SEEHUND osztály

„Harapós zsebfóka”


Tervezés:

A tengeri hadviselést mindig is a hadihajók mérete határozta meg: a nagyobb vízkiszorítás és hossz több fegyver hordozását teszi lehetővé, valamint vastagabb páncélzatot és nagyobb, ezért erősebb hajtóműveket alkalmazhatnak (ezáltal nagyobb sebesség és hatótávolság érhető el). A hadihajók mérete ennek ellenére évezredeken át korlátozott volt, mert azt az elsődleges építőanyag, a fa tűréshatára határozta meg (emellett az ágyúk elterjedéséig a tengeri hadviselés alapját az ellenséges hajóra történő átszállás jelentette, így a nagyobb méret nem minden esetben jelentett előnyt).

Épült ugyan néhány különösen nagyméretű hadihajó (pl.: Caligula császár óriás hajója, a kínai kincses flotta hajói vagy a XVI. századi Adler von Lübeck gálya), de érdemi fejlődésre csak a XIX. században került sor. Ennek oka, hogy az 1850-es évektől elterjedtek a nagyméretű lövegekkel felszerelt géphajtású, vas páncélzatú, majd tisztán fémtestű hajók, amelyek mérete nagyságrendileg felülmúlta a korábbi hajókét: vízkiszorításuk az évszázad végére 10000 tonna fölé, hosszuk 100 méter fölé nőtt.

A csatahajók növekedése ráadásul később sem állt meg: az 1906-os brit HMS Dreadnought már 160 méter hosszú volt és teljes terhelés mellett vízkiszorítása meghaladta a 20000 tonnát, a legnagyobb második világháborús szuper-dreadnoughoké pedig az 40000 tonnát. Ezek építése még a legerősebb iparú és gazdaságú nagyhatalmak, köztük a Német Birodalom számára is óriási terhet jelentett: a németek igyekezetük ellenére képtelenek voltak behozni a Brit Birodalommal szembeni lemaradásukat, ráadásul a megépült német flotta az első világháborúban súlyos veszteségeket szenvedett és a háború végén vesztes országként a németek majdnem minden hajójukat elvesztették.

Mivel pusztán a nagyméretű felszíni hadihajók számát és erejét tekintve nem tudták beérni riválisukat, más országokhoz hasonlóan a németek is az új fejlesztésű tengeralattjárókhoz fordultak, amelyek torpedóikkal (elméletileg) képesek voltak megsemmisíteni bármilyen célpontot, ráadásul építésük egy csatahajó árának töredékébe került.

Az első világháború kezdetén a tengeralattjárók kisméretű, elsősorban partközeli üzemeltetésre tervezett típusok voltak, a háború végére azonban kialakultak a nagyméretű, nyílt óceánra tervezett, rendkívül nagy hatótávolságú modellek is. Ez a fejlődés a második világháborúig, és a háború alatt is tovább folytatódott, a korábbiaknál jobb képességű típusokat eredményezve, azonban e fejlődés ugyanolyan hatással volt a tengeralattjárókra, mint a csatahajókra: az egyre nagyobb és bonyolultabb egységek egyre több nyersanyagot igényeltek, építésük pedig egyre drágább és lassabb volt, miközben eredetileg éppen arra tervezték őket, hogy alacsony áruknak köszönhetően nagy tömegben készüljenek, ellensúlyozva az ellenség erősebb felszíni hadihajóit.

A megoldást több ország a mini-tengeralattjárókban találta meg: olyan kisméretű, néhány tonnás járművekben, amelyek az első tengeralattjárókhoz hasonlóan csak a part menti sekély, nyugodt vizekben üzemelhettek és minimális számú legénységgel rendelkeztek, de ugyanazokat a torpedókat hordozták (kisebb számban), mint nagyobb társaik.

A németek a második világháború alatt közel egy tucat mini-tengeralattjárót terveztek és köztük többet sorozatban gyártottak: ilyen volt az 1943-as, 2,7 tonnás NEGER osztály és az egy évvel későbbi, 5,7 tonna vízkiszorítású BIBER osztály. A britek szintén építettek hasonló járműveket és ezekkel 1943 végén megindították az Operation Source-ot (angol; Forrás Hadműveletet), amelynek célja a Norvégiában állomásozó német hadihajók megsemmisítése, de legalábbis megrongálása volt. A támadás részeként bevetettek 6 db X osztályú mini-tengeralattjárót is, amelyek nagy része ugyan különböző műszaki hibák következtében elveszett, de a támadást végrehajtó két egység sikeresen megrongálta a 42900 tonnás Tirpitz csatahajót.

A németek megvizsgálták az elsüllyedt brit mini-tengeralattjárókat, majd ez alapján megalkották saját hasonló típusukat, a SEEHUND (német; fóka) osztályt (más néven Type XXVII-et vagy Type 127-et).


Konstrukció:

A legtöbb kortárs német mini-tengeralattjáróval (ld. „Szolgálatban” bekezdés) ellentétben a SEEHUND osztály egy többé-kevésbé teljes értékű tengeralattjáró volt, mindössze jelentősen lekicsinyítve. A 12 méter hosszú jármű vízkiszorítása alámerülve is csupán 17 tonna volt, de alakja a nagyobb méretű tengeralattjárókat idézte teljes méretű toronnyal és keskeny, lapított testtel (a németek a brit X osztályból merítettek ötletet, de a típus nem erre, hanem a Type XXVII első variánsára, a Hecht-re épült).

A legtöbb második világháborús (és korábbi) mini-tengeralattjáró csupán bombákat szállított: ezeket a célterületen a legénység az ellenséges hajó testére erősítette, majd elmenekült, ez azonban jelentősen korlátozta a hatékonyságukat, mivel a támadás relatív hosszú ideig tartott és közben a tengeralattjáró és a szállított békaemberek könnyű célpontot nyújtottak.

A SEEHUND osztály ezért 2 db torpedót hordozott, amelyeket a jármű kis mérete miatt nem torpedóvető csövekben helyeztek el, ehelyett a tengeralattjáró két oldalára rögzítették őket. A mini-tengeralattjáró G7e torpedókat szállított: ez a típus volt a nácik alapvető torpedója a második világháború alatt. Az 533 mm átmérőjű, 7,16 méter hosszú eszköz 280 kg-nyi (hexanitrodifenilamin-TNT elegyből álló) robbanófeje bármilyen méretű hajóra komoly veszélyt jelentett (érdekességként megemlíthető, hogy a G7e 100 lóerős elektromos motorja erősebb volt, mint az azt szállító SEEHUND két erőforrása együttvéve). A torpedók mellett a SEEHUND osztály másodlagos fegyverzetet (pl.: löveget) nem szállított.

A mini-tengeralattjáró meghajtását eredetileg egyetlen elektromos motor (a végső változatban egy 25 lóerős AEG egység) biztosította, amely a víz alatt 6 csomós (11 km/h-s) végsebességet és csekély hatótávolságot biztosított. Azért, hogy megnöveljék a tengeralattjáró képességét, emellett a SEEHUND osztályba beépítettek egy 60 lóerős Büssing dízelmotort is - utóbbi a felszínen valamivel magasabb, 8 csomós (15 km/h-s) végsebességet és 500 km-es hatótávolságot tett lehetővé.

A SEEHUND osztály maximum 30 méteres mélységbe merülhetett és mini-tengeralattjárók között ritkaság-számba menő módon felszerelték egy 3 méteres periszkóppal. A harcjármű mindössze kétfős legénységgel rendelkezett.


Szolgálatban:

Amíg más országok mini-tengeralattjárói idővel egyre kisebbekké váltak, a németeké éppen ellenkező módon, egyre nagyobbakká és fejlettebbekké. A németek már 1940-ben megépítettek egy mini-tengeralattjárót, a 76 tonnás V-80-ast, de ezt bevetésre alkalmatlannak ítélték, ezért soha nem rendszeresítették. A háború második felében, ahogy a német támadás elakadt, majd védekezésbe fordult át, realitássá vált egy európai partraszállás, amelynek megakadályozására ideális (költség-hatékony) megoldásnak tűnt a mini-tengeralattjárók használata.

Az első erre a célra fejlesztett típus, az apró NEGER (német; néger) osztály gyakorlatilag alig volt több egy irányított torpedónál: az 1 db torpedót hordozó jármű egyetlen utasa egy félgömb alakú üvegbúra alatt kapott helyet és a típus nem tudott lemerülni. A következő lépést a MARDER (német; nyers) osztály jelentette: ez hasonló volt a NEGER-hez, de már képes volt 25 méterre lemerülni (a bal felső fotón egy ilyen Marder mini-tengeralattjáró látható). Tervezték a még tovább fejlesztett HAI (német; cápa) osztály gyártását is, de erről végül lemondtak és ehelyett megnövelték a mini-tengeralattjáró méretét.

Az eredmény a közel 400 példányban gyártott MOLCH (német; szalamandra) osztály lett, amely már 11 tonnás vízkiszorítással rendelkezett és két torpedót hordozott, de továbbra is egyetlen fős legénységet kapott és nem vált sikeressé (kizárólag elektromos motorral rendelkezett, ezért a test több mint felét az akkumulátorok tették ki, ami rendkívül nehézkessé tette a merülést). A kortárs BIBER (német; hód) osztály 5,7 tonnájával lényegesen kisebb volt, de szintén két torpedót szállított és képes volt 20 méter mélységbe merülni.

Maga a Type XXVII program két járművet eredményezett. Az első a Type XXVIIA, más néven Hecht (német; csuka) volt: gyakorlatilag egy 12 tonnára felnagyított, a korábbi egy helyett már két fős legénységgel és két torpedóval rendelkező NEGER osztály. Összesen 53 db HECHT osztályú mini-tengeralattjáró épült, de rendkívül gyengén teljesítettek: azért, hogy ne akadjanak fenn a tengeralattjárók elleni védőhálókon, a típusra nem terveztek kormánylapátokat, ehelyett a tengeralattjáró testében eltolható súlyokat építettek be, ami viszont a gyakorlatban jóformán hatástalannak bizonyult. Szintén gondot jelentett a torony hiánya (a henger alakú jármű könnyen átfordulhatott), ráadásul a típust nem szerelték fel ballaszt-tartályokkal, miközben fegyverzetét kizárólag bombák alkották, igaz, a típus már rendelkezett periszkóppal és pörgettyűs irányjelzővel.

A megoldást egy továbbfejlesztett, részben áttervezett modell, a XXVIIB jelentette, amely megoldotta elődje legtöbb problémáját: felszerelték kormányfelületekkel és toronnyal, beépítettek egy dízelmotort a felszíni haladáshoz és további műszereket is integráltak (köztük egy iránytűt) és megnövelték a maximális merülési mélységet, a bombákat pedig torpedókra cserélték. A végleges jármű, a XXVIIB5 (a SEEHUND osztály) gyártását 1944 végén kezdték meg és a típust olyan jónak ítélték, hogy a háború végéig építették (összesen 285 egységet gyártottak, amelyek az U-5501-től U-6442-ig terjedő tartományba tartoztak).

A német mini-tengeralattjárók (ahogy más országok hasonló típusai) igen alacsony hatékonysággal működtek. A kb. 200 db elkészült NEGER osztállyal összesen mindössze 5 hajót sikerült elsüllyeszteni (1-1 db cirkálót és rombolót, valamint 3 db aknaszedőt), miközben a járművek (és legénységük) 80%-a elpusztult. A mediterránon bevetett MOLCH osztály hasonlóan rosszul szerepelt, a HECHT osztályt pedig olyan rossznak ítélték, hogy be sem vetették (ehelyett átképzésre használták a SEEHUND osztályhoz).

Összesen 138 db SEEHUND osztályú mini-tengeralattjárót vetettek be: elsőként 1944 utolsó napján, Hollandiában. Ez teljes kudarccal zárult, mert egy erős vihar tört ki, amelyből csupán két egység tért vissza, a fennmaradó 16 darab elsüllyedt, ennek ellenére a támadásokat folytatták. A SEEHUND osztályt elsődlegesen az Egyesült Királyság és Franciaország közötti sávban, a La Manche csatorna vizeiben használták. A háború végéig 142 bevetést hajtottak végre: ez alatt megsemmisült a bevetett tengeralattjárók negyede (35 egység), de ez idő alatt összesen kb. 100000 regiszter-tonnányi hajót semmisítettek meg (a veszteségek többségét szén-monoxid mérgezés, nem pedig ellenséges támadás okozta).

A SEEHUND osztályú mini-tengeralattjárók sikerüket éppen korlátozott képességeiknek köszönhették: kis méretük és minimális víz alatti sebességük miatt egyetlen akkori technológiával sem tudták kimutatni a jelenlétüket és a korlátozott kiterjedésű területen nem jelentett problémát, hogy sebességük messze elmaradt a felszíni hajókétól.

E harcjárművet nem exportálták és a második világháború után a megmaradt egységeket megsemmisítették, négy példányt azonban a franciák kaptak meg háborús jóvátételként, akik a mini-tengeralattjárókat besorozták saját haderejükbe (S 621-S 624 jelzéssel); ezeket egészen 1953-ig használták. A németek több továbbfejlesztett változatot is terveztek (mások mellett erősebb motorral is kismértékben megnövelt testtel), ezek gyártása azonban már nem kezdődött meg.

A SEEHUND osztály azon ritka mini-tengeralattjáró közé tartozott, amelyek jelentős veszteségeket okoztak és a németek számára ideálisnak bizonyultak, mert előállításuk olcsó volt, de a háború menetét érdemben nem tudták befolyásolni. A második világháborút követően több ország épített saját mini-tengeralattjárót, amelyek a SEEHUND osztályhoz hasonlóan kisméretű, de teljes mértékű egységek voltak, lévén ez lényegesen hatékonyabbnak bizonyult az ember vezette torpedó-kialakításnál.


Műszaki adatok:

Név: S-622 (SEEHUND osztály)

Típus: mini-tengeralattjáró

Gyártó: Friedrich Krupp Germaniawerft (Kiel, Harmadik Birodalom)

Rendszerbe állítás éve: 1944

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 17,0 t (alámerült állapotban)

Hossz: 12 m

Szélesség: 1,5 m

Hajtómű: 60 LE-s dízelmotor (Büssing NAG LD 6), 25 LE-s elektromos motor (AEG)

Legénység: 2 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 2 db 533 mm-es torpedó (G7e, a tengeralattjáró oldalaira rögzítve)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Felszíni végsebesség: 8 csomó (15 km/h)

Tenger alatti végsebesség: 4 csomó (11 km/h)

Maximális merülési mélység: 30 m

Felszíni hatótávolság: 270 tm (500 km 7 csomós - 13 km/h-s - sebesség mellett)

Tenger alatti hatótávolság: 63 tm (117 km 4 csomós - 7,4 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.