PASS OF BALMAHA osztály
„Vitorlás kalózhajó az első világháborúban”
Tervezés:
Ahogy az a honlap több cikkében is olvasható, a XIX. század második felében a tengeri hadviselést három fejlesztés elterjedése alapjaiban változtatta meg. Az addig használt fatestű vitorlás sorhajók helyett elterjedtek a fémvázas, fémtestű (fém páncélzatú) hadihajók, amelyek a korábbiaknál erősebb, robbanó lőszert tüzelő ágyúkkal rendelkeztek és gőzgépek által hajtott lapátkerekek, majd hajócsavarok segítségével haladtak. Ezen fejlesztések együtt az addigiaknál lényegesen nagyobb vízkiszorítású hajókat eredményeztek, amelyek ellenálltak az ágyúk tüzének és egyre nagyobb sebességgel, akár teljes szélcsend vagy ellenszél esetén is haladhattak.
Természetesen az 1900-as évek elejének csatahajói nem egy csapásra születtek, ehelyett közel fél évszázadnyi fokozatos fejlesztés végtermékei voltak. Ezen lépcsőzetes fejlődést tüzelte az erős fegyverkezési verseny - különösen az egyesült Német Birodalom (és Olasz Királyság) harca a brit és francia tengeri hegemónia megtörésére, ami számos fejlesztési zsákutcát eredményezett (pl.: amerikai MONITOR osztály, orosz NOVGOROD osztály).
A századfordulót követően e vetélkedés új korszakába lépett, mert amellett, hogy az Amerikai Egyesült Államok és a Nagy Japán Birodalom képében két újabb erős tengeri hatalom jelent meg, 1906-ban szolgálatba állt a brit HMS Dreadnought, egy kizárólag nagy kaliberű elsődleges tüzérséggel rendelkező, üresen is több mint 18000 tonnás csatahajó. A DREADNOUGHT osztály egyetlen tagja olyan jelentős előrelépést jelentett nagyszámú, mindkét oldalra tüzelni képes nagy kaliberű lövegeivel, nagyteljesítményű gőzturbináival és a korábbiaknál is vastagabb páncélzatával, hogy az új dreadnought csatahajó-típus első képviselője lett és egy csapásra elavulttá tette az összes korábbi hadihajót, ezért ellene minden nagy haditengerészettel rendelkező nemzet rendszerbe állította a maga dreadnoughtjait, később pedig szuper-dreadnought-jait.
Természetesen ezek a kor csúcstechnológiáját képviselő, hatalmas hadihajók építése óriási összegeket emésztett fel, ezért építésükre, megvásárlásukra és üzemben tartásukra csak a legerősebb gazdaságú nagyhatalmak voltak képesek, a gyengébb országok gyakran kisebb, elavultabb hajótípusokat használtak, még jóval a dreadnought-ok megjelenését követően is (az 1864-ben szolgálatba állított, még vitorlázattal is rendelkező Huáscar hadihajót például Chile egészen 1930-ig használta katonai célokra).
A civil hajókon még lassabban terjedtek el az újítások, mivel itt a profit maximalizálása volt a cél és rivális ország hiányában általában az olcsóbb megoldást választották. Ennek köszönhetően bár már az 1838-as (még vitorlázattal is rendelkező) Great Western óceánjáró is rendelkezett gőzgéppel, még több mint fél évszázaddal később is készültek tisztán vitorlázattal rendelkező teherhajók (többnyire klipperek és barkok): ezek közé tartozott az 1894-es ötárbócos Potosi, a mindössze három évvel a HMS Dreadnought előtt épített, fémtestű Mneme (későbbi nevén Pommern) és a Pass of Balmaha is.
A PASS OF BALMAHA osztályt (továbbiakban Pass of Balmaha-t) a skóciai Robert Duncan & Company építette polgári megrendelésre, 1878-ban. A hajó az első világháború alatt kalandos életutat futott be, már SMS Seeadler (német; tengeri sas) néven.
Konstrukció:
A Pass of Balmaha civil hajó volt, de később katonai célra használták: az alábbiak a módosított konfigurációt mutatják be. Az egység egy részben fából készült vitorlás hajó volt a tisztán fémtestű hadihajók korában, aminek több oka volt. A polgári hajógyárakra nem nehezedett a katonaiakhoz hasonló nyomás az állandó fejlesztésre és a fatestű vitorlások építésében évszázados tapasztalatokkal rendelkeztek.
További érv volt, hogy a hatalmas költségű fém hajókat éveken át építették, míg a kisebb fa és részben fém vitorlások szolgálatba állítása általában kevesebb, mint egy évvel a gerincfektetés után megtörtént. Ugyancsak mellettük szólt, hogy a korai (elsősorban lapátkerekes) gőzösök rendkívül rossz teljesítményt nyújtottak: magas fogyasztás mellett csekély teljesítményt szolgáltattak, míg az utolsó nagyméretű vitorlás hajók úgy voltak képesek magasabb sebességre, hogy rakterüket nem csökkentette a kazánok által eltüzelt szén (természetesen hátrányt jelentett, hogy a vitorlásoknak szélre volt szükségük). Az 1880-as évek végére ezen problémák többségét már kiküszöbölték, de még mindig épültek olcsóbb vitorlások. Közéjük tartozott a Pass of Balmaha is, egy 83,5 méter hosszú és 11,8 méter széles, 4500 tonna vízkiszorítású teherhajó.
A Pass of Balmaha polgári típusként eredetileg nem rendelkezett fegyverrel, de átépítését követően beépítettek két előrenéző 105 mm-es ágyút, amelyeket le lehetett süllyeszteni a fedélzet alá, elrejtve őket. A hajó másodlagos fegyverzetét további két darab géppuska alkotta (ezeket szintén el lehetett rejteni), valamint felszerelték két torpedóvető-csővel.
A katonai hajókon a vitorlázat ellen szóló egyik legfontosabb érv a sérülékenységük és az a tény volt, hogy használatuk akadályozta nagyméretű tornyok beépítését. A Pass of Balmaha polgári hajóként ilyen problémával nem rendelkezett, de az árbocok korlátozták az ágyúk kilövési szögét. Mivel a Pass of Balmaha nem hadihajónak épült, egyáltalán nem rendelkezett páncélzattal, azonban késői vitorlás hajóként a teste már nem fából, hanem acélból készült, de ez (a gépfegyvereket leszámítva) semmilyen kaliberű hajóágyúnak nem állt ellen.
A Pass of Balmaha egy klipper volt, amely az ún. „windjammer” kategóriába tartozott (egy nagy sebességű, fémtestű vitorláshajó volt), a barkokhoz hasonló vitorlázattal: a három árbocos hajó nagyszámú keresztvitorlázattal rendelkezett (ezek teljes felülete 2600 négyzetmétert tett ki), a nagy sebességű óceáni utakhoz. Később a hajóba beépítettek egy 900 lóerős dízelmotort, amely egyetlen központi hajócsavart hajtott. Az átalakítást követően a hajó maximális sebessége 9 csomó (17 km/h volt), ami ekkor már vitorlás hajók között is igen kevésnek számított. A hajót az átépítés után a korábbiaknál nagyobb létszámú, 64 fős legénység szolgálta ki.
Szolgálatban:
A PASS OF BALMAHA osztály első, névadó tagját, a Pass of Balmaha-t hét évvel későb egy második hajó, a Timandra követte (ld. balra). E jármű 1917-ig üzemelt teherhajóként, amikor a fedélzetén egy rakomány szénnel Norfolk-ból Buenos Aires-be tarva eltűnt. Testvérhajója, a Pass of Balmaha hasonlóan hosszú, de lényegesen eseménydúsabb karriert futott be. A Pass of Balmaha-t a hajógyárhoz hasonlóan Glasgow-ban található Messrs Gibson & Clark társaság üzemeltette. Társaival együtt a hajó korának konténerszállító hajóiként működött: lényegesen lassabbak voltak nemcsak a katonai, de a polgári személyszállító hajóknál is, de mivel nem fogyasztottak szenet, a gőzhajóknál nagyobb mennyiségű árut szállítottak, lényegesen olcsóbban. A Pass of Balmaha ömlesztett árut (elsősorban fát) szállított 1571 bruttó regisztertonnás rakterében, mielőtt 1908-ban a már 30 éves hajót a kanadai The River Plate Shipping Company vásárolta meg (5500 fontért), majd egy évvel később továbbértékesítette az amerikai irányítás alatt álló, szintén kanadai székhelyű Ship Pass of Balmaha Company számára. Utóbbi egy fafeldolgozó vállalat volt és a Pass of Balmaha faárut szállított számára 1914-ig, az első világháború kitöréséig.
A hajót ezt követően is tovább használták, de immár amerikai zászló alatt hajózott, a Harris-Irby Cotton Company hajójaként. 1915-ben New York-ból az Orosz Birodalomban található Arhangelszk-be tartott (a hajó gyapotot szállított), de Norvégia partjainál összetalálkozott a brit Victorian felfegyverzett kereskedőhajóval, amely a rakományát gyanúsnak ítélte, ezért hat tengerész és egy tiszt átszállt a teherhajóra, amelyet Skócia felé irányítottak, amerikai zászlaját pedig britre cserélték.
A közelben vadászó német U-36-os tengeralattjáró hamarosan beérte a hajót és mivel a britekkel hadban álltak, a brit zászló miatt a hajót lefoglalták és Németország felé irányították. Az U-36-os rövid életútja alatt igen sikeresnek számított: csak 1915. július 24-én elsüllyesztette a 200 tonna vízkiszorítás alatti Anglia-t és a hasonló Cassio-t, mielőtt még aznap elfogta a Pass Of Balmaha-t (az amerikai kapitány elrejtette a németek elől a fedélzeten tartózkodó brit katonákat, de a németek gyanúsnak tartották a hajót, ezért Németországba irányították).
Még mindig július 24-én az U-36-os elsüllyesztette a szintén kisméretű Roslin-t és a Strathmore-t, mielőtt kifosztotta a dán Luise-t, majd megközelítette a helyszínre érkező újabb kisméretű brit teherhajót, a Prince Charles-t. Szerencsétlenségére ez egy Q-hajó volt (kisméretű brit teherszállító hajó álcázott fegyverzettel, kifejezetten a német tengeralattjárók megsemmisítésére), amely elsüllyesztette az U-36-ost, azonban a korábban a tengeralattjáróról átszállt legénységgel együtt a Pass of Balmaha elérte Németországot (a németek elengedték az amerikai legénységet, de a hajót lefoglalták és saját flottájukba sorolták).
A német haditengerészet az első világháború alatt nehéz helyzetbe került. Az ország a háború előtt nagy ívű fejlesztési programot folytatott, de hiába épített több nagyméretű, modern csatahajót (pl.: KAISER osztály, KÖNIG osztály, BAYERN osztály), a brit és francia flották nyomasztó túlereje ellen nem volt esélyük. Megoldásként a németek igyekeztek állami irányítású kalózhajókkal minél több árut megsemmisíteni, hátráltatva ellenségeik (elsősorban a britek) gazdaságát. Ebben azonban problémát jelentett, hogy a tengeralattjárók még kiforratlanok voltak, ezért erre a célra nagyméretű hadihajókat is bevetettek, amely azonban két új problémát vetett fel. A németek nem rendelkeztek tengerentúli bázisokkal, ezért nem volt megoldott a hajók utántöltése (elsősorban a szén utánpótlás), ráadásul a britek hatalmas erőkkel vadásztak a nagyméretű hadihajókra, amelyek így sosem voltak biztonságban.
A Pass of Balmaha-t szintén tengeri fosztogatásra szánták, de ez a hajó a harmadik osztályba tartozott. A vitorlást felszerelték a fentebb olvasható minimális, de elrejthető fegyverzettel (ettől a típus maga is Q-hajóvá vált), majd speciális, norvégul beszélő német legénységet kapott és magát norvég faszállító hajónak álcázva kihajózott Németországból (a hajó az SMS Seeadler nevet kapta, amelynek érdekessége, hogy ekkor a német haditengerészetben már szolgálatban állt egy SMS Seeadler nevű egység: egy BUSSARD osztályú, páncélzat nélküli cirkáló).
A Seeadler a Brit-szigeteket megkerülve Grönland, majd az Amerikai Egyesült Államok felé hajózott, mielőtt délnek fordult. A hajó első áldozata a 3268 tonna vízkiszorítású Gladis Royale gőzhajó volt, amelyet a Seeadler 1917. január 9-én süllyesztett el az Azori-szigetek és Portugália között. Másnap a hajó elsüllyesztette a Lundy Island gőzhajót, majd tovább hajózott dél felé. Brazília és Afrika nyugati partvidéke között, két hét alatt nem kevesebb, mint 9 hajót süllyesztett el (az apró Perce kivételével 1800-3000 tonna vízkiszorítású vitorlásokat és gőzhajókat), majd tovább hajóztak dél felé, megkerülték az amerikai kontinenst és folytatták a tevékenységüket.
A Pass of Balmaha/Seeadler sikerének három oka volt. Egyrészt (ellentétben más, nagyobb német hadihajókkal) teljesen önállóan tevékenykedett, nem találkozott baráti hajókkal és jelentette rendszeresen a helyzetét, irányát és célját (a britek sikeresen feltörték a németek kódjait és sokszor pontos információkkal rendelkeztek a német hadihajók helyzetéről).
Még ennél is fontosabb volt a hajó vitorlás jellege. A Seeadler az első világháború alatt már egy letűnt kor utolsó képviselőjének számított, egy közel 30 éves teherszállítónak a fogyatkozó óceánjáró vitorlások közül, amely nem szerepelt a flottakönyvekben, ezért az ellenséges hadihajók nem kísérelték meg elfogni (ahogy tették azt a nagyobb német csatahajókkal és cirkálókkal). Szintén a vitorlázat előnye volt, hogy amíg utánpótlás nélkül a német gőzhajók hatótávolságát korlátozta a szállított szén mennyisége (lévén a többségében brit fennhatóságú kikötőkben nem juthattak üzemanyaghoz), a Seeadler vitorlás hajóként bárhová eljuthatott, a kritikus utánpótlást az elfoglalt hajók rakományából pótolva.
A siker harmadik oka a klasszikus kalóz stratégia volt: a Seeadler kizárólag fegyvertelen teherszállító hajókat támadott meg, élete során egyszer sem kísérelte meg tűzharcot (ha ellenséges hadihajóval találkozott, egyszerűen elavult polgári vitorlásnak álcázta magát). A Seeadler 225 napnyi szolgálata alatt 15 hajót semmisített (össz-vízkiszorításuk meghaladta a 30000 tonnát), mielőtt 1917-ben Francia Polinéziában egy szökőár következtében zátonyra futott. A legénység itt két részre oszlott, a kisebb csapat 1917. szeptember 5-én még sikeresen elfoglalta a mindössze 126 tonnás francia Lutece vitorlást, mielőtt a Húsvét-szigetekre hajóztak, ahol partra futtatták a hajót (a németek a Seeadler nevet később újra felhasználták).
Az első világháború alatt több német felfegyverzett teherhajó futott be sikeres kalóz karriert (köztük a Wachtfels, későbbi nevén Wolf, valamint a Möwe gőzösök), de kétségtelenül a Seeadler és kapitánya, Felix Nikolaus Alexander Georg Graf von Luckner, röviden Felix von Luckner vált a legismertebbé (ebben szerepet játszott az is, hogy a 15 hajó elsüllyesztése mindössze egyetlen egy halálos áldozatot követelt és ez is baleset volt).
A vitorlás hajók katonai alkalmazása az első világháborúval gyakorlatilag véget ért, de polgári személy- és teherhajókat a második világháború alatt is használtak nyílt vízi fosztogatásra és később az addigra Dél-Ázsiába visszaszorult kalózkodás az 1990-es évektől ismét felütötte a fejét Afrika déli partjainál (már tisztán haszonszerzési céllal, államilag nem támogatott formában).
Műszaki adatok:
Név: PASS OF BALMAHA osztály (Pass of Balmaha)
Típus: klipper (windjammer)
Gyártó: Robert Duncan & Company (Glasgow, Brit Birodalom), az átépítést a Johannes C Tecklenborg AG (Geestemünde, Német Birodalom) végezte
Rendszerbe állítás éve: 1878
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 4500 t
Hossz: 83,5 m
Szélesség: 11,8 m
Merülés: 5,5 m
Hajtómű: 3 árbocos vitorlázat, 900 LE-s összteljesítményű dízelmotor (Carels Fréres, 4 hengeres, kétütemű)
Legénység: 64 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 2 db 105 mm-es löveg (a fedélzeten)
Kiegészítő fegyverzet: 2 db géppuska (a fedélzeten), 2 db torpedóvető cső
Teljesítmények:
Végsebesség: 9 csomó (17 km/h)
Hatótávolság: ismeretlen tm (vitorlázattal korlátlan)