REGINA MARGHERITA osztály
„Brin utolsó gyermeke”
Tervezés:
Az 1850-es évektől kezdődően a tengeri hadviselés néhány évtized leforgása alatt radikálisan megváltozott. A löveget hatótávolsága jelentősen nőtt, akárcsak a pontosságuk, megjelent a robbanó lövedék, a páncélozott (fém) hajótest és a géphajtás. Ezek a fejlesztések olyan új hajókat eredményeztek, amelyek alapjaiban írták újra a tengeri hadviselés évszázadokon át szinte változatlan rendszerét: ezen egységek képesek voltak akár ellenszélben is nagy sebességgel haladni, páncélzatuk ellenállt az addig használt tömör vasgolyóknak, miközben robbanó lövedékeik még a legnagyobb sorhajókat is könnyen elpusztították.
Mindez két fontos következménnyel járt. Képességeik miatt minden haderő ilyen egységeket kívánt rendszeresíteni, de a teljesen új hajó-kialakítások következtében az addig behozhatatlannak tűnő számszerű előnnyel rendelkező nemzetek, köztük a Brit Birodalom egy csapásra legyőzhetővé vált, mivel a korábbi hadihajók egyszerre elavulttá váltak. Mivel azonban senki sem tudta, hogy a számtalan ötlet közül melyik fogja hosszú távon beváltani a hozzá fűzött reményeket, párhuzamosan radikálisan különböző hajótípusokat terveztek, amelyek közül több (köztük a torpedónaszád és a monitor) azzal a lehetőséggel kecsegtetett, hogy a kisebb nemzetek olcsó hajótípusokkal képesek lehetnek felvenni a versenyt a kor nagyhatalmaival.
Ez Európa több országára nagy hatást gyakorolt, többek között Olaszországra is, amely megkísérelte hatalmát kiterjeszteni a Földközi tenger térségére, de az 1866-os Lissa-i csatában megalázó vereséget szenvedett a jelentős technológiai- és létszám-hátrányban harcoló osztrák-magyar erőktől, ezért ezután - lehetőségeihez mérten - nagyarányú tengerészeti fejlesztésekbe kezdett. Ennek köszönhetően alkotta meg többek között az 1880-as évektől rendszerbe állított CAIO DUILIO osztályú csatahajót, amely korának legnagyobb kaliberű lövegeit (450 mm) és legvastagabb páncélzatát (maximum 550 mm-es övvért) egyesítette egy 11000 tonnás csatahajóban.
Az új hajóknak köszönhetően Olaszország haditengerészeti ereje megnövekedett, de mivel 1882-ben szövetségre lépett a német és osztrák-magyar erőkkel, a lényegesen nagyobb és erősebb flottával rendelkező Franciaország lépett elő az olaszok elsődleges ellenfelévé, ami további fejlesztéseket követelt meg.
A következő éveket a más országok tervezeteitől eltérő, független kísérletezés és a gyenge olasz gazdaság lehetőségei határozták meg. A CAIO DUILIO osztály utódja a 13500 tonnás ITALIA osztály lett, amelynél a mindkét osztályt tervező olasz Benedetto Brin teljesen megvált a korábbi vastag övvérttől és ehelyett vízzáró blokkokkal kívánta megakadályozni a hajó elsüllyedését, míg az így nyert tömeget a sebesség növelésére fordította.
A szokatlan, aszimmetrikus löveg-elrendezésű RUGGIERO DI LAURIA osztálynál visszatértek a vastag övvérthez, az ezt követő RE UMBERTO osztály viszont az ITALIA nyomdokait követve bár rendelkezett övvérttel, ez csak a hajó középső szekciójának vízvonal feletti részére terjedt ki, hogy fenntarthassák a nagy sebességet.
Az olaszok által preferált nagyméretű, nagy ágyúkkal felszerelt csatahajók építésének rendkívüli költségeit az ország képtelen volt újra és újra kigazdálkodni, ezért a következő csatahajó-típus, az 1893-tól épített AMMIRAGLIO DI SAINT BON osztály vízkiszorítását 10000 tonnára csökkentették és szokatlanul kiskaliberű, maximum 254 mm-es ágyúkkal szerelték fel.
A 111,8 méter hosszú Ammiraglio di Saint Bon és testvérhajója, az Emanuele Filiberto azonban jóformán használhatatlanok voltak: kiskaliberű lövegeikkel és mindössze 249 mm-es övvértjükkel nem vehették fel a harcot más csatahajókkal, miközben 18,3 csomós (33,9 km/h-s) végsebességükkel lényegesen lassabbak voltak, mint a hasonló erejű és méretű cirkálók. Az olaszok tanultak e hibából és amikor az 1890-es évek végén (ellensúlyozandó az új francia és osztrák-magyar hajókat) egy újabb osztály építését határozták el, ismét egy, a korábbiaktól eltérő típust alkottak meg: a REGINA MARGHERITA osztályt.
Konstrukció:
A REGINA MARGHERITA osztály tervezésénél Benedetto Brin vissza kívánt térni a korábbi nagy tűzerejű olasz csatahajókhoz, de úgy, hogy a típus végsebességét is magasan tarthassa, miközben a hajó megépítése nem okoz aránytalanul nagy terhet Olaszország számára (a korábbi csatahajók közül több építése forráshiány miatt rendkívül hosszú ideig lehúzódott, ezért mire hadrendbe álltak, a hajók már el is avultak).
Mindez egy egyedi típust eredményezett, amely átmenetet képezett a korábbi olasz tervezetek között, de több új ötletet is tartalmazott. A REGINA MARGHERITA osztály elsődleges lövegtornyai 2-2 db 305 mm-es ágyút hordoztak: ezek lényegesen kisebb kaliberűek voltak, mind az ezt megelőző olasz csatahajók fő lövegei, bár 14 kilométeres hatótávolságuk meghaladta azokét. A lövegeket a brit Armstrong Whitworth cég gyártotta és a REGINA MARGHERITA osztály mellett az angol ROYAL SOVEREIGN osztály tagjaiba, valamint több japán csatahajóba is beépítették.
Eredetileg Benedetto Brin 2 db 305 mm-es és 12 db 203 mm-es löveget kívánt beépíteni, de a férfi még a tervezés közben, 1898-ban elhunyt, utóda, Ruggero Alfredo Micheli admirális viszont módosította a terveket, ezért a megépített hajók végül kettő helyett 4 db 305 mm-es löveget kaptak, viszont a 203 mm-es lövegek számát jelentősen, 4-re csökkentette.
Dreadnought-előtti csatahajóként a REGINA MARGHERITA osztály fegyverzete igen változatos kaliberű volt: a 305 mm-es és 203 mm-es lövegek mellett a hajó 12 db 152 mm-es löveggel, 20 db 76 mm-es löveggel, 2 db 47 mm-es löveggel, 2 db 37 mm-es löveggel és 2 db 10 mm-es Maxim-géppuskával rendelkezett, valamint felszerelték 4 db (450 mm-es) torpedóvető-csővel is. Az első és hátsó főtornyot leszámítva a lövegeket egyesével a megemelt kazamatákba építették, vegyesen előrefelé és oldalra tüzelő kialakításban.
A 138,65 hosszú hajók üresen 13215 tonnás, teljes terhelés mellett 14737 tonnás vízkiszorítással rendelkeztek, de ezt nem elsősorban páncélzatunknak köszönhették. Benedetto Brin újfent a sebességre helyezte a hangsúlyt, ezért ismét relatív vékony, 152 mm-es övvértet építettek be, igaz, a páncélzat már (Olaszországban gyártott) Harvey-rendszerű, felületkeményített acélt takart, ami a korábbiaknál kisebb vastagság mellett is jobb védelmet szavatolt. A REGINA MARGHERITA osztály emellett rendelkezett egy 78,7 mm-es páncélfedélzettel, felépítményét 152 mm-es, tornyait 203 mm-es páncélzattal burkolták.
A hajóosztály meghajtását két darab háromszoros expanziójú gőzgép biztosította, amelyeket 28 db vízcsöves (francia) Niclausse kazán fűtött. A gőzgépek összteljesítménye 21790 lóerőt tett ki (a második hajó kissé gyengébb volt), ezáltal a csatahajók végsebessége elérte a 20 csomót (37 km/h-t), hatótávolságuk pedig a 10000 tengeri mérföldet (19000 km-t, 10 csomós sebesség mellett). A legénység létszáma békeidőben 8-900 fő között mozgott.
Szolgálatban:
A REGINA MARGHERITA osztály névadó tagjának építése 1898. november 20-án kezdődött meg, de mivel fél évvel korábban elhunyt Benedetto Brin, a korábbi évtizedek olasz hadihajó-fejlesztésének kulcsfigurája, a második egység az ő nevét vette fel (Benedetto Brin). A két csatahajó építését két hajógyár párhuzamosan végezte; a Regina Margherita-t 1901-ben bocsátották vízre és 1904-re készült el, míg a Benedetto Brin szintén 1901-ben került vízre, de csak 1905 végén állt az olasz haditengerészet, a Regia Marina szolgálatába (az építés az olaszoknál ”megszokott” módon - ezúttal elsősorban fémhiány miatt - elhúzódott).
Ez azt eredményezte, hogy mindössze egy évvel később, 1906-ban rendszerbe állt a forradalmi brit DREADNOUGHT osztály, amely egy csapásra elavulttá tette az összes korábbi csatahajót, köztük a REGINA MARGHERITA osztályt és utódját, a négytagú REGINA ELENA osztályt is, de kényszerűségből továbbra is e hajók képezték az olasz hadiflotta gerincét (az első olasz dreadnought, a Dante Alighieri az elhúzódó építés miatt csak 1913-ban állt rendszerbe).
A REGINA MARGHERITA osztály két egysége kezdetben kizárólag diplomáciai utakon és hadgyakorlatokon vett részt, de amikor 1911-ben Olaszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak (hogy a haldokló birodalomtól megszerezze Líbiát), a támadó olasz flotta tagja volt a Regina Margherita és a Benedetto Brin is.
A két egység más hajókkal együtt több távíró-vonalat elpusztított, emellett a Regina Margherita lőtte az oszmán Marmaris kikötővárost, illetve egységeket tett ki Kárpáthosz szigetén, mielőtt 1912-ben javításra visszatért volna Olaszországba. Testvérhajója Tripolit lőtte, de csak másodlagos fegyverzetét használta, hogy egy esteleges tengeri összecsapásra elegendő lőszerkészlettel rendelkezzen, mielőtt a Regina Margherita-hoz hasonlóan hazatért volna, ahol szintén feltöltötték, 4-gyel növelték a 76 mm-es lövegek számát és kicserélték az elhasználódott lövegcsöveket.
A Regina Margherita és a Benedetto Brin a háború további részében már nem vettek részt, majd elavultságuk miatt oktatóhajóvá minősítették vissza őket, és amikor 1914-ben kitört az első világháború, Olaszország deklarálta függetlenségét, ezért nem tartotta szükségesnek e hajók fejlesztését. Mindössze egy évvel később azonban Olaszország kilépett a németekkel és az Osztrák-Magyar Monarchiával kötött Hármas szövetségből, majd megtámadta az osztrák-magyar erőket, hogy ismét növelje területét.
Az olaszok elsősorban nagy számban épített, apró (MAS) torpedónaszádjaikra kívántak támaszkodni, miközben csatahajóikat csak végszükség ellen kívánták bevetni, ezért a REGINA MARGHERITA osztály nem vett részt a harcokban, ennek ellenére mindkét hajó elpusztult.
1915. szeptember 27-én a Benedetto Brin Brindisi kikötőjében horgonyzott, amikor minden előzmény nélkül egy hatalmas robbanás gyakorlatilag széttépte a hajót, a fedélzeten tartózkodó 841 fő több mint felét, 454 katonát megölve (a halottak között volt Rubin de Cervin ellentengernagy is). Az olaszok az Osztrák-Magyar Monarchiát szabotázzsal vádolták, de valószínűbb, hogy a detonáció baleset volt. A hajóból mindössze két darab 305 mm-es löveget sikerült megmenteni, ezeket később Velence partvédő ütegeiként használták.
A hajóosztály másik tagja 14 hónappal élte túl a Benedetto Brin-t. 1916. december 12-ére virradó éjszaka Valona előtt a Regina Margherita ráfutott két aknára, amelyeket a német UC-14-es aknarakó tengeralattjáró telepített. A robbanás gyakorlatilag megsemmisítette a hajót, amely azonnal elsüllyedt: a katasztrófát a fedélzeten tartózkodó 945 főből mindössze 270 élte túl (az olaszok több mint egy hónapig titkolták a hajó elsüllyedését).
A REGINA MARGHERITA osztály gyors elavulása és szerencsétlen sorsa ellenére alapvetően megfelelő tervezet volt. Gyakorlatilag átmenetet képezett a nagyobb csatahajók és a kisebb, kevésbé páncélozott, de gyorsabb cirkálók között, ami előnyös volt Olaszország számára, amely nem rendelkezett kellő forrásokkal ahhoz, hogy mindkét kategóriából elég hajót építsen, igaz, a gyors fejlődés következtében az osztály néhány év alatt meghaladottá vált.
Műszaki adatok:
Név: Regina Margherita, REGINA MARGHERITA osztály
Típus: csatahajó
Gyártó: Wa Spezia hajógyár (La Spezia)
Rendszerbe állítás éve: 1904
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 13215 t (teljes terhelés mellett 14737 t)
Hossz: 138,7 m
Szélesség: 23,8 m
Merülés: 8,8 m
Hajtómű: 2 db, 21790 Le-s összteljesítményű gőzgép (háromszoros expanziójú, 28 db Niclausse vízcsöves kazán)
Legénység: ~ 900 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 4 db 305 mm-es löveg (kettesével az első és hátsó tornyokban)
Kiegészítő fegyverzet: 3 db 203 mm-es löveg, 12 db 152 mm-es löveg, 20 db 76 mm-es löveg, 2 db 47 mm-es löveg, 2 db 37 mm-es löveg, 2 db 10 mm-es géppuska (Maxim), 4 db 450 mm-es torpedeóvető cső
Páncélzat:
Toronypáncél: 203 mm
Övvért: 152 mm
Fedélzet páncélzata: 78,7 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 20 csomó (37 km/h)
Hatótávolság: 10000 tm (19000 km), 10 csomós (19 km/h-s) sebesség mellett