RIO DE JANEIRO osztály

„A több torony nem mindig jobb”


Tervezés:

A dél-amerikai kontinens évezredek óta lakott és bár itt nem alakultak ki a közép-amerikai Maja civilizációhoz hasonló, évezredeken át fennálló hatalmas, fejlett birodalmak, a területen számos törzs élt (köztük a nyugati Inka Birodalom), mielőtt a XV. században megérkeztek az első spanyol és portugál hódítók. A fejlett technológiákkal, köztük lőfegyverekkel rendelkező európaiak, de különösen az általuk behurcolt betegségek hatására a dél-amerikai őslakos kultúrák rövid időn belül összeomlottak és a lakosság száma drasztikusan lecsökkent.

A spanyolok és portugálok több rabszolgatartó gyarmatot létesítettek, amelyek a XIX. századig fennálltak, mielőtt azok az 1800-as években kivívták volna függetlenségüket és megalapították országaikat (köztük a legerősebb Argentínát, Brazíliát és Chilét). Az önállóvá vált országok lakossága ezt követően is igen rossz körülmények között élt, mert nem rendelkeztek iparral (lévén a gyarmatosítók ezen országokat csak nyersanyag-bázisként alkalmazták), valamint az éghajlati- és terepviszonyok jelentősen korlátozták a mezőgazdaságot, ráadásul a legtöbb dél-amerikai országban diktátorok ragadták magukhoz a hatalmat.

Az 1800-as évek végére megerősödtek a demokratikus berendezkedést követelő mozgalmak, ami egybeesett egy erőteljes gazdasági növekedéssel. Brazíliában például 1888-ban sikerült kikényszeríteni a rabszolgatartás eltörlését, egy évvel később pedig megdöntötték II. Péter császár hatalmát. Ezt követően demokratikus kormány alakult és a monokultúrás termesztésből származó termékek, köztük a kávé, valamint mindenekelőtt a nyersgumi exportja több nagyságrenddel nőtt.

Mindez drasztikusan megnövelte az ország bevételeit, amely egy részét Brazília, Argentína és Chile is haditengerészete megerősítésére használt, hogy ezzel növelhessék érdekszféráikat. Ez elsőként a 15 éves fegyverkezési versenyhez vezetett Argentína és Chile között, amelynek tétje a dél-amerikai Patagónia régió feletti ellenőrzés megszerzése és a másik fél kiszorítása volt. E fegyverkezési versenyt 1902-ben közös megállapodással lezárták, de az ez alatt megrendelt nagyszámú új hadihajó miatt Brazília hátrányba került (a brazilok a császárság bukását követően érdemben nem fejlesztették haditengerészetüket).

A jelentős hátrányt ledolgozandó eredetileg Brazília 1905-ben 3 db kisebb csatahajót rendelt, egy évvel később azonban megjelent a brit Dreadnought, amely olyan jelentős technológiai és erőbeni előrelépést jelentett, hogy egy csapásra elavulttá tette az összes addig megépített csatahajót. Brazília ezért a három (immár dreadnought-előttiként aposztrofált) hadihajó helyett (a nyersgumiból származó bevételeket felhasználva) megrendelte a MINAS GERAES osztály 3 tagját, a világ akkori legerősebb csatahajóit.

A MINAS GERAES osztályra válaszul 1910-ben megkezdődött a kéttagú argentin RIVADAVIA osztály, majd a chilei (ugyancsak két egységből álló) ALMIRANTE LATORRE osztály építése. Utóbbi két dreadnought-típusú csatahajót már kifejezetten a MINAS GERAES osztály ellen tervezték, ezért Brazília már 1911-ben megrendelt egy újabb egységet, a RIO DE JANEIRO osztályt.


Konstrukció:

A RIO DE JANEIRO osztályú csatahajót (a korábbi MINAS GERAES osztályhoz hasonlóan) a brazilok egy forradalmi típusnak szánták; egy olyan egységnek, amely lényegesen erősebb minden addig épített hadihajónál, komoly előnyt biztosítva az ország haditengerészetének.

Ennek megfelelően a RIO DE JANEIRO osztály teljes hossza elérte a 204,7 métert, szélessége a 27,1 métert, merülése pedig a 9,1 métert, miközben vízkiszorítása 28300 tonna (teljes terhelés mellett 31360 tonna) volt. A párhuzamosan épített ALMIRANTE LATORRE és RIVADAVIA osztályok hasonló méret- és tömeg-adatokkal rendelkeztek, a RIO DE JANEIRO osztály azonban máig rekordnak számító módon 7 fő toronnyal rendelkezett (ezek közül kettő a hajó frontrészére került, kettő a két felépítmény közé, míg három a második felépítmény mögé; a 2-ik és 6-ik tornyot megemelték, ezért szögtől függetlenül legalább két torony célba vehette az ellenséget).

A RIO DE JANEIRO osztály elsődleges tüzérségét tornyonként kettő, összesen 14 db 305 mm-es löveg alkotta, amelyeket a brit Elswick Ordnance Company (röviden EOC) gyártott. A főtüzérség mellett a csatahajó 20 db 152 mm-es löveggel rendelkezett az oldalsó barbettákban (egyesével), valamint 10 db 76 mm-es löveggel (szintén egyesével). A lövegek mellett a csatahajót felszerelték 3 db 533 mm-es torpedóvető csővel.

A hét főtorony kiemelkedően magas tömege miatt a RIO DE JANEIRO osztály védelme kortársainál lényegesen gyengébb volt. A csatahajó övvértje 111,3 méter hosszú volt, vastagsága azonban csak 229 mm-t tett ki, amelyet egy 102 mm-es oldalsó páncélzat egészített ki. A tornyok páncélzata 203-305 mm között mozgott, a veszélyeztetett parancsnoki híd 305 mm vastag páncélzatot kapott, a páncélfedélzet azonban helytő függően csak 25-64 mm vastag volt.

A RIO DE JANEIRO osztály hátrányos tulajdonságai közé tartozott, hogy jelentős hosszát és a tiszti kabinok kiemelkedő méretét csak a vízzáró válaszfalak számának drasztikus csökkentésével tudták elérni, emiatt azonban akár egyetlen torpedó-találat is végzetessé válhatott.

A csatahajót 4 db hajócsavaron keresztül, 22 vízcsöves kazán segítségével 4 db Parsons gőzturbinával hajtották (mindegyik turbina külön hajócsavart hajtott): összteljesítményük elérte a 34000 lóerőt, a tesztúton azonban sikerült 40000 lóerős teljesítményt elérni, ami 22 csomós (41 km/h-s) végsebességet tett lehetővé. A csatahajót szolgálatba állítását követően jelentős, 1268 főnyi legénység szolgálta ki.


Szolgálatban:

A Rio de Janeiro nevű brazil államról és az azonos nevű, ekkor az ország fővárosaként funkcionáló városról elnevezett RIO DE JANEIRO osztály első és egyetlen tagjának építését 1911. szeptember 14-én kezdték meg a brit Armstrong vállalat hajógyárában (a dél-amerikai kontinensen nem léteztek csatahajók építésére alkalmas hajógyárak, azokat minden ország nagyhatalmaktól, mindenekelőtt a Brit Birodalomtól vásárolták).

Jelentős mérete és egyedi kialakítása ellenére a hajó építése gyorsan haladt és 1913. január 22-én megtörtént a Rio de Janeiro csatahajó vízrebocsátása, azonban ekkorra a Brit Birodalom ázsiai gyarmatain maga is jelentős nyersgumi-termelőterületeket hozott létre, ezért a brazil gazdaság motorjaként funkcionáló nyersgumi ára a korábbi töredékére esett.

Ez azt eredményezte, hogy Brazília többé nem tudta kifizetni a csatahajó árát, ráadásul nyilvánvalóvá vált, hogy az új (britek által épített) argentin RIVADAVIA osztály és az amerikai eredetű, chilei ALMIRANTE LATORRE osztály tagjai a vártnál erősebbek (az egytagú RIO DE JANEIRO osztály 14 db 305 mm-es lövegével szemben előbbi két egység 12-12 db 305 mm-es löveggel, utóbbi két csatahajó pedig 10-10 db 355 mm-es löveggel rendelkezett).

Brazília fizetésképtelensége fényében ezért már a RIO DE JANEIRO osztály építése közben, 1913-ban felkínálta megvételre a csatahajót, amelyet a nagyhatalmak közötti növekvő feszültség fényében az Oszmán Birodalom még 1913 decemberében megvásárolt (2,75 millió font sterling értékben; mai áron kb. 1300 milliárd Forint).

A törökök a hajót átnevezték Sultán Osmán I Evvel-re, a britek pedig folytatták az építését. A csatahajó tesztelését 1914. júliusában kezdték meg és hivatalosan 1914 augusztusára készült el, amikorra azonban kitört az első világháború. Ekkorra már megérkezett a hajóra szánt török legénység, az Oszmán Birodalommal ellenséges britek azonban a Sultán Osmán I Evvel (és a szintén törököknek épített Resadiye csatahajót) saját haditengerészetükbe besorozták; Agincourt néven (ez a lépés is hozzájárult ahhoz, hogy a törökök a Hármas szövetség oldalán, az Antant ellen léptek hadba). A baloldali fotón a lefoglalt Agincourt (ex-Sultán Osmán I Evvel) és (mögötte, balra) az Erin (ex-Resadiye) csatahajók láthatók, a brit haditengerészet kötelékében.

A jelentős méretű, nem tervezett csatahajó több mint 1200 fős legénységének feltöltése még az ekkor a világ legnagyobbjának számító brit Királyi Haditengerészet számára is problémát jelentett, emellett a brazil, majd török igényeknek megfelelően kialakított csatahajót több ponton módosították (a legénység egy részét elítéltek alkották).

Az Agincourt csatahajó 1915 folyamán az Brit Birodalom főszigeteit védte, de a jelentős számú angol hadihajó csupán néhány alkalommal indított zaklató támadásokat a németek ellen. Az Agincourt részt vett az első világháború egyetlen nagy tengeri csatájában, az 1916-os Jütlandi csatában, ahol 144 db 305 mm-es lövedéket lőtt ki, de ezek közül egy sem talált, mert az angol csatahajók közül egyedüliként nem rendelkezett modern tűzvezető rendszerrel és a jelentős brit erőfölény miatt erre nem is volt igény).

A britek az Agincourt-hoz hasonló elavult, egy-két tagú csatahajó-osztályokat fokozatosan háttérbe szorították, ezért az egységet konvojkíséretre használták, de egyetlen alkalommal sem támadták meg. A csatahajó jelen volt a német haditengerészet kapitulációjánál, majd a britek 1918 végén felkínálták Brazíliának eladásra, de ezt a brazilok elutasították.

Az angolok ezért a hajót először úszó haditengerészeti bázissá kívánták átalakítani, amihez a 2. és 5. kivételével tornyait lebontották volna, de ezt később túlságosan költségesnek ítélték, a Washingtoni Flottaegyezmény azonban korlátozta a hadrendben tartható csatahajók számát, ezért az Agincourt csatahajót 1922-ben eladták, két évvel később pedig lebontották. Az Agincourt (ex-Rio de Janeiro) így kevesebb, mint egy évtizedes szolgálata alatt érdemi csatában egy kivétellel nem vett részt és egyetlen ellenséges hadihajót sem semmisített meg.

A RIO DE JANEIRO osztály hét tornyú kialakítását később más országok nem követték, de összességében elmondható, hogy Brazília helyesen döntött, amikor 1913-ban eladta a félkész hajót. A rivális ALMIRANTE LATORRE és RIVADAVIA osztályok, de a brazil MINAS GERAES osztály tagjai is az 1950-es évekig hadrendben maradtak, azonban háborúkban szintén nem vettek részt, elavultságuk és rossz állapotuk miatt nem jelentettek komoly erőt, miközben fenntartásuk jelentős terhet rótt a dél-amerikai országokra és a rendkívül rossz körülmények miatt több csatahajón is lázadás tört ki.

A Rio De Janeiro nevet több későbbi polgári hajó mellett az Amerikai Egyesült Államok által gyártott THOMASTON osztályú USS Alamo partraszálló hajó örökölte, miután 1990-ben Brazíliának értékesítették (a Rio De Janeiro G31 jelű egység 2012-ig állt a brazil haditengerészet szolgálatában).


Műszaki adatok:

Név: Rio De Janeiro (RIO DE JANEIRO osztály)

Típus: (dreadnought) csatahajó

Gyártó: Armstrong hajógyár (Newcastle upon Tyne, Brit Birodalom)

Rendszerbe állítás éve: 1914

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 28300 t (teljes terhelés mellett 31360 t)

Hossz: 204,7 m

Szélesség: 27,1 m

Merülés: 9,1 m

Hajtómű: 4 db 34000 LE-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons), 22 kazán (Babcock & Wilcox, vízcsöves)

Legénység: 1268 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 14 db 305 mm-es löveg (EOC 12-inch L/45, párosával a 7 toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 20 db 152 mm-es löveg (BL 6-inch, egyesével a kazamatákban), 10 db 76 mm-es löveg, 3 db 533 mm-es torpedóvető-cső (víz alatti)

Páncélzat:

Toronypáncél: 203-305 mm

Övvért: 102-229 mm

Fedélzet páncélzata: 25-64 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 22 csomó (41 km/h)

Hatótávolság: 7000 tm (13000 km - 10 csomós - 19 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.