Kilkis, MISSISSIPPI osztály

„Nagybácsik a tengerentúlról”


Tervezés:

A Brit Birodalomtól 1783-ban függetlenedő Amerikai Egyesült Államok több mint egy évszázadon keresztül regionális hatalomnak számított és egyáltalán nem rendelkezett értékelhető haditengerészettel (a függetlenségi harc közben 26 kis hadihajójuk közül 24-et elvesztettek, pedig nem a brit hadihajókat, hanem a kereskedőket támadták).

Az amerikai (folyami) hadiflotta csak akkor indult gyors fejlődésnek, amikor az ország az 1850-es években véres polgárháborúba süllyedt. Az észak és dél közötti négy éves összecsapás-sorozat egyes számítások szerint több mint egymillió fő halálával járt, de (mint minden nagy konfliktus) kiváló terepet nyújtott az új harcjárművek, elgondolások tesztelésére.

Ilyen volt a svéd Ericsson által megalkotott rendkívül kisméretű és minimális merülésű, kis számú, viszont rendkívül nagy kaliberű lövegekkel felszerelt és erősen páncélozott Monitor, amelyet olyan sikeresnek tartottak, hogy ezt egész sor monitor-kategóriás hajó követte.

A fejlesztések részeként ezen monitorok mérete egyre nőtt és idővel megjelentek a folyók mellett partközelben, majd nyílt vízen is működőképes monitorok. Ilyen volt a Miantonomoh, amellyel az amerikai haditengerészetre jelentős hatást gyakorló Gustavus Vasa Fox átkelt az Atlanti óceánon (bizonyítandó az alacsony oldalmagasságú, kisméretű monitorok tengerállóságát).

Az amerikai flotta ekkor még mindig kis méretű volt (főleg a britekkel összehasonlítva), de az Amerikai Egyesült Államok rendkívül gyors ütemben kezdett mind nagyobb fémtestű, géphajtású hadihajók építésébe.

Az 1890-es évektől (a Progresszív mozgalommal párhuzamosan) az amerikaiak egyre inkább globális szereplőként gondoltak addig önkéntes elszigeteltségben élő országukra és egyre több alkalommal avatkoztak be Dél-Amerikában (ld.: háború a helyi spanyol erők, illetve Mexikó ellen).

Ehhez elsősorban ütőképes haditengerészetre volt szükség, ezért 1893-ban elkészült az ország első (később partvédő csatahajónak visszaminősített) csatahajója, az INDIANA osztály, amely négy (akkoriban óriásinak számító), 330 mm-es löveggel rendelkezett és vízkiszorítása meghaladta a 10000 tonnát.

Az amerikaiak később is építettek túlméretezett partvédő hajóknak látszó csatahajókat (IOWA osztály - 1896, KEARSARGE osztály - 1898, MAINE osztály - 1898, stb.), de fokozatosan adaptálták a modern nyugat-európai megoldásokat.

Az 1902-től épített, öttagú VIRGINIA osztály 15000 tonnájával az egyik legnagyobb amerikai dreadnought-előtti csatahajó-osztály volt, amely jól mutatta az amerikai ipar erejét: a tengerentúli hajók minősége megközelítette a vezető európai államokét, ráadásul gyártási kapacitásban felül is múlta őket. A VIRGINIA osztályt azonnal követte a hattagú CONNECTICUT osztály, majd a szinte tökéletes másolatnak számító VERMONT osztály.

Az egyre gyorsuló építési tempó azonban hamarosan megbosszulta magát: 1906-ban elkészült a brit DREADNOUGHT osztály, amely minden korábbi hadihajót elavulttá tett. Hatása olyan mértékű volt, hogy szinte minden tervezett vagy már építés alatt álló, dreadnought-előttinek leminősített csatahajó gyártásával leálltak, hogy helyüket a Dreadnought másolatai vegyék át.

Az amerikaiak szintén megkezdték a dreadnought-típusú hajók gyártását (igaz, a SOUTH CAROLINA osztály csak 1910-ben lépett szolgálatba), de előtte még elkészítettek egy, a korábbiaknál valamivel kisebb csatahajó-párost, a MISSISSIPPI-osztályt is, amelyek hosszabb aktív szolgálati időt éltek meg (igaz, nem amerikai zászló alatt).


Konstrukció:

A MISSISSIPPI osztály hasonló volt a korábbi amerikai csatahajókhoz, de azoknál némileg kisebb, kevésbé páncélozott és kisebb volt a tűzereje is - ez a túlköltekezés megállítása miatt volt így: az egyre nagyobb méretű és erejű csatahajók ára ugyanis riasztó ütemben nőtt.

A MISSISSIPPI osztály tagjai így ”csak” 13000 tonna névleges vízkiszorításúak voltak (szemben az előd CONNECTICUT 16000 tonnájával) és a 116,4 méter hosszú hajótest is több mint 23 méterrel elmaradt az előző sorozat azonos adatától.

Kisebb méretét leszámítva ez az osztály is szinte azonos volt a többi korabeli amerikai hadihajóval. A Mississippi fegyverzetét tekintve tipikus IX. század-végi csatahajónak számított: már rendelkezett (4 db) tornyokba telepített, széles sávban tüzelni képes (305 mm-es) nagy kaliberű löveggel, kisegítő lövegei azonban még vegyes képet mutattak.

A hajóba 8 db 203 mm-es löveget is beépítettek, melyeket szintén párosával négy toronyba osztottak el, viszont ezek a tornyok a felépítmény két oldalán kaptak helyet, ezért egyszerre maximum négy löveg vehette tűz alá az ellenséget.

A harmadlagos fegyverzet további 8 db 178 mm-es löveget jelentett, ezeket viszont már egyesével osztották szét a fedélzeten (a felépítménybe beépítve, így ezek függőleges kitéríthetősége minimális volt). A MISSISSIPPI osztály tagjait még 12 db 76 mm-es (negyedleges) löveggel is ellátták (a kisméretű torpedónaszádok elleni védelemül), ám ezeket a löveget nem védte páncélzat - végül a csatahajó (akkoriban megszokott módon) torpedóval is rendelkezett (2 db 533 mm-es vetőcsővel).

A lövegek ilyen elrendezése a Dreadnought megjelenésével elavulttá vált, azonban ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna hatékony. Az elsődleges lövegeket az ellenséges hajók erősen páncélozott tornyainak és övvértjének átütésére szánták, míg a másodlagos (és harmadlagos) lövegeknek a felépítményt kellett tönkretenniük.

A másodlagos tüzérség alkalmazásával az amerikaiak korábban átmenetileg felhagytak, de hamarosan visszatértek a használatukhoz, mert a spanyolok elleni 1898-as háborúban a régebbi építésű hajók kisebb kaliberű lövegei hatékonynak bizonyultak. Fontos megemlíteni, hogy a korabeli tűzvezető rendszerek pontatlansága miatt a nagyobb hatótávolságú elsődleges lövegek erejét gyakran nem tudták kihasználni (ugyanez igaz volt a korabeli dreadnought-típusú hajókra is).

A MISSISSIPPI osztály páncélzata a tüzérségéhez hasonlóan elavult volt, de ez sem jelentette azt, hogy ne alkalmaztak volna egy komplex rendszert a sérülések minimalizálására. A hajó vegyes - (amerikai) Krupp-típusú és Harvey - páncélzatot kapott, azaz páncélzatát cementált acélból és nikkelből alakították ki, amelyet tikfával támasztottak meg (ez egy keményfa-fajta, ami rendkívül tartós, ráadásul vízálló).

A hajó övpáncélja 74 méter hosszú volt, vastagsága a leginkább védett középső szekcióban elérte a 230 mm-t, míg a toronypáncélzat a 300 mm-t - ez azt jelentette, hogy a Mississippi és testvérhajója vastagabb páncélzattal rendelkezett, mint a lényegesen nehezebb CONNECTICUT-osztály (a páncélzat vastagsága szintenként változott, valamint kettős hajófeneket is alkalmaztak).

A csatahajó erőforrását egy háromszoros expanziójú gőzgép alkotta, amelyet 8 db (Babcock & Wilson) kazán látott el energiával. Ez egy igen fejlett típus volt, de magukat a gőzgépeket a XX. század kezdetén kiszorították a (Dreadnought-ban is használt) gőzturbinák. Emiatt a Mississippi 10000 lóerős teljesítménye (amely 17 csomós - 31 km/h-s - végsebességet tett lehetővé) már korában sem számított soknak.

Ez a sebesség osztálytól függően egyáltalán nem vagy csak alig volt nagyobb a korábbi amerikai csatahajók sebességénél, igaz, az amerikaiak számára az üzemanyag-takarékos mozgás fontosabb volt, mint a tengerállóság vagy a nagy sebesség (ennek oka, hogy az amerikai hadihajók általában a hazai bázisoktól távol harcoltak, míg például a britek támaszkodhattak számos baráti kikötőből álló hálózatukra).


Szolgálatban:

A MISSISSIPPI osztály mindkét tagját, a USS Mississippi-t és a USS Idaho-t 1904-ben kezdte építeni a philadelphiai William Cramp and Sons Shipbuilding Company, valamint mindkét egység 1908-ban állt szolgálatba (két hónap eltéréssel).

E csatahajók alapvetően megfelelőnek számítottak, de ekkor már két éve szolgálatban állt a brit Dreadnought és elkezdődött a dreadnought-forradalom, ezért mindkét hajó már a rendszeresítésekor elavultnak számított. Emiatt a hajókat eleve csak másodlagos feladatokra használták, majd mindkettőt még az első világháború előtt tartalékba került.

A feleslegessé vált csatahajókat viszont nem bontották el, mert 1914-ben Görögország megvásárolta és szolgálatba állította őket Kilkis, illetve Limnos néven (ezek voltak az egyedüli csatahajók, amelyeket az Amerikai Egyesült Államok más országnak értékesített - a befolyt összegből, 12 millió dollárból egy harmadik NEW MEXICO osztályú csatahajót, az Idaho-t építették meg).

A görögök korábban is próbáltak hajókat vásárolni, hogy ellensúlyozzák riválisuk, az Oszmán Birodalom növekvő erejét, de a világháború kitörése miatt sem a németektől, sem pedig a franciáktól nem érkezett meg a várt egység (a Salamis, illetve a Basileus Konstantinos).

A görögök számára ezért az (eredetileg a két imént említett dreadnoughtot átmenetileg pótló) MISSISSIPPI osztályú hajó rendszeresítése ugyanolyan mérföldkövet jelentett, mint a törököknek a német Goeben megvásárlása, ugyanis az amerikai csatahajók lényegesen erősebbek voltak a görög haditengerészet többi hajójánál.

A Kilkis (ex-Mississippi) lett a görög flotta zászlóshajója, de hajók elleni harcra az első világháború alatt (és később sem) került sor. Ennek oka, hogy a görögök az első világháború kitörésekor semlegesek maradtak, majd 1916-ban a görög kormány két részre szakadt, mivel a társadalmat és a vezetést is megosztotta a kérdés: Görögország belépjen-e a világháborúba és ha igen, melyik oldalon.

Az antant veszélyesnek tartotta a görög flottát, ezért - félve attól, hogy csatlakoznak a tengelyhatalmakhoz - ultimátumban követelték, hogy a nagy hadihajókat szereljék le, a kisebbeket pedig adják át. E fenyegetés részeként a Limnos-ról és Kilkis-ről eltávolították a fegyverzetet és a legénység kétharmadát is elvonták a hajókról.

1917-ben (miután az ország újraegyesült és belépett az első világháborúba az Antant oldalán), Görögország visszakapta hajóit és megkezdték a két nagy csatahajó újrafegyverzését, ám ez lassan haladt. A két nagyméretű hadihajó ezt követően csak kikötőket védett, mivel az antant ekkorra gyakorlatilag már megsemmisítette a tengelyhatalmak felszíni flottáját, ezért szinte kizárólag kisebb hajókra volt szükség az ellenséges tengeralattjárók felkutatására és elpusztításához).

Az első világháború után a Kilkis részt vett a törökök elleni (görög vereséggel záruló) háborúban, majd mindkét csatahajó betagozódott a több mint egy tucatnyi ország alkotta intervenciós csapatokba, amelyek a cárpárti fehéreket támogatták az orosz polgárháborúban (itt szárazföldi célpontokat lőttek, visszaszorítva a szovjet erőket).

A Kilkis ezután testvérhajójával együtt gyakorlatokon vett részt, hajókat kísért, illetve - szintén a Lemnos-szal együtt - a görög csapatok evakuációjánál is segédkezett. 1926-28 során a Kilkis-t felújították, ennek ellenére ekkor már menthetetlenül elavult volt és alacsony sebessége lelassította volna a görög flottát, ezért a zászlóshajó szerepét a kisebb, viszont mintegy 50%-kal gyorsabb Georgios Averof páncélozott cirkáló vette át.

A Kilkis-t 1932-ben vonták ki a frontszolgálatból, ezt követően tüzérségi kiképzésre használták (a hajó számos lövege miatt erre a célra megfelelőnek bizonyult), míg a Lemnos-t katonai lakóhajóként hasznosították (páncélzatának egy részét elbontották, hogy szárazföldi állásokhoz használják fel őket).

1940-ben a Mussolini vezette Olaszország megtámadta a görögöket, akik viszont képesek voltak megállítani a szárazföldi támadást, a brit repülőgépek pedig egy összehangolt támadással megtizedelték az olasz hadiflottát, amely többé nem jelentett komoly fenyegetést a görögökre nézve.

A Kilkis-t ezért úszó ütegként használták Szalamisz védelmében, valamint a másik amerikai eredetű hajóhoz hasonlóan leszerelt lövegeit part menti tüzérségi ütegként alkalmazták.

Az olaszok katasztrofális hadjárata miatt Hitlert utasítására a német csapatok 1941 áprilisában megtámadták Görögországot. A britek azt javasolták, hogy a hajókat süllyesszék el a Korinthoszi-csatorna bejáratánál, megakadályozva a németeket a csatorna használatában, a görögök viszont továbbra is használni kívánták a hajókat.

A csatahajó-párost a németek kellően veszélyesnek tartották ahhoz, hogy egy külön akciót szervezzenek a Szalamiszi haditengerészeti bázis ellen (1941. április 23-án - a baloldali fotót az egyik német gépből készítették a bombázás alatt).

A támadás kezdetén a Kilkis megpróbált elmenekülni, de mindkét csatahajó számos találatot kapott és süllyedni kezdtek: a Kilkis alámerült, míg a Lemnos gépei elég ideig működtek ahhoz, hogy a hajót partra futtassák.

Mivel a görgöknek nem volt pénzük a hajó kiemelésére és ezt az országot elfoglaló németek sem igényelték, a hajók a háború végéig a helyükön maradtak, majd elbontották őket (a kiszivattyúzott Kilkis-t csak az 1950-es években bontották el).

A görög haditengerészet a mai napig külföldi hajókat használ, de hasonló erejű egységeket a Kilkis és a Lemnos óta nem állítottak szolgálatban (a flotta legerősebb hajói jelenleg holland ELLI osztályú, illetve német MEKO típusú fregattok).


Műszaki adatok:

Név: Kilkis (MISSISSIPPI osztály)

Típus: (dreadnought előtti) csatahajó

Gyártó: William Cramp and Sons Shipbuilding Company (Philadelphia)

Rendszerbe állítás éve: 1908

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 13000 t (teljes terhelés mellett 14465 t)

Hossz: 116,4 m

Szélesség: 23,5 m

Merülés: 7,5 m

Hajtómű: 2 db, 10000 Le-s összteljesítményű gőzgép, 8 kazán (Babcock & Wilcox)

Legénység: 744 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 4 db 305 mm-es löveg (párosával a két főtoronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 8 db 203 mm-es löveg (párosával a hajó oldalin található toronyban), 8 db 178 mm-es löveg (egyesével a felépítményben), 12 db 76 mm-es löveg, 2 db torpedóvető-cső

Teljesítmények:

Végsebesség: 17 csomó (31 km/h)

Hatótávolság: 5800 tm (10700 km, 10 csomós - 19 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.