RICHELIEU osztály

„A bíboros száműzetése és hazatérése”


Tervezés:

Franciaország közel egy évezreden át harcolt (változó szerencsével) riválisával, a Brit Birodalommal. A franciák szárazföldi ereje sokáig felülmúlta a britekét, haditengerészetük azonban gyengébb volt, ezért történhetett meg, hogy amíg az angolok elfoglaltak több francia part menti települést (pl.: Calais-t, Bordeaux-t, La Rochelle-t), a franciák inváziói nem jártak sikerrel.

A francia és spanyol haditengerészet a Trafalgari csatában (1805. október 21-én) megalázó vereséget szenvedett, ami ismét meghiúsított egy inváziót és szavatolta a Brit Birodalom haditengerészetének fölényét. A franciák azonban nem adták fel: ők építették a világ első vaspáncélzatú tengerjáró hajóját (a Gloire-t), később pedig szokatlan (igaz, többnyire sikertelen) konstrukcióikkal tűntek ki. Ilyen volt például a Dupuy de Lome cirkáló, amelyet kifejezetten lékelésre szántak vagy a felemelt lövegállású HOCHE osztály.

Ezen hajók valamilyen radikálisan új koncepció alapján épültek, de általában nem őket igazolta az idő (ahogyan a szintén általuk preferál toronyhajókat sem). Emiatt a franciák relatív későn kezdtek dreadnought-kategóriájú csatahajókat építeni és egy ideig nem fogadták el a kisszámú, csak nagy kaliberű lövegből álló főtüzérséget (az 1911-12-ben vízre bocsátott COURBET-osztály például 22 db 135 mm-es löveggel rendelkezett és 12 db 305 mm-es lövege közül egyszerre maximum csak 10 tudott oldalsortüzet leadni).

Az első világháború előtt a franciák egy igen ambiciózus programot hirdettek meg (10 év alatt 22 új csatahajó építése), de a döntéshozók a szárazföldi haderőt részesítették előnyben, ezért a világháború alatt ezek építését szinte mind feladták (az antant erőit északról már csak a Brit Birodalom védte).

Ennek az lett a következménye, hogy a franciák nem játszottak meghatározó szerepet az első világháború tengeri harcaiban és 1918-ban már nem a világ második, hanem ”csak” a negyedik legerősebb haditengerészetének számítottak (a brit, a német és az amerikai mögött).

A háborút követően a győztesek megállapodtak, hogy a legerősebb haditengerészetek erejét korlátozzák (washingtoni flottaegyezmény). Franciaországra 1920-ban 290000 tonna vízkiszorítás jutott, ám ezzel továbbra is csak a negyedik legerősebb vízi haderőnek számított (a németek és az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje megszűnt létezni, de a japánok óriási ütemben fejlesztettek).

Franciaország összesen 10 csatahajót tarthatott fenn (ebből 3 régi típusút), a hajók vízkiszorítása nem haladhatta meg a 35000 tonnát, főfegyverzetének kalibere pedig a 406 mm-t.

A franciák ezt sem töltötték ki: több mint egy évtizeden át nem építettek új csatahajókat: csak akkor eszméltek fel, amikor megjelent a német (névlegesen a számukra kiszabott max. 10000 tonnás határon belül maradó) DEUTSCHLAND osztály. Az 1930-as évek elején, kifejezetten ellenük épült meg a DUNKERQUE osztály két tagja (a Dunkerque és a Strasbourg), ám a németek két további, fejlesztett hajót is építettek: az Admiral Scheer-t és az Admiral Graf Spee-t.

A franciák nem kívántak újabb hajókat építeni (annak ellenére, hogy Adolf Hitler megrendelt egy még nagyobb, több mint 30000 tonnás hajótípust, a SCHARNHORTS osztályt), de végül a német (és a szintén csatahajókat építő olasz) fasiszták fenyegetésére válaszul 1934-ben mégis elfogadták egy új, 35000 tonnás hajó terveit, amelyet 380 mm-es lövegekkel kívántak felszerelni.

Ez lett a volna a Strasbourg, az osztály névadó hajójának szerepét később viszont a Richelieu-re osztották. A RICHELIEU osztály erősebb volt minden korábbi francia hadihajónál, mert arra tervezték, hogy általa a francia haditengerészet egyszerre tarthassa fent az egyensúlyt a németekkel és az olaszokkal (ez nem sikerült, mert a britek új haditengerészeti megállapodást kötöttek a németekkel, akiket így többé már nem kötöttek a korábbi, rendkívül szigorú szabályok).


Konstrukció:

A RICHELIEU osztály minden korábbi francia hadihajónál nagyobb volt (247,9 méter hosszú, névleges vízkiszorítása 35000 tonna, teljes terhelés mellett 47548 tonna), de a tervezés felgyorsítása, a költségek alacsonyan tartása miatt és a gyártás egyszerűsítése miatt amit lehetett, a kisebb Dunkerque-ből vettek át. Ez azt eredményezte, hogy a legszélesebb pontján 33 m-es RICHELIEU osztály nem sértette meg a washingtoni flottaszerződést, noha azt minden más állam megszegte.

A hajók főfegyverzetét és tornyát felnagyították: a tornyok egyenként kb. 1000 tonnával voltak nehezebbek elődjeiknél és a lövegek kaliberét is növelték (330 helyett 380 mm-esre), de a franciákra jellemző szokatlan kialakítás itt is jelen volt.

Ilyen volt a két főtornyos megoldást: mindkét torony egyenként négy löveggel rendelkezett és mindkettőt a hajó első szekciójában helyezték el. A másodlagos tüzérség elrendezését is a DUNKERQUE osztálytól vették át: három tornyot terveztek a hajóra, a középsőt emelt helyzetben, de a korábbi 12 db 130 mm-es löveg helyett 9 db 152 mm-es löveget használtak (tornyonként hármat).

Eredetileg ebbe a hajóba is 130 mm-es lövegeket kívántak beépíteni, de a légibombákat kevésbé tartották veszélyesnek, mint a torpedókat, ezért döntöttek végül a nagyobb kaliberű hajók elleni ágyúk mellett (kisebb kaliberű rokonával ellentétben a 152 mm-es lövegeket nem lehetett légvédelmi célra használni, mert 45 fok fölötti csőemelkedés esetén a lövegeket nem lehetett újratölteni).

A Richelieu-t ezen kívül 12 db 100 mm-es légvédelmi löveggel szerelték fel, valamint 37 mm-es légvédelmi löveget és 13,2 mm-es Hotchkiss (négy csövű) nehézgéppuskákat is kapott (a 37 mm-es lövegeket nem mind szerelték fel, mert nem készültek el a hajó rendszerbe állításáig).

Eredetileg a 100 mm-es lövegek helyett is 152 mm-eseket terveztek, de nélkülük a hajó légvédelme elégtelen lett volna (1943-ban a hajót modernizálták, ennek keretében a légvédelmi fegyverzetet lecserélték 56 db 40 mm-es Bofors légvédelmi lövegre és 48 db Oerlikon légvédelmi gépágyúra).

A hajó hátsó részén egy relatív nagyméretű hangárt is kialakítottak, amelyben három darab Loire 130-as felderítő repülőcsónakot tároltak (a repülőket két katapultról indították, majd a hajó mellett szálltak le és daruval visszaemelték őket a fedélzetre).

Elkészültekor a hajó jelentős tűzerejét nem tudták kihasználni, mivel a RICHELIEU osztály nem rendelkezett radarral, csak a kevésbé megbízható optikai tűzvezető rendszerrel, ami azonban éjszaka vagy rossz látási viszonyok között nem működött.

A hajó védelmét elődjéhez hasonlóan övvérttel oldották meg. A páncélzat maximális vastagsága a testen 355 mm volt, a fedélzetet 170 mm-nyi páncéllal burkolták, az alsó fedélzeten viszont csak 40 mm-es fémlemezeket használtak. A felépítmény nem rendelkezett páncélzattal, viszont a tornyok rendkívül vastag, 445 mm-es maximális páncélvastagsággal rendelkeztek (a világ legnagyobb csatahajóját, a JAMATO osztályt leszámítva nem épült olyan hadihajó, amely minden tekintetben felülmúlta volna a RICHELIEU osztály páncélzatát - kivéve a gigászi szovjet SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztályt, bár abból egyetlen egység sem készült el).

A csatahajó torpedók elleni védelemként egy több elemű, hibrid rendszert használtak: ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy amíg egyes rekeszek üresek voltak, másokat folyadékkal töltöttek fel, megint másokat pedig egy (ébonite-mousse nevű) gumialapú, vízzáró anyaggal.

A francia hajó jelentős mérete nagyobb belső teret eredményezett és lehetővé tette az erős páncélzat és komoly tűzerő beépítését, de a hatalmas tömeg mozgatásához minden korábbinál nagyobb teljesítményű erőforrásra is szükség volt.

A csatahajó ezért négy Persons turbinát kapott, amelyek 6 kazánhoz csatlakoztak, ám a rendkívüli, 150000 lóerős teljesítmény ellenére is csak 30 csomós sebességet tudtak elérni - összehasonlításul a közel kétszer ilyen nehéz YAMATO osztály szintén 150000 lóerős hajtóművével 27 csomóra volt képes, míg a Richelieu-nál szintén nehezebb olasz LITTORIO-nak a 30 csomós sebességhez ”csak” 128000 lóerőre volt szüksége.

Ennek oka a hajó ideálistól erősen eltérő kialakítása volt. Ahogy később a francia tengeralattjárók esetében is, a RICHELIEU osztály is igen kedvezőtlen alakú hajótesttel rendelkezett, mert a hajó hosszát lekorlátozta az azt építő hajógyár mérete.

A hajtóművek teljesítményét korlátozni is kellett, mert a rendszer jelentős túlnyomás alatt működött, ezért találat esetén felrobbanhatott, de a Richelieu-ből a próbaútján 32 csomós (59 km/h-s) sebességet sikerült kierőszakolni, egy esetben pedig 60 km/h-ra is felgyorsultak, ami rövid ideig 179000 lóerős teljesítményt feltételez.


Szolgálatban:

A Richelieu építését 1935 októberében kezdték meg, de az építés lassan haladt, mert a bresti dokkban maximum 200 méter hosszú hajó építését tette lehetővé. Emiatt amíg a többi korabeli csatahajó elkészítése 2 (az olaszoknál 3) évbe telt, addig a franciáknak ez 5 évig tartott (az építést pénzhiány és a nemzetközi diplomácia is hátráltatta).

Az osztályt összesen 4 tagúra tervezték, de a negyedik hajó (Gascogne) építését el sem kezdték, a harmadik Clemenceau-t 1939-ben kezdték építeni, de sosem készült el, a félkész testet 1944-ben amerikai bombázók elsüllyesztették.

Valójában az elkészültnek nyilvánított második hajó, a Jean Bart sem volt bevethető (pl.: a eredeti 1500-zal szemben 750-900 fővel üzemelt, emiatt fegyverzetének nagy részét nem is tudta használni), így csak az osztály első tagja, a Richelieu ért meg valódi szolgálatot.

E hajó 1940 elején készült el, amikor Franciaország letette a fegyvert. Az új francia bábkormány a hajót Dakarba küldte, de a Richelieu-t komoly brit erő követte. A francia hadiflotta a második világháborúban gyakorlatilag megszűnt létezni. Ennek oka, hogy kevesebb, mint egy hónappal a Richelieu Dakarba érkezése után a britek ultimátumot intéztek a franciáknak: a hajók vagy csatlakoznak az angolokhoz, vagy elpusztulnak (mivel ha a németek birtokba vették volna őket, a volt francia és német hajók egyesített ereje felülmúlhatta volna a britekét is).

Mivel a felhívásnak a franciák nem tettek eleget, Winston Churchill parancsára a britek 1940. július 3-án az Orannál és Mers-el-Kebirnél állomásozó hajókat megsemmisítették (a megmaradt hajókat internálták, illetve két évvel később a franciák maguk süllyesztették el, megakadályozva a németeket a használatukban).

A Richelieu-re is hasonló sors várt: a hajó Dakarban egy sziklafal menedékében horgonyzott le, ezért védve volt a csatahajók tüzétől és a brit kommandósok által a hajó alá telepített 4 mélységi töltet sem robbant fel, de a Hermes repülőgép-hordozóról felszállt Fairey Swordfish bombázók mélységi bombákkal, majd torpedókkal támadták.

Az öreg, kétfedelű gépek elméletileg könnyű célpontot nyújtottak, csakhogy a francia hajó gyakorlatilag harcképtelen volt: a főtüzérséget és a 152 mm-es lövegeket nem lehetett légi célok ellen használni, kevés volt a lőszer és a távmérők még nem működtek.

A hajót egy torpedó eltalálta, ami ugyan csak egy 12 méteres lyukat ütött, de megsérült a kormánylapát és a csatahajó megfeneklett (a robbanások következtében a hajó jelentős károkat szenvedett és részben víz alá került, de egy francia katona sem sérült vagy halt meg).

A németekkel kollaboráló francia Vichy kormányzat azonban nem hagyta el legerősebb megmaradt hajóját. A Richelieu-t bevontatták a dakari kikötőbe és kiszivattyúzták. A javításokkal párhuzamosan megszervezték a város védelmét: a hajónak csak egyetlen 380 mm-es és egy 152 mm-es lövege maradt bevethető, a többi legénységét a városi lövegekhez osztották be.

A szabad francia erők a britek támogatásával 1940. szeptember 23-a és 25-e között megkísérelték elfoglalni a várost. A csatában a Richelieu könnyebben megsérült a brit Resolution csatahajó találatától, a franciák viszont eltalálták a másik brit csatahajót, a Barham-ot (az angol hajóknak nem lett volna esélyük, de a francia hajó a 8-ból továbbra is csak az egy 380 mm-es löveget használhatott, továbbra is mozgásképtelen volt és radah híján az erős ködben gyakorlatilag vaktában tüzelt).

Az angol hajók szégyenszemre elvonultak, de a léket csak közel fél évvel a sérülés után, 1941 február végén sikerült befoltozni, ráadásul a szintén megrongálódott lövegeket nem is tudták kijavítani (a dakari kikötő a hajótest javítására sem volt maradéktalanul alkalmas).

Még az év áprilisában (a francia csatahajók közül elsőként) a Richelieu-t felszerelték radarral, de amikor 1942-ben a szövetségesek Casablanca mellett partra szálltak, a helyi francia csapatok átálltak. Így történt ez a Richelieu legénységével is: döntés született arról, hogy a hajót az Amerikai Egyesült Államok újrafegyverzi. A csatahajó 1943. február 11-án érkezett meg New York-ba, ahol a helyi hajógyár véglegesen kijavította a sérüléseket, új lokátorokat szereltek be, a fent említett módon jelentősen megnövelték a légvédelmi tüzérséget és működőképessé tették a fő lövegeket.

Az ütőképessé tett csatahajó 1943-ban tért vissza Európába, de ekkorra a brit tengeri fölény már teljes volt, ezért a hajóra nem volt szükség az utolsó német ”nagyvadak”, a Scharnhorst és a Tirpitz elpusztítására, puha célpontok elleni nagy robbanóerejű lőszer hiányában viszont nem tudta hatékonyan támogatni a Normandiai partraszállást sem. Emiatt 1944-től a Szövetségesek keleti flottájába osztották be: itt részt vett több, japán kézen lévő sziget lövésében, később pedig jelen volt japán kapitulációjakor (a tokiói öbölben).

A második világháború után a Richelieu részt vett a britek Malájföldi inváziójában, illetve a francia csapatokat is támogatta Francia-Indokínában, de már nem harcolt ellenséges csatahajóval és komolyabb sérülést sem szenvedett.

Mivel hatalmas erején nem tudták hasznosítani, a hajóval protokoll-küldetéseket teljesítettek (pl.: a francia köztársasági elnököt szállította), majd iskolahajóként hasznosították. A folyamatos fejlesztések ellenére az 1950-es évek közepére már nyilvánvaló volt, hogy a jövő a repülőgép-hordozóké, nem pedig a csatahajóké.

A Richelieu-t végül már csak lakóhajónak használták, 1958-ban tartalékba helyzeték, 1968-ban pedig végleg törölték a francia flotta állományából (még az év végén el is bontották).

A Richelieu azon kevés csatahajók egyike volt, amelyek harcoltak a Szövetségesek ellen és megélték a háború végét, de hiába volt a világ egyik legerősebb hajója, mire elkészült, a csatahajók kora már leáldozott. Ezt jól mutatta testvérhajója, a Jean Bart életútja is: a hajót csak a háború után fejezték be (ez volt az utolsóként megépült csatahajó), de 1960-ban ezt is tartalékba helyzeték, majd egy évtizeddel később lebontották - anélkül, hogy az osztály bármelyik hajója valódi harcot vívott volna egy ellenséges hajóval (a Dakarért vívott harcban a Richelieu gyakorlatilag fix partvédő ütegnek számított). A jobboldali fotón a félkész Jean Bart látható, a többi kép a Richelieu-ről készült).


Műszaki adatok:

Név: Richelieu (RICHELIEU osztály)

Típus: csatahajó

Gyártó: Breszti hajógyár (Breszt)

Rendszerbe állítás éve: 1940

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 35000 t (teljes terhelés mellett 47548 t)

Hossz: 247,9 m

Szélesség: 33,0 m

Merülés: 9,7 m

Hajtómű: 4 db, 150000 Le-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons), 6 kazán (Indret Sural)

Legénység: 1620 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 8 db 380 mm-es löveg (négyesével a két főtoronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 9 db 152 mm-es löveg (hármasával a 3 hátsó toronyban), 10 db 100 mm-es löveg (párosával 6 toronyban), 37 mm-es lövegek, 13,2 mm-es négycsővű légvédelmi nehézgéppuska, 3 repülőcsónak

Páncélzat:

Toronypáncél: max. 445 mm

Övvért: max. 355 mm

Fedélzet páncélzata: 170 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 30 csomó (56 km/h)

Hatótávolság: 8500 tm (15740 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.