SURCOUF osztály

„Tengeralattjáró csatahajó”


Tervezés:

Franciaországban az 1800-as évek közepén épült az első kísérleti katonai tengeralattjáró, de csak a század végén hadrendbe állított GUSTAVE ZÉDÉ osztállyal sikerült valóban bevethető, modern egységet rendszeresíteniük. Ekkorra a francia haditengerészet már erősen hanyatlott: bár az ország hatalmas erőkkel fejlesztett radikálisan új (többnyire fejlesztési zsákutcának bizonyuló) csatahajókat, nemcsak hogy nem sikerült beérniük a világ vezető tengeri erejét, a Brit Birodalmat, de az Amerikai Egyesült Államok is megelőzte a franciákat, ráadásul a megerősödött Német Birodalom, Nagy Japán Birodalom, sőt, lehetőségeihez mérten az Olasz Királyság is nagy erőkkel fejlesztette haditengerészetét.

A nemzetközi politikai klíma változása miatt a korábbi ellenfél angolok szövetségessé váltak, a Franciaországgal határos németek azonban gyors ütemben növelték flottájukat. A franciák továbbra is bíztak a különleges, más országok által nem követett megoldásokban, ezért a kísérleti felszíni hadihajók mellett több teszt-tengeralattjárót is építettek (ezek közé tartoztak a századfordulós X, Z és Y osztályú kísérleti tengeralattjárók).

A teszteket újabb kis sorozatú és egyedi tengeralattjárók követték, de emellett a franciák megépítették a PLUVIÓSE osztályú és BRUMAIRE osztályú tengeralattjárókat, összefoglaló nevükön a Laubeuf-típusú tengeralattjárókat, amelyek közé 34 egység tartozott. Az első világháború kezdetén Franciaország 72 tengeralattjáróval rendelkezett, de ezeket alapvetően partközeli járőrhajókként alkalmazták. A francia tengeralattjárók több mint 1300 bevetést hajtottak végre az első világháború alatt, amely alatt 14 egységet vesztettek (ebből 12-t a Földközi-tengeren), ami más nagyhatalmakhoz képest alacsonynak számított.

Ennek kettős oka volt: egyrészt a Brit Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok flottái együtt nagyságrendileg felülmúlták a Tengelyhatalmak haditengerészeteinek erejét, ezért a francia tengeralattjárókra nem volt szükség, másrészt a nyugati front Franciaország területén húzódott; a franciák a túlélésért küzdöttek, leterhelt iparuk képtelen volt nagyszámú új harcjármű gyártására.

Franciaország a győztesek oldalán fejezte be az első világháborút és elérte, hogy elsődleges riválisát, a Német Birodalomra súlyos szankciókat vessenek ki, de az ország szerepének csökkenését jól mutatta az újabb haditengerészeti fegyverkezési versenyt megakadályozni hivatott 1922-es Washingtoni flottaegyezmény (ebben megszabták, hogy az egyes nagyhatalmak hány hadihajók tarthatnak rendszerben, maximálták ezek méretét és fegyverzetét, valamint az összesített vízkiszorítást). Az Amerikai Egyesült Államok és a Brit Birodalom össz-vízkiszorítását 525 ezer tonnában maximálták, a Nagy Japán Birodalomét 315 ezer tonnában, Franciaországét (és az Olasz Királyságét) azonban mindössze 175 ezer tonnában.

A franciák az 1930-as évek közepén több alkalommal megsértették a szerződést, de egységeik így is csak az olasz (és részben a német) hajók képességeit múlták felül. Az első világháborút követően Franciaország jóvátételként 46 db német tengeralattjárót vett át, amelyek többségét ugyan elbontották, de a franciák egyre nagyobb mértékben támaszkodtak tengeralattjáróikra, aminek három oka volt.

Egyrészt a németek az első világháború alatt demonstrálták, hogy képzett legénységgel a fejlett, összehangoltan támadó tengeralattjárók súlyos veszteségeket okozhatnak, emellett egy tengeralattjáró építése a felszíni hajók töredékébe került, ráadásul nem vonatkoztak rájuk a Washingtoni szerződés korlátai.

A felszínen 600-650 tonnás egységekből álló 600-as sorozattal a franciák folytatták a kisméretű, de nagy számban gyártott tengeralattjárók építését (a 600-as sorozat 6 osztályából összesen 28 egységet építettek), emellett azonban továbbra is kísérleteztek különleges megoldásokkal: ez hívta életre a rendszeresítésekor a világ legnagyobb tengeralattjárójának számító SURCOUF osztályt (az osztály nevét a XVIII. századi francia kalózról, Robert Surcouf-ról kapta).


Konstrukció:

A SURCOUF osztály az első világháború második felében megalkotott ún. cirkáló tengeralattjárók közé tartozott. E koncepció lényege (ellentétben az addig használt kisméretű, korlátozott hatótávolságú tengeralattjárókkal) egy nagyméretű hajótest, amely jelentős készleteket szállít, ezáltal hosszú ideig, önállóan is képes tevékenykedni, ráadásul rendelkezik legalább egy nagy kaliberű löveggel, azaz gyakorlatilag cirkálóként viselkedik: az erősebb csatahajók elől elmenekül, fegyverzetével minden más célpontot megsemmisít. Az 500-1500 tonnás tengeralattjárókkal szemben a SURCOUF osztály a felszínen is 3300 tonnás vízkiszorítással rendelkezett, ami alámerülve 4373 tonnára nőtt és a harcjármű 110 méteres hosszal, valamint 9 méteres szélességgel bírt (utóbbi dimenziót a francia infrastruktúra korlátozta).

A kiemelkedő méret egyik oka a hatalmas főfegyverzet volt. A korabeli tengeralattjárók szűkös torpedó-készleteik miatt általában egy löveget is hordoztak, hogy amennyiben fegyvertelen teherhajókkal találkoznak, azokat a kisszámú és megbízhatatlan torpedók helyett azzal süllyesszék el (ez ellen születtek meg az ún. Q-hajók; álcázott lövegekkel felszerelt teherhajók). A löveg általában egyetlen 76 mm-es, vagy ahhoz hasonló kaliberű fegyvert jelentett, amelyet bármiféle felépítmény nélkül, egyszerűen a tengeralattjáróra erősítettek, a SURCOUF osztálynál azonban a torony első szekciója egy teljes értékű (igaz, páncélozatlan), vízmentesen lezárt tornyot takart, benne két 8 hüvelykes (203 mm-es) páncéltörő löveggel.

A torony alatt a tengeralattjáró teljes keresztmetszetében egy, a nagyméretű hadihajókon alkalmazott töltőrendszer kapott helyet, benne lövegenként 60 lőszerrel (mivel a 76 mm-es löveggel szemben a 203 mm-es lényegesen nagyobb lőszerét már nem lehetett pusztán kézzel tölteni). A torony mellett a SURCOUF osztály (szintén a nagyméretű felszíni hajókhoz hasonlóan) egy repülőgépet is hordozott (egy szétszedhető Besson MB.411 repülőcsónakot), amelyet a torony hátsó részében található hangárban tároltak. A repülőgép elsősorban felderítésre szolgált, de emellett tűzhelyesbítésre is alkalmas volt.

A SURCOUF osztály hagyományos torpedó-fegyverzete is kiemelkedően erősnek számított: az elterjedt kb. 360 mm-es torpedókkal szemben 400, illetve 550 mm-es torpedókat hordozott, amelyek nagyobb hatótávolsággal és rombolóerővel rendelkeztek. A francia tengeralattjáró összesen 10 torpedóvető csővel rendelkezett: ezek közül 4 előre-, 3 pedig hátrafelé nézett (utóbbiban 2 db 400 mm-es és 1 db 550 mm-es torpedóval), emellett egy további hármas vetőrendszert építettek a középső szekcióba, amely kifordulva oldalról érkező célpontok ellen is indíthatott torpedókat (ez a rendszer szintén 2 db 400 mm-es és 1 db 550 mm-es torpedót tartalmazott). Jelentős mérete miatt a tengeralattjárót 2 db 37 mm-es légvédelmi löveggel és 4 db nehézgéppuskával is felszerelték, ráadásul fegyverei mellett a tengeralattjáró 2 db 4,5 méter hosszú motorcsónakot is hordozott, a löveghez és a mini-hangárhoz hasonlóan vízzáró tárolókban.

A SURCOUF osztály hatalmas méretének megfelelő teljesítményű hajtóművekkel rendelkezett. A felszínen a tengeralattjárót 2 db, 7600 lóerős összteljesítményű Suzler dízelmotorok hajtották, míg a víz alatt a két elektromos motor 3400 lóerőt generált, amelyekkel a harcjármű a felszínen 18,5 csomós (34,3 km/h-s), alámerülve 10 csomós (19 km/h-s) sebességgel haladhatott. A névleges maximális merülési mélység 80 méter volt, de a vastag hajótest miatt a tengeralattjáró ennél lényegesen mélyebbre is biztonságosan lemerülhetett.

A SURCOUF osztály korában kiemelkedően magas, 10000 tm-es (18500 km-es) hatótávolsággal rendelkezett és bár a tengeralattjárót szintén rekordszámú, 118 fő (8 tiszt és 110 tengerész) szolgálta ki, 3 hónapra elegendő ellátmányt szállított. A legénység mellett kialakítottak egy további 40 utas befogadására alkalmas szekciót, amelyet szükség esetén fogdává alakíthattak (hadifoglyok ideiglenes tárolására).


Szolgálatban:

A SURCOUF osztályt 1926-ban rendelték meg: a gerincfektetésre 1927-ben került sor, de hatalmas mérete miatt a vízrebocsátás csak 1929-ben történt meg és a típus 1934. április 16-állt szolgálatba. A világ első cirkáló tengeralattjárója az 1916-os német U-139 volt, az első világháború után azonban több ország is épített hasonló egységeket: az Egyesült Királyság (X1), az Amerikai Egyesült Államok (NARWHAL osztály), az Olasz Királyság (Ettore Fieramosca), valamint a Nagy Japán Birodalom (J1 és utódai).

Ezen tengeralattjárók közül a legnagyobb az amerikai NARWHAL osztály volt alámerülve 4050 tonnás vízkiszorításával, 2 db 152 mm-es lövegével és a felszínen 17 csomós sebességével, de ezt a SURCOUF osztály minden tekintetben felülmúlta. A francia tengeralattjáró ráadásul nemcsak a világ legnagyobb tengeralattjárója volt, de egyben a francia cirkáló tengeralattjárók első képviselője is, amelyekből a franciák egy egész sorozatot terveztek gyártani.

Ez végül nem valósult meg, mert a Washingtoni flottaegyezményt kiegészítő 1930-as Londoni flottaegyezmény a tengeralattjárókra is kiterjedt: maximális vízkiszorításukat 2800 tonnában korlátozta, a hordozható lövegek kaliberét pedig 155 mm-ben, ráadásul a nagyhatalmak maximum 3-3 db, Franciaország 1 db ekkora tengeralattjárót tarthatott rendszerben. A franciák elérték, hogy az ekkor már majdnem befejezett Surcouf-ra (a SURCOUF osztály első tagjára) ne vonatkozzanak a korlátozások, de ez a megállapodás lehetetlenné tette további SURCOUF osztályú tengeralattjárók építését, ráadásul az egyetlen elkészült egységről is kiderült, hogy az osztály, sőt, maga a cirkáló-tengeralattjáró koncepciója súlyos problémákkal küzd.

A SURCOUF osztályt gyakorlatilag alámerülni képes cirkálónak tervezték, amely képes biztosítani az anyaország és afrikai, illetve ázsiai gyarmatai közti összeköttetést azáltal, hogy a felszíni hajókkal együttműködve vadászik kisebb ellenséges hajókra és konvojokra, a típus erre azonban csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem volt alkalmas.

Eredetileg a SURCOUF osztályt 600 lőszerrel tervezték felszerelni, hogy több elhúzódó felszíni csatát is feltöltés nélkül megvívhasson, azonban kiderült, hogy ekkora lőszerkészlet tárolására nincs lehetőség, ráadásul a tengeralattjárót ugyan felszerelték távmérővel, de azt a jármű típusa miatt rendkívül alacsonyan helyezték el, ezért hiába rendelkezett a löveg 23 km-es hatótávolsággal, a távmérő csak 11 km-re látott el (a Föld görbülete miatt). Az 5 méter magasan beépített optikai távmérők kiegészítésére tervezték egy 15 méter magasra felemelhető megfigyelő-kosár beépítését, de a hullámzás következtében a kosár túlságosan megdőlt volna, ezért erről letettek.

A páncélozatlan tengeralattjáróval eleve öngyilkosság lett volna a nyílt harc, mivel a járműben a közelben becsapódó vízoszlopok és repeszek is kárt tehettek. Papíron (amennyiben nem volt szükség a torony elfordítására) a felszínre emelkedést követően a Surcouf kevesebb, mint 4 percen belül tüzelhetett 203 mm-es lövegeivel, de az alámerülés hosszú időt vett igénybe, ami sebezhetővé tette a tengeralattjárót, amely eleve hatalmas célpontot nyújtott a felszíni hajóknak és az egyre nagyobb számban használt repülőgépeknek.

A Surcouf-nak így eseménytelen szolgálatban volt része. Amikor a németek 1940-ben megtámadták Franciaországot, az óriás-tengeralattjáró éppen javítás alatt állt: egyik dízelmotorja nem működött és képtelen volt alámerülni, de így is sikeresen átkelt a La Manche csatornán és kikötött az Egyesült Királyságban. Miután a franciák kapituláltak, a britek attól féltek, hogy a francia hajókat a németek fel fogják használni ellenük, ezért miután ultimátumukat Franciaország több félreértést követően visszautasította, Mers-el-Kebir-ben elsüllyesztették az ott állomásozó francia hadihajókat. Más helyszíneken a franciák ellenállás nélkül átadták vagy elsüllyesztették hajóikat, a Plymouth kikötőjében állomásozó Surcouf-on azonban tűzharc alakult ki, amelyben három brit és egy francia katona életét vesztette.

A britek a Surcouf-ot felszerelték, majd átadták a Szabad Francia Erők haditengerészetének (FNFL). A tengeralattjáró Kanada és az Egyesült Királyság között konvojokat kísért, de 1941-ben egy német repülőgép támadásában megsérült. Még ez év december 24-én a Surcouf is támogatta a Kanadától 25 km-re található Saint Pierre és Miquelon szigetcsoport elfoglalását (azt a Vichy Franciaország harc nélkül feladta). 1942 elején a Surcouf-ot a Csendes-óceáni hadszíntérre küldték, de útban Ausztrália felé (a Panama-csatornától 130 km-re) 1942. február 19-ére virradó éjjel a tengeralattjáró eltűnt: a tragédiában 126 francia és 4 brit tengerész vesztette életét.

A Surcouf pusztulásának oka és a roncs helye ismeretlen, de valószínű, hogy a német tengeralattjárónak hitt egységet amerikai repülőgépek bombázták, majd a sérült, félig alámerült tengeralattjárónak éjjel nekiütközött az amerikai Thompson Lykes teherhajó (utóbbi elmenekült a helyszínről, mert attól félt, hogy egy német tengeralattjáróval találkozott).

A második világháború alatt még épült néhány nagyméretű (de a SURCOUF osztálynál kisebb) cirkáló-tengeralattjáró, 1944-ben pedig elkészült a Surcouf-nál is nagyobb japán I-400-as, de maga a cirkáló tengeralattjáró koncepciója fejlesztési zsákutcának bizonyult és hasonló kaliberű löveget soha nem építettek tengeralattjáróba (ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a Szovjetunió a hidegháború alatt épített még nagyobb méretű tengeralattjárókat, köztük a TYPHOON osztályt).


Műszaki adatok:

Név: Surcouf (SURCOUF osztály)

Típus: cirkáló tengeralattjáró

Gyártó: Cherbourg Arsenal (Cherbourg, Franciaország)

Rendszerbe állítás éve: 1934

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 3300 t (alámerülve 4373 t)

Hossz: 110 m

Szélesség: 9 m

Hajtómű: 2 db, 7200 LE összteljesítményű robbanómotor (Sulzer, dízelüzemű), 2 db 3400 LE összteljesítményű elektromos motor

Legénység: 118 fő (+ maximum 40 utas)

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 2 db 203 mm-es löveg (203mm/50 Modéle 1924, az első toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 6 db 550 mm-es torpedóvető cső (4 előrenéző, 1 hátranéző, 1 oldalra kifordítható), 4 db 400 mm-es torpedóvető cső (2 hátranéző, 2 kidordítható), 2 db 37 mm-es légvédelmi löveg (Canon de 37 mm Modele 1925, a torony hátsó részén), 4 db 13,2 mm-es nehézgéppuska (Hotchkiss M1929), 1 db repülőcsónak (Besson MB.411)

Teljesítmények:

Felszíni végsebesség: 18,5 csomó (34,3 km/h)

Tenger alatti végsebesség: 10 csomó (19 km/h-ra)

Maximális merülési mélység: 80 m

Felszíni hatótávolság: 10000 tm (18500 km, 10 csomós - 19 km/h-s - sebesség mellett)

Tenger alatti hatótávolság: 70 tm (130 km, 4,5 csomós - 8,3 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.