TEGETTHOFF osztály

„Csatahajó - osztrák-magyar módra”


Tervezés:

Az elmúlt évszázadok alatt a tengeri hadviselésben több alkalommal is kialakultak vetélkedő ország-párok. Ezt a nagyhatalmak közül egyedül a Brit Birodalom, a későbbi Egyesült Királyság szegte meg, mivel a birodalom számára kulcsfontosságú volt, hogy a világ különböző pontjain található gyarmatai kapcsolatban maradjanak az anyaországgal, emiatt a brit tengeri haderő egyszerre versenyzett a vezető országokkal, a XX. században például a franciákkal és a németekkel, akik viszont egymással is szemben álltak.

Ahogy a második világháború előtt, úgy az első előtt is a németek olyan új hadihajó-osztályokat építettek, amelyek kifejezetten egy-egy adott brit egységet múltak felül, amire válaszul az angolok az új német hadihajóknál is erősebb típusokat terveztek, amely ellen a németek ismét léptek, újraindítva a ciklust.

Hasonló hajófejlesztési verseny alakult ki a második világháború alatt az amerikaiak és a japánok között, korábban pedig többek között a görögök és a törökök között, valamint az olaszok és az Osztrák-Magyar Monarchia között is. Az egyre nagyobb és erősebb hadihajók fejlődésében vízválasztónak bizonyult az 1906-os brit HMS Dreadnought, amely új fegyver-elrendezésével (főtüzérségként csupa nagy ágyú), vastag páncélzatával és nagy sebességet lehetővé tevő gőzturbináival gyakorlatilag minden korábbi nagy hajóosztályt egy csapásra elavulttá tett.

Ennek megfelelően a nagy hajózó országok maguk is hasonló hajók építésébe kezdtek, megalkotva a dreadnought csatahajó-osztályt (később pedig a szuper-dreadnought osztályt). A kisebb országok úgy érezték, hogy beérhetik a vezető nagyhatalmakat, lévén a dreadnought-ok építésében nem volt több tucat hadihajónyi lemaradásuk, ám ezen típusok hatalmas fejlesztési és építési költsége miatt végül csak kevés ország fogott ilyen hajók megvalósításába.

Az eredeti dreadnought építésekor az Osztrák-Magyar Monarchiában a kb. 10000 tonnás ERZHERZOG KARL osztály készült, és bár az ezt követő 15000 tonnás RADETZKY osztálynál már alkalmazták a dreadnought néhány megoldását, ez a típus a régi és új ötletek keveréke lett (nem teljes értékű dreadnought).

1909-ben a monarchiában megjelent egy négy hajóból álló, dreadnought típusú osztály létrehozását igénylő dokumentum, de a belső problémák miatt ezt pénzügyi fedezet hiányában nem hagyták jóvá. Ekkor azonban a monarchia haditengerészetét 1904-óta vezető, a modernizációt szorgalmazó Rudolf Montecuccoli kampányolni kezdett, és két hajó gerincét le is fektették, remélve, hogy később ezeket és még két egységet ténylegesen is meg fognak rendelni.

Montecuccoli közbenjárásával végül a program zöld utat kapott, igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy amikor az olaszok tudomást szereztek az 1909-es tervről, megkezdték a Dante Alighieri dreadnought-típusú hajó tervezését, amelyet további két dreadnought-típusú osztály 5 hajója követett, ellenük pedig kellettek az erősebb hajók.

Az Osztrák-Magyar Monarchia első és egyben egyetlen dreadnought-típusú hajóosztálya a TEGETHOFF osztály nevet kapta, bár az egység első hajóját később Viribus Unitis-ra keresztelték át, ezért a hajókat VIRIBUS UNITIS osztály néven is ismertek.


Konstrukció:

A TEGETHOFF osztály az előd RADETZKY osztály formáját megtartotta, de hossza 137,5 méterről 152,2 méterre, szélessége 24,6 méterről 27,3 méterre nőt, vízkiszorítása pedig elérte a 20000 (teljes vízkiszorítás mellett a 21900) tonnát.

A TEGETHOFF osztály már fegyverzetét tekintve is egyértelművé tette felsőbbségét a korábbi RADETZKY osztályhoz képest. Az új hajóosztály elsődleges lövegeit továbbra is a 305 mm-es Skoda-lövegek adták, ráadásul a lövegek száma 42-ről 39-re csökkent, viszont a korábbi 4-gyel szemben a TEGETHOFF osztály hajói 12 db 305 mm-es löveget kaptak, 4 db hármas lövegtoronyba szétosztva.

A dreadnought-kialakítás előnyös tulajdonságaként legalább 6 db 305 mm-es löveg bármilyen irányból érkező ellenséget tűz alá vehetett és oldalsortűz esetén mind a 12 löveg bekapcsolódhatott a tüzelésbe. A hajók közepes tüzérségét 12 db 150 mm-es (valójában 149,1 mm-es) löveg alkotta, amit 13 db 70 mm-es (valójában 66 mm-es) löveg egészített ki, amelyeket a felső fedélzeten osztottak el, illetve korlátozottan, csak oldalra tüzelő kazamatákba kerültek.

A megmaradt 5 db 66 mm-es lövegből kettő a partraszálláskor kapott helyet, három pedig a felső fedélzeten légvédelmi célra szolgált (ezt elegendőnek tartották, mert az első világháború előtt a repülőgépek tengeri alkalmazása még gyerekcipőben járt). Dreadnought kategóriájú hajótípusként (a csatahajó nagy mérete ellenére) a TEGETHOFF osztály 4 db torpedóvető-csövet is kapott: a víz alatti vetőcsövek közül egy-egy került az orrba és a farba, valamint az oldalakba (a hajók összesen 12 torpedót hordoztak).

A lövegek tornyonként hármasával történő beépítése új megoldás volt és a TEGETHOFF osztályt tűzereje mellett igyekeztek modern páncélzattal is ellátni. Hasonlóan a többi nagyméretű hadihajóhoz, ez az osztály is övpáncélzat kapott: a TEGETHOFF osztály esetében a páncélzat maximális vastagsága 280 mm volt, ez előre és hátrafelé (152 mm-ig) keskenyedett, de nem ért ki az orrig és a tatig.

A lövegtornyok maximális páncélzata is 280 m-nyi volt, ahogy a megerősített parancsnoki torony is. Emellett a hajó fedélzetét páncélozták: a páncélfedélzet vastagsága 30-50 mm között mozgott.

Aknák elleni védelemként a TEGETHOFF osztály kettős fenékkel került megépítésre, míg a torpedók ellen a hajó ún. torpedo bulkhead típusú páncélzatot kapott: a vízvonal és az övvért alatt a hajó külső páncélzata csupán 10 mm-es volt, majd egy levegőt tartalmazó blokk után egy kétrétegű, 25 mm-es második páncélozott válaszfalat is beépítettek. E rendszer helyes elgondolás alapján épült, de a mindössze 1,6 méter széles rendszer a gyakorlatban nem bizonyult elegendőnek, azt egy víz alatti robbanás képes volt jelentős szakaszon feltépni.

A TEGETHOFF osztályú hajókat egyenként 4 db Parsons gőzturbina hajtotta, amelyeket 12 kazán fűtöttek. A rendszer teljes névleges teljesítménye 27000 lóerő volt, ez 20 csomós (37 km/h-s) elméleti végsebességet szavatolt, hatótávolsága 1800 tonna szénnel pedig 7800 km-t tett ki (10 csomós sebesség mellett). A hajó legénysége 1078 főből állt.


Szolgálatban:

Az Osztrák-Magyar Monarchia első TEGETHOFF osztályú hajóit kezdetben SMS Tegetthoff, Prinz Eugen, Don Juan és Hunyadi névre keresztelték, de Ferenc József osztrák császár, magyar és cseh király ezt Viribus Unitis, Tegetthoff, Prinz Eugen és Szent István névre változtatta. Az első hajót, az SMS Viribus Unitis-t 1910. július 24-én kezdték építeni az osztrákok trieszti hajógyárában. 1911-ben bocsátották vízre, 1912 október 16-án állt szolgálatba, mint a monarchia hadiflottájának vezérhajója.

1912-ben megkezdték két további egység építését is, amelyek közül a Prinz Eugen szintén Triesztben épült. A magyar kormány azzal a feltétellel fogadta el a hajó finanszírozásának tervét, hogy cserébe egy hajó magyar gyártmány lehet. Ennek megfelelően a SMS Szent István a másik három hajótól eltérően nem Triesztben, hanem az ekkor még Magyarországhoz tartozó Fieumében épült, gyártója a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon és Hajógyár Rt. (röviden Danubius) volt.

Mivel a Fiumei telephelyén egy 20000 tonnás hajó nem fért volna el, ezért ehhez először új sólyateret kellett építeni, az elkészült Szent István dreadnought pedig kismértékben különbözött az osztály többi hajójától. Az eltérések között voltak kevésbé jelentősek (pl.: a felépítményre egy kiegészítő platform került), viszont 4-ről 2-re csökkentették a hajócsavarok számát, ami rontotta a manőverező-képességét, valamint nem kapott torpedók elleni védőhálót. A Fiumei gyár kisebb kapacitása miatt a Szent István csak 1915-ben állt rendszerbe.

Az elkészült hajókat bevetették az első világháborúban, de érdemi sikert nem értek el, miközben két hajó is tragikus véget ért. Az első egység, a Viribus Unitis 1915-ben az olaszországi Ancona kikötővárost lőtte, majd 1918-ban Pólában Horthy Miklós ellentengernagy (későbbi magyar kormányzó) e hajón indult az adriai tengert lezáró Ostranói-szorosban található tengerzár feltörésére, de út közben értesült a Szent István sorsáról (ld. lentebb), ezért visszafordult.

A Tegetthoff szintén részt vett Ancona ágyúzásában, ezen kívül viszont alig hagyta el a kikötőt. A Prinz Eugen Ancona megtámadása mellett szintén csak néhány esetben hagyta el a kikötőt, ezért mindhárom hajó túlélte az első világháború harcait.

A Szent István (ld. jobbra) csatahajó kezdetben szintén csak lőgyakorlatok alkalmával hagyta el Póla kikötőjét, amelynek egyben a légvédelmét is biztosította. Első és egyetlen bevetésére a háború végén, 1918. június 9-én került sor, amikor az Ostrantói-szoros tengerzárának feltörésére küldték egy kötelék tagjaként (a Tegetthoff-fal), ám másnap összetalálkozott a MAS-15-ös és a MAS-21-es motorcsónakokkal.

Az olasz MAS torpedóvető motorcsónakok kiemelkedően nagy sebességre voltak képesek, ugyanakkor nagy bátorságra vallott, hogy az apró motorcsónakokkal az olaszok megtámadták a mintegy százszor nagyobb vízkiszorítású Szent István-t. A kb. 500 méterről kilőtt 2-2 torpedóból legalább 3 (valószínűleg mind a 4) célba talált, miközben a motorcsónakok sikeresen elmenekültek.

A detonációk a jobb első és második kazánházat találták el (5 méterrel a víz alatt), ráadásul átszakították a gyenge válaszfalakat. A Szent István szinte azonnal 10 fokkal megdőlt, amit sikerült 7 fokra mérsékelni és a szárazföld felé induló hajó vontatását a jelen lévő Tegetthoff megkezdte, de a vontatókötél elszakadt, a Szent István pedig 6 óra 5 perckor felborult, 7 perccel később pedig elsüllyedt. A halálos áldozatok száma relatív alacsony 89 fő volt. A Szent István egyike azon három csatahajónak, melynek elsüllyedését filmre vették.

A háború után a Prinz Eugen-t a franciák 1922-ben céltárgyként elsüllyesztették, a Tegetthoff-ot pedig három évvel később szétbontották. A Viribus Unitis fedélzetén 1918. október 31-én a flotta főparancsnoka, Horthy Miklós átadta a hajót a délszláv (jugoszláv) erőknek. Erről az olaszok nem tudtak (vagy nem akarták, hogy közép-/kelet-európai országok ütőképes hajókat szerezzenek), ezért másnap könnyűbúvárokkal aknát erősítettek a hajó fenekére. A detonáció következtében a hajó 15 perc alatt elsüllyedt, a fedélzeten tartózkodó szláv személyzet és a tiszti kar közül 400-an életüket vesztették.

Nemzetközi összehasonlításból kitűnik, hogy a TEGETTHOFF osztály már átadásakor is elavult volt: képességei gyakorlatilag az évekkel korábbi brit HMS Dreadnought-éhoz voltak hasonlók, ráadásul a hajók torpedók elleni védelme elégtelen volt. Ugyanakkor önmagában a csatahajó megalkotása az Osztrák-Magyar Monarchia komoly mérnöki teljesítményének számított, ráadásul az egyik hajót Magyarország saját forrásból, magyar szakemberekkel, magyar hajógyárban építette meg.


Műszaki adatok:

Név: Tegethoff (TEGETTHOFF osztály)

Típus: (dreadnought) csatahajó

Gyártó: Stabilimento Tecnico Triestino (Trieszt)

Rendszerbe állítás éve: 1913

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 20000 t (teljes terhelés mellett 21900 t)

Hossz: 152,2 m

Szélesség: 27,3 m

Merülés: 8,9 m

Hajtómű: 27000 lóerős összteljesítmény; 4 db gőzturbina (Parsons), 12 kazán (Yarrow)

Legénység: 1087 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 12 db 305 mm-es löveg (hármasával a két-két első és hátsó főtoronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 12 db 150 mm-es löveg, 18 db 70 mm-es löveg, 4 db 533 mm-es torpedóvető cső

Páncélzat:

Toronypáncél: 50-280 mm

Övvért: max. 280 mm

Fedélzet páncélzata: 30-50 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 20,4 csomó (37,8 km/h)

Hatótávolság: 4200 tm (7800 km, 10 csomós - 19 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.