NELSON osztály

„Szabályos melléfogás”


Tervezés:

Az 1805-ös Trafalgari csatát követően a Brit Birodalom a tengerek korlátlan urává vált - az ország haditengerészete erősebb volt az őt követő két ország haditengerészetének egyesített erejénél, ami biztosította a helyzet fenntartását. Ennek oka, hogy a XIX. század első felében a fejlődés viszonylag csekély volt, ezáltal bár az angolok viszonylag lassan újították meg a flottájukat, a több évtizedes sorhajók is az újakhoz hasonló erőt képviseltek, ezért még az ekkor a legerősebb szárazföldi hatalomnak számító Franciaország sem tudott elegendő hajót építeni a brit flotta ellensúlyozására (ráadásul a britek több alkalommal elfogták és saját szolgálatukba állították a nagyméretű, de kisszámú kísérettel utazó francia sorhajókat).

Az 1800-as évek második felében azonban a tengeri hadviselést is alapjaiban átformálta a második ipari forradalom. A legfontosabb változtatást az addigi fatestű hajókat megsemmisíteni képes robbanó lövedékek, az ennek ellenálló vas páncélzat, valamint a folyamatosan, a széljárástól függetlenül magas sebességet szavatoló gőzhajtás jelentették.

Az új építésű hadihajók (köztük a világ első vastestű óceánjáró hajója, a francia GLOIRE osztály) egy csapásra elavulttá tették az összes korábbi fa sorhajót, megszüntetve a britek előnyét, ezért több ország - a franciák mellett az újdonsült nagyhatalmak; az Amerikai Egyesült Államok, a Nagy Japán Birodalom és a Német Birodalom - is megkezdte ilyen hadihajók építését.

Ezt ellensúlyozandó az angolok maguk is számos hadihajót építettek, amely egy mind nagyobb volumenű fegyverkezési versenyhez vezetett. Ez jelentős pénzügyi terhet rótt az országokra, ráadásul a Brit Birodalomnak vezető szerepe megőrzése miatt nemcsak tartania kellett a lépést vetélytársaival, de az új hajótípusokat magasabb számban is kellett gyártania.

E helyzetet ráadásul még tovább súlyosbította az a tény, hogy az 1850-es, -60-as évek technológiai fejlődését követően már csak a méret növelésével sikerült a hadihajók erejét tovább növelni: az 1860-as évekbeli WARRIOR osztály (a francia Gloire-ra adott brit válasz) még csupán 9284 tonnás vízkiszorítással rendelkezett, az 1890-es évek közepi MAJESTIC osztály vízkiszorítása viszont azonos hossz mellett már meghaladta a 16000 tonnát.

Az angolok az 1906-os Dreadnought csatahajóval sikeresen megőrizték elsőségüket: e hadihajó olyan jelentős erőt képviselt, hogy ismét minden korábbi csatahajót elavulttá tett (köztük a brit hajókat is), amelyeket ezután már pre-dreadnought-ként (dreadnought-előttiként) aposztrofáltak és a Dreadnought neve a nagyméretű, modern csatahajók szinonimájává vált.

E fejlődés ára azonban a minden korábbinál nagyobb méret és a teljes terhelés mellett már 20000 tonna feletti vízkiszorítás volt, ráadásul ekkorra az európai nagyhatalmak között egyre mélyebb ellentét alakult ki, amely az első világháborúhoz vezetett. A háború alatt az angolok (a többi országhoz hasonlóan) még erősebb egységeket építettek: az 1916-ban szolgálatba állított REVENGE osztály már 30000 tonnás vízkiszorítással rendelkezett.

Az első világháborúból a Brit Birodalom győztesen került ki, de az ország gazdaságát a konfliktus rendkívül megterhelte, ráadásul bár a német haditengerészet megszűnt, a győztes oldalon az amerikaiak és a japánok, valamint a franciák és olaszok érdekei is ütköztek, ami a fegyverkezési verseny folytatásával fenyegetett.

Azért, hogy ezt elkerüljék, a nagyhatalmak 1922-ben aláírták a Washingtoni Flottaegyezményt, amelyben minden nagyhatalom számára megszabták a hadrendben tartható hadihajók számát és össz-vízkiszorítását, emellett maximálták az egyes hajótípusok méretét és az általuk használható fegyverek számát.

A szabályozás különösen súlyosan értintette a Brit Birodalmat, amely továbbra is elsősége fenntartására törekedett, részben azért is, mert a kisméretű anyaország mellett szavatolnia kellett a folyamatos, biztonságos összeköttetést tengerentúli gyarmataival, ezért bár a flottaegyezmény egy évtizedes moratóriumot hirdetett új csatahajók építésére, ez alól a britek egyetlen új hajóosztályának két tagja felmentést kapott. Így született meg a NELSON osztály, amely nevét a Trafalgari csatában a briteket győzelemre vezető Horatio Nelson admirálisról kapta.


Konstrukció:

A NELSON osztály megalkotásánál minden másnál előbbre valóbbnak számított egy közel teljes értékű csatahajó-osztály létrehozása, de úgy, hogy az megfeleljen a Washingtoni flotta-korlátozásoknak, ezért a tervezésnél több egyedi megoldást alkalmaztak. A csatahajó-osztály hossza elérte a 216,4 métert, vízkiszorítása 33800 tonnát (teljes terhelés mellett 38390 tonnát) tett ki, kismértékben túllépve a Washingtoni szerződés által maximálisan megengedett 35000 tonnát.

Azért, hogy a megszorítások ellenére biztosítsák a NELSON osztály megfelelő tűzerejét, a csatahajó egyedi elrendezésű főfegyverzetet kapott. Az ezt megelőző brit csatahajó-osztályok közül az IRON DUKE osztály 5 db, a későbbi QUEEN ELIZABETH és REVENGE osztályok 4-4 toronnyal rendelkeztek, bennük két-két löveggel, amelyek közül két torony került a hajó felépítménye elé az orrba és kettő a hátsó felépítmény mögé, a tatra (az IRON DUKE osztály 5. tornyát ezek közé telepítették).

A korábbiakkal szemben a NELSON osztályon 3 db háromcsövű tornyot alkalmaztak, valamint a lövegek kaliberét a legnagyobb megengedett 16 hüvelykre (406 mm-re) növelték, ráadásul unortodox módon mindhárom torony a felépítmény elé került (ezzel a módszerrel csökkenthették a páncélzat mennyiségét). A második; ”B” tornyot megemelték, így az az első ”A” torony fölött tüzelhetett, a harmadik, „X” jelű tornyot (más forrásokban ”C” tornyot) azonban nem, így szemből érkező célpontok ellen csak 6 löveget használhattak.

Elsődleges tüzérsége mellett a NELSON osztály 12 db 152 mm-es löveggel rendelkezett, amelyek mind a tatrészre kerültek, kettesével egy-egy toronyba, míg a 6 db 120 mm-es légvédelmi löveg egyedülálló állásokba került (4 db a felépítményen, 2 db a taton), akárcsak a fennmaradó 8 db 40 mm-es légvédelmi löveg. A NELSON osztály lövegei mellett 2 db 622 mm-es torpedóvető csövet hordozott.

Mint minden csatahajónál, a NELSON osztály esetében is a tömeg nagy részét a fegyverzet mellett a hajók páncélzata adta, amit a maximalizált vízkiszorítás jelentősen korlátozott. A NELSON osztály vastag, a vízvonalon 330-356 mm-es övvértet kapott, ezt azonban csak a lőszerraktárak magasságában alkalmazták, míg a tornyok vonalán kívül egyáltalán nem használtak oldalsó páncélzatot. A tornyok páncélzata 229-406 mm között mozgott, a parancsnoki híd 152-356 mm között, míg a fedélzetet jelentős, 108-159 mm vastag páncélzattal burkolták és (üreges) torpedók elleni védelmet alakítottak ki (ezt ellensúlyozandó mások mellett a felépítményt egyetlen toronyba integrálták).

A csatahajót 8 db Admirality típusú kazánon keresztül 2 db Brown-Curtis gőzturbina mozgatta, amelyek 45000 lóerős összteljesítményt biztosítottak: ezzel a hadihajó 23 csomós (43 km/h-s) végsebességre volt képes. A NELSON osztály 1314 fős legénységgel rendelkezett, amennyiben viszont zászlóshajóként alkalmazták, a legénység száma 1361 főre nőtt.


Szolgálatban:

Az 1920-as években a világon mindössze két új csatahajó épült: a NELSON osztály két egysége. A kiemelkedő méretű brit hadihajó-építő iparnak köszönhetően a két egység építése párhuzamosan folyt: mindkettő építését 1922. december 28-án kezdték meg, 1925 végén történt meg a vízrebocsátásuk és 1927 végén álltak hadrendbe. A NELSON osztályt két hajó alkotta: a névadó Nelson, amelyet az Armstrong Whitworth vállalat gyártott, valamint testvérhajója, a George Brydges Rodney admirálisról elnevezett Rodney, amelyet a Cammell Laird hajógyár épített.

Kortársak híján a NELSON osztály növelte a Brit Királyi Haditengerészet erejét, azonban a két csatahajóra rányomta a bélyegét, hogy a Washingtoni flottaegyezménynek megfelelve építették. Az angolok sikeresen elérték, hogy a hajók készleteinek egy résztét, köztük az üzemanyagot ne számítsák bele a vízkiszorításba, mert az angol hajók jelentős utakat tettek meg (szemben például az olasz csatahajókkal, amelyek ritkán hagyták el a Földközi tengert), ennek ellenére a NELSON osztály súlyos kompromisszumokat jelentett.

Ezt jól mutatta az a tény, hogy az első világháború végén, a háborúban szerzett tapasztalatokat felhasználva a brit admiralitás papírra vetette a következő építendő csatahajó-osztályokat. 1921-ben fogadták el az G3 és N3 terveket, amelyek két, 4-4 tagból álló csatahajó-osztály építését tartalmazták: mindkét hajótípus 49000 tonnás (teljes terhelés mellett kb. 54000 tonnás) vízkiszorítással rendelkezett, a kisebb G3 9 db 406 mm-es, a nagyobb N3 9 db 457 mm-es löveggel.

Ezekkel szemben az alig 33000 tonnás NELSON osztály nem jelentett valódi elrettentő erőt, amelyet jól mutatott, hogy amikor az 1930-as években megjelenő új fegyverkezési verseny a tengeri hadviselésre is kiterjedt, több ország 35000 tonna feletti csatahajókat épített (ld.: 38000 tonnás francia RICHELIEU osztály, 41000 tonnás olasz LITTORIO osztály, 42000 tonnás német BISMARCK osztály). Az angolok az új külföldi hajók ellen a szintén 42000 tonnás, de öttagú KING GEORGE V osztályt építették.

A NELSON osztály szolgálatának első másfél évtizede eseménytelenül telt, a második világháború alatt azonban a modernebb brit csatahajókkal együtt fontos visszatartó erőt jelentettek a németek ellen. 1941-ben a Rodney is jelen volt a német Bismarck csatahajó elsüllyesztésénél, ahol a brit egység 40 oldalsortüzet (380 lövést) adott le a sérült német hajóra, amelyek több mint negyede talált, hozzájárulva a Bismarck elsüllyesztéséhez, igaz, a fegyverzet nem ideális elrendezése miatt a hajó belterében súlyos károk keletkeztek (a lökéshullámok szétroncsolták a fedélzet fa borítását, a tornyok alatt futó vízvezeték-csöveket és egyes vízzáró válaszfalak is megsérültek).

A Rodney testvérhajója, a Nelson 1931-ben összeütközött a West Wales gőzhajóval, majd kijavítása után zátornyra futott. A második világháború alatt a hajó több kisebb harccselekményben vett részt, amelyek során többször megsérült: 1939-ben eltalálta a német U-56 tengeralattjáró két torpedója, de egyik sem robbant fel, míg egy hónappal később németek által telepített aknára futott.

A NELSON osztály mindkét tagja túlélte a második világháborút, de a Rodney a folyamatos szolgálattól relatív rossz állapotba került (a Nelson 1944-ben az Amerikai Egyesült Államokban felújításon esett át). A háború után az Egyesült Királyságot államcsőd fenyegette; ráadásul vezető haditengerészeti szerepét elvesztette, ezért az a döntés született, hogy a KING GEORGE V osztály tagjai, valamint a Vanguard kivételével minden brit csatahajót le kell bontani; ennek megfelelően a Rodney-t 1948-ban kivonták a szolgálatból, amelyet a Nelson egy évvel később követett.

A NELSON osztály az építésekori súlyos korlátozások ellenére megfelelő teljesítményt nyújtott, de az 1930-as években, a Washingtoni flottaszerződés szabályait megszegve épített külföldi hadihajókkal szemben hátrányba került, ezért az építésére szánt források pazarlásnak bizonyultak (ezt ellensúlyozandó növelték meg a KING GEORGE V osztályú csatahajók számát).


Műszaki adatok:

Név: Nelson (NELSON osztály)

Típus: (dreadnought) csatahajó

Gyártó: Armstrong Whitworth (Walker, Egyesült Királyság)

Rendszerbe állítás éve: 1927

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 33800 t (teljes terhelés mellett 38390 t)

Hossz: 216,4 m

Szélesség: 32,3 m

Merülés: 9,2 m

Hajtómű: 2 db 45000 LE-s összteljesítményű gőzturbina (Brown-Curtis), 8 kazán (Admiralty)

Legénység: 1361 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 9 db 406 mm-es löveg (BL 16-Inch Mark I, hármasával a főtornyokban)

Kiegészítő fegyverzet: 12 db 152 mm-es löveg (BL 6-Inch Mark XXII, párosával a tornyokban), 10 db 120 mm-es löveg (QF 4.7-Inch Mark VIII, légvédelmi), 8 db 40 mm-es löveg (QF 2-pounder, légvédelmi), 3 db 622 mm-es torpedóvető-cső (víz alatti)

Páncélzat:

Toronypáncél: 229-406 mm

Övvért: 330-356 mm

Fedélzet páncélzata: 108-159 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 23 csomó (43 km/h)

Hatótávolság: 7000 tm (13000 km - 16 csomós - 30 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.