PEGASUS osztály

„Jenki sikló vadász”


Tervezés:

A szárazföldi hadviselésben a győzelmet mindig is a jól felszerelt tömegek koordinált mozgásával lehetett elérni, a vízi hadviselés viszont más utat járt be. Mivel lényegesen kevesebb, nagyobb méretű hadihajó járta az óceánokat és tengereket, itt lényegesen fontosabb volt az egyes egységek mérete és sebessége, ezért a hadihajók mérete fokozatosan növekedett: a brit Horatio Nelson admirális legendás sorhajója, az 1765-ös brit HMS Victory már közel 70 méter hosszú volt, vízkiszorítása pedig elérte a 3500 tonnát.

A nagyméretű első osztályú sorhajókat kisebb egységek szolgálták ki (részben korábbi kisebb, elavult hadihajók), az 1850-es évek hadihajó-fejlesztési forradalma azonban megváltoztatta az erőviszonyokat. Az új robbanó lövedékekkel már kisméretű, vastag páncélzatú hadihajók is egyenlő eséllyel szállhattak szembe a lényesen nagyobb fa sorhajókkal (ld.: MONITOR osztály), a fejlődés viszont nem állt meg és a kisebb egységeknél lényegesen vastagabb páncélzatú, nagyobb kaliberű lövegekkel felszerelt csatahajók idővel ismét a nagy egységek javára billentették a mérleget.

A következő nagy technológiai ugrás a XX. század fordulóján következett be. Az 1800-as évek végén megjelent a modern értelemben vett torpedó: egy nagy mennyiségű robbanóanyagot szállító, víz alatt haladó önjáró fegyver, amely kezdetben csupán néhány száz méteres effektív hatótávolsággal rendelkezett, de egy-két torpedó találata képes volt elsüllyeszteni a legnagyobb hadihajót is.

Ez a találmány gyökeresen megváltozatta a fejlesztés irányát, a hadiflották összetételét és a tengeri harcok menetét. A torpedókkal felszerelt torpedóvető csónakok, torpedónaszádok, majd a nagyobb torpedó-rombolók rendkívül kis mérettel, ugyanakkor nagy sebességgel rendelkeztek és bár egymagukban semmi esélyük nem volt egy csatahajó ellen, a remények szerint rajokban támadva képesek voltak bármilyen célpont megsemmisítésére.

Természetesen egy-egy ilyen támadás komoly veszteségekkel járhatott, azonban egyetlen csatahajó árából számos kisebb torpedóvető-hajót lehetett építeni (az olaszok például százával építették kisméretű MAS torpedó-csónakjaikat (ezek legnagyobb sikerüket 1912-ben érték el, amikor a mindössze 30 tonnás MAS-15 elsüllyesztette az egyetlen magyar építésű dreadnoughtot, a 20000 tonnás Szent István-t).

A torpedók mellett a másik nagy újítás az (az ugyancsak brit) 1906-os HMS Dreadnought csatahajó volt, amely nagy kaliberű, mindkét irányba tüzelni képes lövegeivel, egyesített tüzérségével, gőzturbinás meghajtásával és vastag páncélzatával évtizedekre meghatározta a csatahajó-fejlesztés irányát. Mivel a gyakorlatban egy-egy tengeri összecsapásban maximum egy-két tucatnyi torpedóval felfegyverzett kisebb hadihajó harcolt, amelyeket ráadásul a csatahajók mellett az őt kísérő kisebb egységek is támadták, a torpedó több kilométeresre nőtt hatótávolsága ellenére a veszteségek kisebb részéért felelt.

Az 1930-as évek végére ráadásul a már a századfordulón is 10 km-t meghaladó hatótávolságú lövegekhez sikerült pontos távmérőket megalkotni, amelyek a korábbi elenyésző találati arányt jelentősen növelték, miközben a csatahajók mérete, vízkiszorítása és ennek köszönhetően a fegyverzetük, páncélzatuk, sőt, a sebességük is tovább nőtt.

Az 1940-es évekre a legnagyobb csatahajók (ld.: JAMATO osztály) vízkiszorítása már a 70000 tonnát is meghaladta, azonban a korábban is használt repülőgép-hordozók új fejlesztésű repülőgépeikkel már ezek leküzdésére is alkalmassá váltak. Maguk a repülőgép-hordozók hatalmas, páncélozatlan vagy gyengén páncélozott, igen sérülékeny hajótípusok voltak, de nagyszámú repülőgépeik bombáikkal és torpedóikkal még a legerősebb csatahajót is elsüllyeszthették (a JAMATO osztály három egységéből kettőt repülőgépek, egyet tengeralattjáró süllyesztett el).

A második világháború után a nyugati hatalmak (az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország) flottáikat teljes mértékben a tengereik urainak tartott repülőgép-hordozók köré szervezték, a hordozókkal egyáltalán nem rendelkező Szovjetunió és csatlós államai viszont a torpedónaszádok mintájára rendkívül nagy számban építettek irányított hajó-elhárító rakétákat hordozó kisméretű, nagysebességű naszádokat (csak a szovjet P-15 „Termit” rakétákat hordozó OSA osztályból több mint 400 egységet gyártottak).

Ezek elfogására és megsemmisítésére több ötlet született: 1970-ben az új Amerikai Egyesült Államokban e célból egy kisméretű, de ellenfeleinél gyorsabb hordszárnyas partvédő hajót képzelt el, amely a PEGASUS osztályban öltött testet (a típust a brit szaknyelv Patrol Hydrofoil Missile-ként; ~ rakétás hordszárnyas őrnaszádként kategorizálja, ezért az elkészült egységek a PHM-1-től 6-ig terjedő kódot kapták).


Konstrukció:

A leendő partvédelmi hajóval szemben támasztott legfontosabb elvárás a kiemelkedően nagy sebesség volt, azonban a hagyományos kialakítású hajótestnél nem növelhető bizonyos határok fölé a sebesség, mert a vízbe süllyedő hajótestnek le kell küzdenie a víznek a levegőnél több nagyságrenddel nagyobb súrlódási ellenállását. Ennek csökkentésére a kisebb torpedó- és rakétás-csónakokon több megoldást kipróbáltak. A többtestű (katamarán, trimarán) hajók kisebb felületen érnek a vízbe és ezek hosszú, keskeny alakja csökkenti a mozgás közben a hajó elől kiszorított víz mennyiségét, míg az igazán nagy sebességű siklóhajók testének túlnyomó része kiemelkedik a vízből (gyakorlatilag csak a hajócsavar és a gerinc tat-szekciója ér a vízbe), tovább növelve a sebességet.

A siklóhajók ugyan jelentős sebességre képesek, azonban túlságosan kis méretűek, csak nyugodt tengeren használhatók és sebességükért mások mellett manőverező-képességükkel fizetnek. Mindezek miatt választották az amerikaiak a köznyelvben szárnyashajóként aposztrofált hordszárnyas kialakítást.

Maga a PEGASUS osztályú hordszárnyas naszád 41 méter hosszú és 8,5 méter széles volt - lényegesen kisebb, mint a néhány ezer tonnás kortárs cirkálók és fregattok, 259 tonnás vízkiszorításával ennek ellenére a világ legnagyobb hordszárnyas hadihajójává vált (az 1966-os USS Plainview 315 tonnájával nagyobb volt, de nem hordozott fegyvert). Értelemszerűen a PEGASUS osztály 259 tonnás vízkiszorítása álló helyzetre értendő, nagysebességű menetben a hajónak csupán a hidrodinamikai szárnyprofiljai értek a víz alá.

Kisméretű hadihajókként a PEGASUS osztály tagjainak fegyverzete mindössze két típusra korlátozódott, főfegyverzetük, az RGM-84 „Harpoon” hajók elleni rakéta azonban jelentős tűzerőt biztosított: ezekkel gyakorlatilag minden szovjet felszíni egység leküzdésére képesek voltak (a rakéták hatótávolsága meghaladta a 100 km-t).

Minden PEGASUS osztályú naszád két, egyenként 4 db rakétát tartalmazó indítóblokkot hordozott, viszont csak az elsőre betárazott 8 db rakétával rendelkeztek, ezért úgy tervezték, hogy a hajók egy összecsapásban nagy sebességgel megközelítik az ellenséget, potenciálisan annak hatótávolságán kívülről elindítják saját rakétáikat, majd elmenekülnek egy baráti kikötőbe, ahol újratöltik őket. A hajóosztályt többek között Nyugat-Németországnak tervezték exportálni (ld.: „Szolgálatban” bekezdés), ezek az amerikai Harpoon helyett francia MM38 „Exocet” rakétákat kaptak volna.

Rakétái mellett a PEGASUS osztály egy darab 76 mm-es OTO Melara Mark 75-ös többcélú löveget hordozott; az öntöltő löveg korlátozottan hagyományos hajóágyúként, légvédelmi lövegként, valamint rakéták elleni pontvédelmi lövegként is használható volt. A PEGASUS osztály - hasonlóan a többi modern hadihajóhoz - nem rendelkezett páncélzattal, védelmét elsősorban érzékelői és nagy hatótávolságú fegyverzete biztosította.

A naszádot kettős meghajtással gyártották. Hagyományos hajóként közlekedve két darab, egyenként 800 lóerős Mercedes-Benz dízelmotor szolgáltatta a szükséges energiát, ám ezek csupán 12 csomós (22,2 km/h-s) sebességet biztosítottak számára (ilyenkor a naszád a hajótestén úszva haladt). Nagysebességű (hordszárnyakon történő) haladáshoz a PEGASUS osztályú hajókat egy-egy 33600 lóerős General Electric LM2500-as gázturbina mozgatta, ezekkel kiemelkedően magas (48 csomós; 89 km/h-s) sebességet érhettek el. Ekkora sebességnél már nem használhattak hagyományos hajócsavar, ezért az egységeket ehelyett két vízsugár-szivattyú működtette (a repülőgépekhez hasonlóan a turbina nagy nyomással áramoltatta a beszívott közeget - ebben az esetben levegő helyett vizet - ezzel hajtva a járművet). A hordszárnyas hadihajón 21 fő (ebből 4 tiszt) szolgált.


Szolgálatban:

Az első hordszárnyas (civil) hajók az 1900-as évek elején épültek és az 1960-as évekre már több polgári, sorozatgyártású típus üzemelt, az ilyen típusú hadihajók azonban sokáig csak kísérleti célt szolgáltak. Az első katonai hordszárnyas hajó az 1941-es német VS-6-os volt, amely 47 csomós (87 km/h-s) sebességre volt képes, de mindössze 17 tonnás vízkiszorítással rendelkezett és kizárólag aknarakásra használták.

Az Amerikai Egyesült Államok első hordszárnyas típusa az 1953-as XCH-4 tesztjármű volt, amelyet az 1960-as, 110 tonna vízkiszorítású USS High Point követett, az első katonai szolgálatra használt, felfegyverzett típus viszont az 1968-as USS Flagstaff volt: egy 68 tonnás, maximum 45 csomóra (83 km/h-ra) képes hordszárnyas egység, amely egy 40 mm-es Bofors légvédelmi löveget, két nehézgéppuskát és egy 81 mm-es aknavetőt szállított.

A USS Flagstaff-ot (és a szintén 1968-ban szolgálatba állított hasonló, de csak 57 tonnás USS Tucumcari-t) kifejezetten partközeli üzemeltetésre tervezték az amerikai partoknál tapasztalt csempészet visszaszorítására, 1970-ben viszont a flotta élére Elmo Russell Zumwalt Jr-t nevezték ki, aki a repülőgép-hordozók helyett a kisméretű, gyors és legfőképpen olcsó naszádokat részesítette előnyben. Zumwalt (aki szerepet játszott a Harpoon rakéták elterjedésében), az olcsó, mégis nagy tűzerejű és rendkívül gyors hordszárnyas hadihajókban látta a jövőt, ezért bár az amerikai haditengerészet addig csak igen korlátozottan tesztelte ezt a járműtípust, Zumwalt egy egész flottillát képzelt el belőlük.

A tervek szerint az Amerikai Egyesült Államok első körben 16 db hordszárnyas hadihajót épített volna az amerikai haditengerészetnek, további 10 db-ot a nyugatnémet haditengerészetnek, 4 db-ot pedig az olasz haditengerészetnek, azzal a távlati céllal, hogy a hordszárnyas hadihajók a NATO szabványos naszádjaivá válhatnak.

A PEGASUS osztály első tagjának, a USS Pegasus-nak (eredetileg: Delphinus-nak) az építését 1973-ban kezdték meg, átadására azonban kis mérete ellenére csak 1977-ben került sor. Ennek oka, hogy 1974-ben Zumwalt nyugdíjba vonult és a nagyobb hajók támogatói azonnal megkezdték a hordszárnyas hajókra szánt költségvetés felosztását.

Szenátusi nyomásra végül összesen 6 db PEGASUS osztályú naszád készült el (a Pegasus mellett a Hercules, a Taurus, az Aquila, az Aries és a Gemini), de átadásukra csak 1982-ben (a Taurus-é 1981-ben) került sor (emiatt a későbbi naszádok már modernebb radarral és tűzvezető rendszerrel rendelkeztek, de egyéb szempontból csak kisebb részletekben tértek el az osztály névadó egységétől). A jobboldali fotón egyszerre látható az osztály hat egysége.

A PEGASUS osztály tagjait 1993-ig tartották hadrendben, ez idő alatt egyszer sem csaptak össze szovjet hadihajókkal, ehelyett (a korábbi, kisebb hordszárnyas hadihajókhoz hasonlóan) drogcsempészekre vadásztak a partközeli vizeken (ilyen minőségben az osztály több tagja a Bahamákon és más közép-amerikai országokban is megfordult), valamint hadgyakorlatokon vettek részt.

A hordszárnyas rakétás naszádok koncepciója összességében sikertelennek számított, aminek a kísérleti járművek klasszikus problémája volt az oka: előnyeit nem tudták érdemben kiaknázni, miközben az addig használt kialakítású egységekhez képest több hátrányos tulajdonsággal rendelkezett. A PEGASUS osztályú hajók sebessége valóban jelentős volt, de ezt a gyakorlatban nem lehetett kihasználni (egy célpontot vagy egy hagyományos hadihajó is képes volt elfogni, vagy nagyságrendileg nagyobb sebességű repülőgépekre volt szükség), ugyanakkor a gázturbina miatt kiemelkedő volt a fogyasztásuk és magas volt a szervizigényük.

További problémát jelentett, hogy a haditengerészet (ahogy a civil üzemeltetők is) a hordszárnyas járművekre egzotikus kísérleti típusokként tekintett, ezért ezek helyett a hagyományos kialakítású egységek építését támogatták. Mindezek mellett a vízbe érő pengeszerű hidrodinamikai szárnyak sérülékenynek bizonyultak (1991-ben például a PHM-4 jelzésű USS Aquila bálnával ütközött, ami az állat pusztulásával járt, egyben súlyos sérüléseket okozott a PEGASUS osztályú hajóban).

Az elsősorban partközeli üzemeltetésre tervezett hordszárnyas hajókat máig alkalmazzák polgári hajótársaságok, valamint számos példányuk belvizeken üzemel (mások mellett ilyenek a magyar MAHART Sólyom, Vöcsök és Bíbic egységei). Az 1970-es években, az amerikai PEGASUS osztállyal párhuzamosan más nemzetek is rendszerbe állítottak hasonló hajókat (pl.: szovjet MATKA osztály és MURAVEJ osztály, olasz SPARVIERO osztály), ezek többségét azonban mára elbontották és helyettük hagyományos testű rakétás naszádokat rendszeresítettek (a baloldali fotón az Aquila, a jobboldalin az olasz SPARVIERO osztály egy egysége látható).

A PEGASUS osztály hat tagja közül öt szintén bontóban végezte, a PHM-5-ös Aries-t azonban múzeumhajóként konzerválták. Az egység jelenleg a Great River folyón horgonyoz, Brunswick magasságában (Michigan állam, Amerikai Egyesült Államok).


Műszaki adatok:

Név: Pegasus (PEGASUS osztály)

Típus: (hordszárnyas, rakétás) naszád

Gyártó: Boeing Marine Systems (Renton, Amerikai Egyesült Államok)

Rendszerbe állítás éve: 1977

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 259 t

Hossz: 41,0 m

Szélesség: 8,5 m

Merülés: ismeretlen m

Hajtómű: 1 db 33600 LE-s gázturbina (General Electric LM2500), 2 db 1600 LE-s összteljesítményű dízelmotor (Mercedes-Benz), 4 kazán

Legénység: 21 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 8 db hajó-elhárító rakéta (RGM-84, 2 db négy rakétát tartalmazó blokk a taton)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 76 mm-es löveg (OTO Melara Mark 75, az orron)

Páncélzat:

Toronypáncél: 0 mm

Övvért: 0 mm

Fedélzet páncélzata: 0 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 48 csomó (89 km/h)

Hatótávolság: 600 tm (1111 km 40 csomós - 74 km/h - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.