PISA osztály

„Görögország olasz büszkesége”


Tervezés:

Meglepő módon az ágyúk megjelenése a vízi hadviselésben nem okozott jelentős változást. Az 1800-as évek közepén épült hadihajókat természetesen össze sem lehetett hasonlítani az ókori gályákkal, de maga a harc menete nem sokat változott.

Először a sorhajók (nevüknek megfelelően) egymás után elhaladtak az ellenfél mellett, leadva egy oldalsortüzet. A jelentős számú legénységes használó, tömör vasgolyót tüzelő korabeli ágyúk elsütése hatalmas hanghatással és füsttel járt, érdemi hatásuk azonban minimális: hatótávolságuk csupán néhány száz métert tett ki és az akár egy méter vastag fa hajótestben többnyire elhanyagolható károkat okoztak. A tüzérek ezért nem is magát a hajótestet célozták: általában (kifejezetten erre a célra tervezett golyókkal) az ellenséges hajók vitorlázatát és árbocait igyekeztek tönkretenni, majd a mozgásképtelenné vált hajót megcsáklyázták és átszálltak (a vitorlás hajókon az első árbocok miatt nem használtak lékelésre alkalmas víz alatti kosokat).

Az 1850-es évektől azonban néhány évtized alatt több olyan találmány is megjelent, amely véget vetett az akár 100 ágyúval is felszerelt, három fedélzetes sorhajók egyeduralmának. A legfontosabb az ágyúk fejlődése volt: nőtt a lőtávolság és a robbanó golyók alkalmazásával realitássá vált az ellenséges hajók gyors, átszállás nélküli elsüllyesztése.

A vitorlázatot lassan felváltották a gőzgépek: ezek egyre nagyobb teljesítménye nemcsak a hajók sebességét növelte meg, de többé nem okozott problémát az ellenszél vagy a teljes szélcsend sem. A harmadik újítást a fém páncélzat jelentette, amely nagyobb távolságból ellenállt a találatoknak, növelve a védelmet.

Az 1800-as évek végén hadihajó-építési lázban égett a világ: gyakorlatilag minden ország haditengerészete igyekezett új típusú hajókat építeni vagy vásárolni, mivel ezek ellen a korábbi fatestű vitorlások gyakorlatilag hatástalannak bizonyultak, ezáltal a kisebb haditengerészetek esélyt kaptak, hogy beérjék az akár több szár (régi) hadihajóval rendelkező nagyhatalmakat.

Olaszország hadihajó-fejlesztésének egyik vezéralakja Vittorio Emanuele Cuniberti hajómérnök volt, aki többek között egy előremutató elképzeléssel állt elő: úgy vélte, a számos különböző kaliberű löveg helyett egy nagyméretű hadihajót azonos kaliberű lövegekkel kellene felszerelni. Ezen elképzelését ekkor még nem tudta maradéktalanul megvalósítani (ötletét a britek átvették, megalkotva a valóban korszakalkotó DREADNOUGHT osztályt), de Cuniberti tervei alapján 1901-ben építeni kezdték a REGINA ELENA osztályú olasz csatahajók első példányát is.

A folyamatos fejlesztés által hajtott fegyverkezési verseny azonban óriási terhet jelentett, Olaszország relatív gyenge gazdasága pedig képtelen volt nagyszámú új csatahajó építésére, ezért kompromisszumra kényszerültek.

A költségeket szem előtt tartva tervezték meg az ezt követő PISA osztályt: ez méret- és fegyverzet tekintetében gyakorlatilag megegyezett a REGINA ELENA osztállyal, azonban annál lényegesen könnyebb volt: vízkiszorítása például 13800 tonna helyett csupán 9800 tonnát tett ki (kb. 30%-kal alacsonyabb tömeg), jelentősen csökkentve a felhasznált anyagokat, végső soron a hajók költségét.


Konstrukció:

Ahogy az imént említettük, a PISA osztály mérete gyakorlatilag megegyezett a REGINA ELENA osztályú csatahajóval (a PISA osztály utolsó egységének hossza 141 méter, szélessége 21,1 méter volt), de annál lényegesen kisebb vízkiszorítása miatt a hajót másodosztályú nem csatahajónak, hanem páncélos cirkálónak minősítették.

A PISA osztály késői dreadnought-előtti hadihajó volt: nagyszámú, eltérő kaliberű löveggel rendelkezett. A hajó főtüzérségét 4 db 234 vagy 254 mm-es löveg alkotta, amelyeket párosával építették az első-, illetve a hátsó tornyokban. A másodlagos tüzérség 8 db 190 mm-es lövegből állt, ezeket szintén párosával közös tornyokba építették, amelyeket a hajó felépítményének két oldalára toltak ki, ilyen formán bármilyen irányból érkező ellenség esetén a négy toronyból kettő mindig tétlenségre volt kárhoztatva.

A kisebb hajók ellen a PISA osztály maximum 14 db 76 mm-es löveggel rendelkezett, valamint felszerelték 2 db 76 mm-es, 8 db 47 mm-es (vagy 4 db 47 mm-es és 5 db 40 mm-es) légvédelmi löveggel és 3 db 450 mm-es torpedóvető csővel.

A vízkiszorítás mérséklésének elsősorban a páncélzat látta kárát: a PISA osztályt nem páncélozták teljesen, ehelyett egy, a vízvonalban 203 mm vastag páncélövvel látták el (ez előre- és hátrafelé fokozatosan vékonyodott, a hajóorrnál és a tatnál 90 mm-t tett ki). A parancsnoki torony 180 mm-es maximális páncélzattal rendelkezett, a tornyok maximum 160 mm-rel, míg a fedélzet 51 mm-nyi páncélzatot kapott.

Az alacsonyabb tömegnek azonban előnye is volt: a hajó jelentős sebessége. Ehhez a PISA osztály tagjai 2 db háromszoros expanziójú gőzgépet használtak, amelyet 22 db Belleville-kazán táplált: a rendszer névleges maximális teljesítménye 20000 lóerő volt.

Ezzel a két hajócsavaros PISA osztály hajói hivatalosan 22 csomós (40,7 km/h-s) sebességet tudtak tartani (ez a hajó tervezésekor még jó értékben számított), a próbautak alatt azonban a 23,6 csomós (43,7 km/h-s) sebességet is sikerült elérni.

A PISA osztályú hajók 1500 tonna szenet szállítottak, ezzel 12 csomós (22 km/h-s) sebesség mellett maximum 2500 tengeri mérföldet (4600 km-t) tehettek meg - 21 csomós (39 km/h-s) sebesség mellett a hajók két feltöltés közötti hatótávolsága 1400 mérföldre (2600 km-re) csökkent.

A PISA osztály tagjai 684 fős legénységgel rendelkeztek, közülük 32 fő volt tiszt, a fennmaradó 652 fő matróz. A PISA osztály valódi nemzetközi típus volt: az osztály harmadik hajóját az olaszok Görögország számára építették, tüzérsége brit eredetű volt, generátorait Németországban, kazánjait pedig Franciaországban gyártották.


Szolgálatban:

A PISA osztály eredetileg 2 egységből állt: 1905-ben a livornói Cantiere navale fratelli Orlando a Pisa-t, a genovai Cantieri navali Odero pedig az Amalfi építését kezdte meg. A forráshiány és más problémák miatt a hajók építése rendkívül lassan haladt: a Pisa 1907-ben, az Amalfi egy évvel később került le a sólyáról és csak 1909-ben álltak rendszerbe - ekkorra azonban már megjelent a (szintén 1905-ben megkezdett, de 1906-ban bár szolgálatba is állított) brit Dreadnought, amely új fejezetet jelentett a hadihajók fejlődésében.

A Dreadnought akkora jelentőségű hajó volt, hogy minden korábbi csatahajót visszaminősítettek dreadnought-előtti típussá, a PISA osztályt ez azonban nem érintette, mivel a 10000 tonna alatti hadihajó eleve nem a 20000 tonnás csatahajó ellenfelének készült és kisebb hajóként elérhető alternatívát jelentett a szegényebb haditengerészetnek.

Alacsonyabb ára miatt a PISA osztályból a livornói Orlando egy harmadik hajót is elkészített, amelyet Görögország vásárolt meg és állított szolgálatba 1911-ben, Georgios Averof néven (a hajó egy görög üzletember nevét viselte, aki vagyonából áldozott a görög haditengerészet fejlesztésére).

A Pisa és az Amalfi gyakorlatilag jelentéktelen karriert futott be. Mindkét hajó részt vett az 1911-12-es olasz-török háborúban, de csak mint az ideiglenes blokád részei; harcba nem bonyolódtak a török flottával. Amikor Olaszország - korábbi szövetségeseit elárulva - az Antant oldalán belépett az első világháborúba, az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadta az olasz kikötőket, jelentős veszteségeket okozva. Ezt megtorlandó a Pisa és az Amalfi 1915. július 7-ére virradó éjszaka elvonult a monarchia elsődleges kikötőjének számító Póla mellett, de a visszaúton az U-26-os tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette az Amalfi-t. A Pisa túlélte az első világháborút, de csatát később sem látott: 1925-től a hajót kiképzésre használták, majd 1937-ben leselejtezték és szétbontották.

A Georgios Averof ennél lényegesen hosszabb karriert futott be. A hajó (világviszonylatban) alacsony vízkiszorítása ellenére a görög flotta zászlóshajójává vált. Építését követően a hajó V. György angol király koronázására Angliába hajózott, de partra futott és egy kis híján lázadássá fajuló elégedetlenséges követően le kellett váltani a kapitányát.

A Georgios Averof (immár Pavlos Kountouriotis tengernagy irányításával) részt vett az 1912-ben kitört Balkán-háborúban (a hajó ekkor a térség messze a legerősebb egységének számított), amelyben a hanyatló Török Birodalmat megtámadta a Balkán-szövetség (Bulgária, Görögország, Montenegró és Szerbia), hogy területeket szerezzen.

A háború tengeri ütközeteiben a Georgios Averof kitűnt jelentős tűzerejével és sebességével - csak az 1913. január 18-ai harcokban 11 találatot kapott a török flottától, de ezek egyike sem okozott komolyabb károkat. A hajó gyakorlatilag egymaga felvette a harcot az elavult hajókkal harcoló törökök ellen, akiket többször is egyedül üldözött (Kountouriotis tengernagyot dühítette, hogy a görög csatahajók alacsonyabb sebessége nem tenné lehetővé az üldözést, ezért a flottából kiválva harcolt). E harcokból Görögország került ki győztesen, Kountouriotis és a Georgios Averof pedig jelentős hírévre tett szert.

A cirkáló ezt követően éveken keresztül csak gyakorlatokon vett részt, mivel az első világháború kitörésekor Görögország deklarálta semlegességét. A görög belpolitika azonban két frakcióra oszlott és a királypártiak szembehelyezkedtek az Antant-tal, ezért Franciaország a páncélos cirkálót internálta és csak 1917-ben szolgáltatta vissza, miután Görögország az Antant oldalán belépett a háborúba (a hajó ezt követően brit és francia hajókkal együtt teljesített szolgálatot). A Georgios Averof az 1919-21-es görög-török háborúban segítette a török partraszállást és lőtte a török állásokat, később pedig a vereséget szenvedett szárazföldi csapatokat menekítette ki.

A hajó 1925-27-ben Franciaországban felújításon esett át, amely során tűzvezető rendszerét modernre cserélték, valamint növelték légvédelmi tüzérségét. A következő másfél évtized ismét csendesen telt - egészen 1941-ig, amikor a második világháborúban a németek megtámadták Görögországot.

A szárazföldi csapatok képtelenek voltak feltartóztatni a németeket, ezért a Georgios Averof a többi görög hajóhoz hasonlóan parancsot kapott az önelsüllyesztésre, ezt azonban nem teljesítette, helyette Krétára menekült. A második világháború alatt a hajó konvojokat kísért, illetve őrjáratokon vett részt és 1944-ben ismét a görög flotta zászlóshajójának nevezték ki (a hajó kapitánya Koundouriotis fia, Theodoros volt).

A Georgios Averof-ot 1952-ben törölték a flottaévkönyvből és 1983-ig utolsó küldetésének célállomásán, Port Szaídban horgonyzott. 1984-óta a Georgios Averof múzeumhajóként működik Paleó Fáliroban, nem messze Athéntól. A Görögország történelmében betöltött szerepe miatt a görög haditengerészet minden, a közelben elhaladó hajója köteles tisztelegni a Georgios Averof-nak (végül megemlítjük, hogy e hajó a világ egyetlen megőrzött páncélos cirkálója).


Műszaki adatok:

Név: Georgios Averof (PISA osztály)

Típus: páncélos cirkáló

Gyártó: Cantiere navale fratelli Orlando (Livornó)

Rendszerbe állítás éve: 1911

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 9450 t (teljes terhelés mellett max. 11000 t)

Hossz: 140,1 m

Szélesség: 21,0 m

Merülés: 7,2 m

Hajtómű: 2 db, 19000 Le-s összteljesítményű gőzgép, 22 kazán (Belleville)

Legénység: 684 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 4 db 234 mm-es löveg

Kiegészítő fegyverzet: 8 db 190 mm-es löveg, 16 db 76 mm-es löveg, 4 db 47 mm-es löveg, 3 db 430 mm-es torpedóvető cső

Páncélzat:

Toronypáncél: max. 200 mm

Övvért: 90-203 mm

Fedélzet páncélzata: 40 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 30 csomó (56 km/h)

Hatótávolság: 7000 tm (13900 km, 20 csomós - 37 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.