncél: 25-76 mm (redut: 305 mm)

Övvért: 152-305 mm

Fedélzet páncélzata: 25-76 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 17 csomó (33 km/h)

Hatótávolság: ismeretlen tm (796 t szén)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.