MAROS osztály

„A páncélé a jövő”


Tervezés:

A Habsburg Birodalom átalakulását követően is megtartotta a számos alkotó-nemzetből fakadó széttagoltságát és élesen eltérő fejlettségét, azonban az Osztrák-Magyar Monarchia másik névadó tagja, Magyarország nagyobb önállóságra tett szert. Korábban Magyarország a birodalom többi kis államához hasonlóan rendkívül elmaradott volt, és mivel a terület néhány nyersanyag-forrás mellett kiemelkedően jó termőfölddel rendelkezett, az ország volt a birodalom ”éléskamrája”. Az 1867-es kiegyezés fontos szerepet játszott a modern polgári réteg megerősödésében, ami lehetővé tette a hazai ipar megerősödését, köztük a hajóépítés új szintre emelését.

Magyarországon a hajóépítésnek több évszázados hagyománya volt, de ezek kizárólag kisméretű, fából készült hajók voltak, amelyeket a Dunára szántak. A gőzhajók megjelenését követően az osztrákok (Széchenyi István közbenjárására) Óbudán, az akkori Nagy-szigeten (jelenleg Óbudai-szigeten) hajógyárat alapítottak (innen ered a sziget közkeletű neve, a Hajógyári-sziget).

Az osztrák Első Duna-gőzhajózási Társaság (DGT/DDGS) által birtokolt gyár első hajóját, a fából készült, lapátkerekes Árpád gőzhajót 1836-ban adták át és bár eredetileg kizárólag polgári hajók építését tervezték a társaság számára, de már 1845-ben elkészült egy kisméretű hadihajó.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a magyar kormány megvásárolta a Franz I utasszállító hajót, majd azt felfegyverezte és Királyi Hadigőzös Mészáros néven rendszerbe állította (nevét hamarosan Országos Hadigőzös Mészárosra módosították). A szabadságharc leverése előtt, illetve nem sokkal ezt követően még néhány kisebb hajó építését megkezdték, de a továbbiakban katonai hajót itt már nem építettek.

A magyar hadihajó-építés azonban hamarosan új otthonra talált. Harmann József egy évtizeddel később gyárat alapított, amit ugyan hamarosan felvásároltak, de a vevő Magyar-Belga Gép- és Hajóépítő Rt. Harmannt a gyár vezetőjévé tette, majd a cég felszámolását követően Harmann újabb vállalkozást alapított, Harmann József Hajó- és Gépgyára néven. Ezt követően újabb cégek alakultak (Közép-dunai Magyar Gőzhajó Társaság, Első Magyar Pest-Fiumei Hajógyár Rt.), versenyezve a hazai megrendelésekért.

A kiegyezést átmeneti fellendülés, majd az 1870-es évek gazdasági válsága alatt nehéz évek követték, de a többször átalakuló vállalkozások már külföldre is adtak el polgári hajókat.

Az 1853-56-os Krími háborúban az Orosz Birodalom totális vereséget szenvedett a törököket támogató brit-német-francia-olasz erőktől, amelynek következtében elvesztették a Duna torkolatvidékét, amelyet ezt követően az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom használhatott. A törökök ezt kihasználva hadihajó-építésbe kezdtek, amire reagálva az Osztrák-Magyar Monarchia is folyami hadihajókat kívánt rendszeresíteni a Dunán.

Wilhelm von Tegetthoff altengernagy javaslatára a néhány évvel korábban, az amerikai polgárháborúban bemutatkozó, erősen páncélozott MONITOR osztály építési elveit követő, monitor típusú hadihajókat rendeltek: osztrák tervek alapján 1870. március 15-én az Első Magyar Pest-Fiumei Hajógyár Rt. két monitor építésére kapott megbízást, amelyek a MAROS osztály néven váltak ismertté.


Konstrukció:

A MAROS osztály az akkor újdonságnak számító monitor kategóriába tartozott, ami kis merülésű, ezért a sekély vizekben is használható, erősen páncélozott hajótípust takart (komoly előrelátásról téve tanúbizonyságot az eredeti terveket több ponton módosították, továbbfejlesztették).

Az osztály két megépült hajója kismértékben eltért egymástól, de mindkettő 367,35 tonnás vízkiszorítással és 50 méteres teljes hosszal rendelkezett, ezért már korukban szokatlanul kisméretű egységeknek számítottak. A két hajó szélessége eltért egymástól (8,1, illetve 8,65 méter), akárcsak a monitor-kialakításból adódó rendkívül alacsony, mindössze 1,1 és 1,3 méteres merülés.

A MAROS osztály monitorként újszerű fegyverzettel rendelkezett. Korábban az összes hadihajó a sündisznó tüskéihez hasonlóan, minden irányba (de elsődlegesen két oldalra) néző, nagyszámú ágyúval rendelkezett. A monitorok ehelyett kezdetben mindössze egyetlen toronnyal rendelkeztek, bennük két löveggel, azonban ezek kalibere méretükhöz képest rendkívül nagy volt, robbanó lövedékeik könnyedén elpusztították a fatestű hajókat, a forgatható tornyok pedig lehetővé tették, hogy bármilyen irányból érkező ellenséget tűz alá vehessenek.

A hajóosztály eredetileg 2 db 152,4 mm-es (6 hüvelykes), 21 kariberhosszú, még elöltöltő löveget hordozott, amit 1882-től 25 mm-es gyorstüzelő löveggel egészítettek ki. Ezt az 1894-es átépítést követően 1 db 120 mm-es lövegre, 2 db 47 mm-es gyorstüzelő ágyúra és egy 8 mm-es géppuskára cserélték, majd 1915-től 1 db 120 mm-es löveget, 2 db 70 mm-es (egy 45 és egy 18 kaliberhosszú) ágyút, valamint 3 db 8 mm-es géppuskát alkalmaztak.

A monitor típusú hadihajókat úgy építették, hogy testük gyakorlatilag víz alá merült és kizárólag a kéményük és tornyuk (később kisméretű felépítményük) érjen a víz fölé, ezáltal minimális célpontot nyújtottak (a MAROS osztályon a korai monitorokhoz egyik jellegzetességét, a toronyra épített parancsnoki kupolát alkalmazták, de ez a megoldás nem vált be, mert a tüzelés zavarta a tűzvezetést).

A MAROS osztály Coles-típusú toronnyal rendelkezett, amely már görgőkön fordult el. A hajó emellett (kis méretéhez képest) igen komoly páncélzattal rendelkezett. A hajók tornyait és felépítményét 51 mm-es páncélzattal szerelték fel, a vízvonalon a hajótest 44 mm-es páncélvastagsággal rendelkezett, a fedélzetet 16 mm-nyi vízszintes páncél védte. Mindkét hajót fából építették, Bessemer acél páncélzattal, amelyet az ekkor Magyarországhoz tartozó Recisában állítottak elő.

A MAROS osztály az új generációs hadihajókhoz tartozott: már tisztán géphajtású egység volt, a korábbi hajókkal (pl.: az Országos Hadigőzös Mészárossal) ellentétben nem rendelkezett segédvitorlázattal. Az osztály hajóit eredetileg két darab kéthengeres gőzgép mozgatta 320 lóerős összteljesítménnyel. Az 1894-es felújítás részeként a meghajtást két darab háromhengeres gőzgép biztosította (a korábbi egy helyett két hajócsavarral, 320 helyett 800 lóerővel), majd 1928-ban ezt háromhengeres dízelmotorra cserélték.

Az első átépítés után a hajók végsebessége 9,6 csomó (17,7 km/h) volt. Az egykéményes hadihajók legénységét 57 fő alkotta, ebből 3 fő tiszt és 54 fő matróz volt.


Szolgálatban:

A MAROS osztály két hajóból állt, ebből az elsőt (a Maros-t) 1971. április 20-án bocsátották vízre és 1972. október 13-án állították szolgálatba, míg testvérhajója, a Leitha vízrebocsátására 1971. május 17-én került sor, rendszerbe 1972. október 13-án állt (a hajókat a dualizmus jegyében felerészt osztrák, felerészt magyar névvel látták el; a Leitha a Lajta folyó német neve).

A hadihajó igen kis méretű volt és kizárólag folyami üzemeltetésre szánták őket, ennek ellenére nemcsak oszták-magyar viszonylatban, de nemzetközi szinten is modernnek számítottak. A Maros és a Leitha voltak az Osztrák-Magyar Monarchia első forgótornyos hadihajói, illetve elsőként készültek kettős hajócsavarral, elsőként használtak Coles-rendszerű lövegtornyokat és a monarchiában elsőként üzemeltek kizárólag gőzhajtással (vitorlák nélkül).

Négy évvel átadásukat követően, 1876-ban mindkét hajót kivezényelték, miután egy, a törökök által osztrák-magyar felségterületen megállított polgári hajó miatt feszültség alakult ki a két birodalom között. A Maros és a Leitha megjelent Belgrád alatt, de mivel a fenyegetés hatására a török fél engedett, harcra nem került sor.

A hajók a Száván részt vettek Bosznia-Hercegovina 1878-as megszállásában, ahol ugyan vízi csatára nem került sor, de sikeresen támogatták a part menti csapatokat. A hadjárat alatt kiderült, hogy a MAROS osztály nagy kaliberű lövegei erre a célra megfelelnek, azonban a hajó túlzottan lomha, alacsony vízállás esetén manőverező-képessége gyenge, miközben a gőzgépek fogyasztása túl magas. A tapasztalatokat felhasználva a hajókat 1894-ben átépítették, majd őrjáratozásra használták őket.

Az első világháború alatt mindkét monitort bevetették, ismét a Száván, ahol 1914. augusztus 11. és azév december 1-e között intenzív harcokat folytattak. A harcok során a Leithán életét vesztő Huj János matróz vált a háborúban az Császári és Királyi Haditengerészet első hősi halottjává. Az összecsapásokban a Leitha sikeresen megsemmisítette a helyi ütegeket, de a kapott találatoktól parancsnoki tornya megsemmisült és csak a testvérhajója védelmére siető Maros mentette meg az elsüllyedéstől.

Ekkor (1914-ben) ismét átépítették, amely ezt követően a Dunai flottilla vezérhajójává vált, igaz, csupán másfél hétig. 1915-ben a Leitha Belgrád második elfogalásában is részt vett, majd egy évvel később a Dunán átkelő román csapatokat támadta.

Mindkét hajó túlélte az első világháborút. A háborút követően a Leithát leszerelték és kivonták a flottalistából: ennek köszönhette, hogy amikor 1919-ben az Antant gyakorlatilag minden úszóképes hadihajót lefoglalt és elszállított, a Leitha az országban maradt. A Tanácsköztársaság alatt a Leitha-t átnevezték Lajtára és ismét felfegyverezve a cseh intervenciós csapatok ellen harcolt, majd testvérhajójával együtt csatlakozott a monitor lázadáshoz, amelyet azonban a kommunista hatalom hamarosan levert.

1920-ban az Antant a Maros-t Ausztriának ítélte meg, ezt követő sorsa nem ismeretlen, míg a Lajtát 1921-ben az Antant leszereltette, majd az úszóképes testet elárverezték. Ezt a Dunakotró és Gőzhajózási Vállalat vásárolta meg, majd 1928-ban átépítették kotróhajónak, József Lajos néven. Ilyen minőségben egészen a második világháború végéig működött, ekkor az államosították, de tevékenységét a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat alatt tovább folytatta, FK-201-es jelzéssel.

Az Ex-Leitha számos nagy projektben vett részt (pl.: a Paksi atomerőmű, az óbudai lakótelep és a nagymarosi vízlépcső építésében) és majdnem a szocializmus összeomlásáig üzemelt.

A rendkívül elavult és kiszolgált elevátorhajó eredetét Dr. Csonkaréti Károly fedezte fel az 1970-es években, majd Dr. Margitay-Becht András kezdeményezte a hajó visszaalakítását. 1992-ben a hajót védetté nyilvánították, a járművet birtokló svájci cég ellenszolgáltatás nélkül átadta azt a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak.

Állami támogatás hiányában nem volt pénz a felújításra, de végül Európai Uniós, illetve alapítványi forrásokból sikerült a 2000-es évek közepétől konzerválni, majd az 1887-es állapotra visszaállítani (a felújítást sem a Magyar Honvégség, hanem a Zoltán Gőzös Alapítvány végezte). 2010-től a hajót az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred üzemelteti, régi-új neve Lajta Monitor Múzeumhajó lett. A hajó korlátozott ideig a Parlament előtt volt megtekinthető Budapesten, jelenleg Szentendrén horgonyoz (jelenleg is látogatható). A Lajta Monitor Múzeumhajó a legrégebbi meglévő magyar hadihajó.

A MAROS osztályt később számos magyar hadihajó követte (e fejlesztés csúcsát a tragikus sorsú Szent István csatahajó zárta), a folyami monitorok közül több is relatív sikeresnek számított.


Műszaki adatok:

Név: MAROS osztály

Típus: monitor

Gyártó: Első Magyar Pest-Fiumei Hajógyár Rt. (Budapest)

Rendszerbe állítás éve: 1873

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 367,35 t

Hossz: 50,0 m

Szélesség: 8,1 m

Merülés: 1,1 m

Hajtómű: 2 db, 800 Le-s összteljesítményű gőzgép, 2 kazán (széntüzelésű)

Legénység: 57 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 120 mm-es löveg (Krupp, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 47 mm-es löveg (gyorstüzelő), 1 db 8 mm-es géppuska

Páncélzat:

Toronypáncél: 51 mm

Övvért: 44 mm

Fedélzet páncélzata: 16 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 9,4 csomó (17,7 km/h)

Hatótávolság: 600 tm (1111 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.