MARCONI osztály

„Elfeledett olasz bajnokok”


Tervezés:

Annak ellenére, hogy már a középkorban is terveztek víz alá merülni képes szerkezeteket, a XVIII. században pedig több fából készült, emberi izomerővel hajtott prototípust épült, az első mai értelemben vett tengeralattjárók csak az 1800-as évek végén születtek meg. A tengeralattjáró egy forradalmi koncepció része volt: arra tervezték, hogy az addig legyőzhetetlennek tűnő, nagyméretű csatahajókat észrevétlenül megközelítse, majd torpedókkal elsüllyessze, ami alapjaiban rengette meg a vízi hadviselést. Ennek oka, hogy a kisméretű és relatív olcsó tengeralattjárók (és az azonos célú, de felszíni torpedónaszádok) elméletileg képesek voltak a legnagyobb, legerősebb védelmű hadihajók megsemmisítésére is, ezáltal negligálták a nagyhatalmak szinte kimeríthetetlen költségkeretét és ipari bázisát (amelyre a sor- és csatahajók építéséhez szükség volt).

A tengeralattjárók a gyakorlatban is bizonyították hatékonyságokat, mégsem tudták kiszorítani a nagyméretű felszíni hadihajókat, ráadásul nagyobb számban ezeket a harcjárműveket is csak a nagyhatalmak voltak képesek kifejleszteni és gyártani: az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, a Nagy Japán Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia mellett a második világháború végéig ezek közé tartozott az Olasz Királyság is.

Az első olasz tengeralattjáró, a Delfino építését viszonylag korán, már 1889-ben megkezdték és az egység 1895-ben hadrendbe állt (az első modern tengeralattjárónak tekintett francia Gustave Zédé-t csak 1891-ben kezdték építeni, igaz, két évvel a Delfino előtt, már 1893-ban elkészült).

A Delfino-t 1903-tól egy teljes osztály, az öttagú GLAUCO osztály, majd az egyedi Foca és a nyolctagú MEDUSA osztály követte és az első világháborúban az olaszok már több tucat tengeralattjáróval rendelkeztek. Az olasz stratégia mindig is a Mediterráneumra koncentrált, így tengeralattjárókat is a Földközi-tengeren tervezték üzemeltetni, ezért egységeik kis méretűek voltak korlátozott hatótávolsággal és kifejezetten az osztrák-magyar (valamint részben a francia) haditengerésztek ellen készültek.

Az első világháború végén az Olasz Királyság 47 db tengeralattjárót tartott hadrendben (az olasz egységek mellett átvett brit példányokat is) és mivel az 1922-ben hatalomra került Benito Mussolini nagyhatalmi törekvéseiben fontos szerepet kapott az olasz haditengerészet, ezért folytatódott az olasz tengeralattjárók fejlesztése. Az 1922-es Washingtoni flottaegyezmény ugyan a korábban nem szabályozott tengeralattjárók vízkiszorítását is korlátozta (az óceáni egységeket 1500 tonnában, a partvédőket 600 tonnában), azonban a felszíni egységekkel szemben a számukat nem maximálta és az olaszok eleve kisebb egységei számára a méret-korlátozások kevésbé jelentettek problémát.

A két világháború között az olaszok számos további tengeralattjárót építettek, de a legtöbb országgal szemben ezek nem egyetlen fejlesztési sort képeztek: az egyes osztályok között jelentősek voltak a méret különbségek (az egyszemélyes ember vezette torpedóktól és mini-tengeralattjáróktól az óceánjáró tengeralattjárókig), ráadásul az egyes gyártók (pl.: Ansaldo, CRDA, OTO, Tosi) egységei jelentősen eltértek egymástól. A különbségek oka az volt, hogy a prominens tervezőirodák (Ansaldo, Cavallini, Curio Bernardis) egymástól drasztikusan eltérő megoldásokat alkalmaztak (az Ansaldo például a nagyobb vízfelszíni sebesség elérése érdekében kettős hajótestet alkalmazott, a Cavallini iroda vegyesen kettős és a hajótest egy részén kettős testet, míg Curio Bernardis tervezőmérnök a magasabb víz alatti sebességet lehetővé tevő egy-testű megoldást preferálta.

Az olaszok még az 1930-as évek végén is ezt a vegyes építésmódon követték: az Ansaldo megtervezte az ARGO osztályt, a Cavallini iroda a LIUZZI osztályt, Bernardis pedig a korábbi GLAUCO és MARCELLO osztályokat felülmúló MARCONI osztályt (egyes források a típust első tagja után GUGLIELMO MARCONI osztáyként jelölik). Az osztályt e tengeralattjáró megrendelésekor, 1937-ben elhunyt Guglielmo Marconi, Nobel-díjas olasz fizikus (a drótnélküli távíró feltalálója) nevét viseli.


Konstrukció:

A MARCONI osztályú tengeralattjárók hossza 76,5 méter volt, szélességük 6,81 méter, vízkiszorításuk pedig 1214 tonna (alámerülve 1510 tonna), ami lényegesen nagyobb volt a németek kortárs VII osztályú tengeralattjáróinál, ugyanakkor az új amerikai osztályok (BALAO, TENCH, GATO osztály) 2000 tonnát meghaladó vízkiszorítása mellett eltörpültek, akárcsak a japánok még nagyobb repülőgép-hordozó tengeralattjárói mellett (ld.: I-400 osztály).

A MARCONI osztályú tengeralattjárókat 8 db 533 mm-es torpedóvető csővel szerelték fel, amelyek egyedi megoldással 50-50%-os arányban oszlottak meg: a nyolc csőből 4 előre-, míg 4 hátrafelé nézett, ezáltal (a remények szerint) egyaránt hatékonyak voltak támadás és menekülés esetén). A torpedók mellett (a fegyvertelen teherhajók ellen) a MARCONI osztály egy 4 hüvelykes (100 mm-es) OTO Mod. 1938 löveggel rendelkezett (ez az 1910-es osztrák-magyar Skoda K10-es löveg legfejlettebb, olasz gyártású változata volt).

Repülőgépek ellen a MARCONI osztály 4 db 13,2 mm-es Breda Model 1931 léghűtéses nehézgéppuskát kapott, emellett a tengeralattjárót át lehetett alakítani egy CA osztályú törpe-tengeralattjáró hordozására, amely a célterület közelében önállóan tevékenykedhetett (a CA osztály tagjai 2-2 torpedóval rendelkeztek, de az alámerülve is mindössze 16,4 tonnás harcjárművek minimális hatótávolsága miatt szükség volt egy szállítójárműre). A jobboldali fotón a CA osztályú CA 2-es mini-tengeralattjáró látható

A MARCONI osztály-t Curio Bernardis tervezte, ezért e típus is egyetlen testtel gyártották. Mivel emiatt a tengeralattjáró üzemanyag-készlete kisebb volt a kéttörzsű egységekhez képest, a tengeralattjáró oldalaira egy-egy kiegészítő tartályt szereltek.

A MARCONI osztályú tengeralattjárók hagyományos kettős (dízel és elektromos) meghajtással rendelkeztek: az CRDA által gyártott dízelmotorok egyenként 3600 lóerős teljesítményre voltak képesek, amelyek a felszínen 17,8 csomós (33 km/h-s) sebességet tettek lehetővé, míg a víz alatt a 2 db, egyenként 1500 lóerős elektromos motor 8,2 csomós (15,2 km/h-s) maximális sebességet szavatolt.

A MARCONI osztály a korábbi olasz tengeralattjáróknál nagyobb, 10,500 tm-es (19400-es) hatótávolsággal rendelkezett, amely ugyan továbbra is elmaradt az Atlanti- és Csendes-óceánra tervezett külföldi tengeralattjárók adataitól, de a típust olasz harcjárműként elsősorban a lényegesen kisebb Földközi-tengerre szánták. A tengeralattjáró maximális biztonságos merülési mélysége 90 méter volt. A MARCONI osztály tagjai 56-57 fős személyzettel rendelkeztek (6-7 tiszt és 50 matróz).


Szolgálatban:

Amikor 1939-ben kitört a második világháború, az Olasz Királyság semleges maradt, de a fasiszták csak az alkalomra vártak: miután 1940-ben Franciaország kapitulált és az Egyesült Királyság a túléléséért küzdött, beléptek a háborúba, hogy meghódítsák a britek észak-afrikai gyarmatait. Mivel az olaszok a háborút nem az Európai kontinensen, hanem Afrikában vívták, mindkét fél számára kulcsfontosságúak voltak az utánpótlást (a katonák mellett harcjárműveket, pótalkatrészeket, lőszert és élelmiszert) szállító konvojok, amelyek ellen mind a britek, mind az olaszok jelentős számú felszíni hadihajót és tengeralattjárót vetettek be.

A britek felszíni flottája lényegesen erősebb volt az olaszokénál, ugyanakkor a fasiszták a háború kirobbanásakor 107 tengeralattjáróval rendelkeztek, ezért papíron a világ egyik legnagyobb víz alatti flottáját üzemeltették. A valóságban a legtöbb olasz tengeralattjáró csak korlátozottan volt bevethető, mivel az egységek számát elavult (több esetben első világháborús) egységek hadrendben tartásával duzzasztották fel, ugyanakkor az 1930-as években igyekeztek lehetőségeikhez mérten új, a korábbiaknál nagyobb teljesítményű tengeralattjárókat rendszeresíteni.

Ezek közé tartozott a MARCONI osztály is, amelynek első tagját, a Guglielmo Marconi-t 1939. július 27-én bocsátották vízre és 1940-ben állt hadrendbe. A Guglielmo Marconi-t (kódjelén MN-et) további 5 egység követte: a Leonardo da Vinci (LV), a Michele Bianchi (BH), a Luigi Torelli (TI), az Alessandro Malaspina (MP) és a Maggiore Francesco Baracca (BC). A bal felső fotón a Michele Bianchi, a bal alsón a Luigi Torelli látható.

Ma sokak számára ismertek a britek olaszok elleni második világháborús sikerei (mások mellett a tarantói támaszpont elleni támadás vagy a Máltáról indított brit konvojok), míg az olasz haderőt sok forrás igen rossz fényben tünteti fel. Kétségtelen, hogy a fasiszták súlyos problémákkal küzdöttek: a technológiai és ipari korlátaik mellett gondot okozott a modern harcjárművek, radar és üzemanyag hiánya, valamint az olasz kézben lévő líbiai kikötők korlátozott kapacitása, ugyanakkor az 1943-as olasz fegyverletételig az olasz tengeralattjárók, hadihajók és repülőgépek összesen kb. 145800 tonnányi Szövetséges hajót süllyesztettek el (miközben saját veszteségeik kb. 195100 tonnát tettek ki).

A Szövetséges teherhajók elleni támadásokban kulcsszerepet játszottak a tengeralattjárók, különösen az új építésű egységek és a MARCONI osztály ebben a feladatkörben különösen sikeressé vált. A Giglielmo Marconi 5 bevetésen vett részt, amely alatt 5 ellenséges hajót süllyesztett el: 3 teherszállítót és 1 tankerhajót (15650 bruttó regisztertonnányi térfogatot), valamint az 1428 tonnás brit E osztályú Escort rombolót, mielőtt 1941 októberében ismeretlen okból elsüllyedt.

Az osztály legsikeresebb tagja a Leonardo da Vinci volt; 9 bevetése alatt összesen 17 hajót semmisített meg, amelyek együtt rendkívüli, 120243 bruttóregisztertonnát képviseltek; ezt a teljesítmény csak néhány német tengeralattjárónak sikerült felülmúlnia (az utolsó 6 hajót, köztük a több mint 21000 tonnás Empress of Canada kanadai csapatszállító óceánjárót az olasz tengeralattjáró kevesebb, mint 5 hét alatt pusztította el). A Leonardo da Vinci-t később átalakították a CA osztályú C2 mini-tengeralattjáró hordozására, de az egység 1943-ban, egy konvoj megtámadása alatt elsüllyedt - még azelőtt, hogy felszerelhették volna a mini-tengeralattjáróval (a jobb alsó fotón a Leonardo da Vinci látható, rajta a CA 2-es törpe-tengeralattjáróval, a tesztek alatt).

A MARCONI osztály fennmaradó négy tagja szintén több Szövetséges hajót elsüllyesztett: a Michele Bianchi 3 db-ot (22266 bruttó regisztertonna összértékben), a Luigi Torelli 7 db-ot (42968 bruttó regisztertonna összértékben), az Alessandro Malaspina 4 db-ot (16384 bruttó regisztertonna összértékben), míg a Maggiore Francesco Baracca 2 db-ot (8553 bruttó regisztertonna összértékben).

Ahogy azonban a Szövetségesek felfuttatták ipari kapacitásukat (különösen az Amerikai Egyesült Államok hadba lépését követően) a konvojokat egyre több hadihajó és repülőgép kísérte, amely következtében az olaszok veszteségei drasztikusan megemelkedtek: az Olasz Királyság hadba lépésekor már 115 tengeralattjáróval rendelkezett, de 1943-ra ezek kétharmadát, 88 egységet elvesztette.

A legsikeresebb MARCONI osztály különösen magas veszteségeket szenvedett: 6 egységéből 5 elpusztult (minden egység konvojkísérőktől), amiben szerepet játszott a kettős test hiánya, ami miatt ugyan a tengeralattjáró a víz alatt gyorsabb volt olasz kortársainál, ugyanakkor érzékenyebb a mélységi töltetek találataira.

A földközi-tengeri harcokat egyedül a Luigi Torelli élte túl, mert a tengeralattjáró légitámadásokban többször megsérült, ezért átalakították fegyvertelen teher-tengeralattjáróvá. A Luigi Torelli ilyen minőségében 1943 augusztusában sikeresen eljutott a malajziai Penang kikötőjébe, a szeptemberi olasz fegyverletételt követően viszont a németek átvették és átnevezték UIT-25-re. Amikor 1945-ben a németek is kapituláltak, a tengeralattjárót a japánok vették át és ismét átkeresztelték, I-504-re: az egység túlélte a háborút, de az amerikaik nem tartottak igényt az olasz építésű tengeralattjáróra, ezért azt Japán partjainál elsüllyesztették.

Az olaszok a második világháborút követően drasztikusan lecsökkentették a hadrendben álló tengeralattjáróik számát, azonban máig rendelkeznek két aktív osztállyal: ezek a NAZARIO SAURO osztály (ez örökölte a MARCONI osztály két egységének; Guglielmo Marconi és a Leonardo da Vinci nevét), valamint a modern német-olasz TODARO osztály (TYP 212). A korábbiakhoz hasonlóan mindkét osztály 1400-2000 tonnás vízkiszorítású vadász-tengeralattjáró (az olaszok nem rendelkeznek ballisztikus rakéta-hordozó tengeralattjárókkal).


Műszaki adatok:

Név: Guglielmo Marconi (MARCONI osztály)

Típus: tengeralattjáró

Gyártó: CRDA (Monfalcone, Olasz Királyság)

Rendszerbe állítás éve: 1940

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 1214 t (alámerülve 1510 t)

Hossz: 76,5 m

Szélesség: 6,8 m

Hajtómű: 2 db, 7200 LE összteljesítményű robbanómotor (CRDA, dízelüzemű), 2 db 300 LE összteljesítményű elektromos motor

Legénység: 57 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 8 db 533 mm-es torpedóvető cső (4-4 előre- és hátranéző)

Kiegészítő fegyverzet: 100 mm-es löveg (OTO Mod. 1938), 4 db 13,2 mm-es nehézgéppuska (Breda Model 1931)

Teljesítmények:

Felszíni végsebesség: 17,8 csomó (33 km/h)

Tenger alatti végsebesség: 8,2 csomó (15,2 km/h)

Maximális merülési mélység: 90 m

Felszíni hatótávolság: 10500 tm (19400 km, 8 csomós - 15 km/h-s - sebesség mellett)

Tenger alatti hatótávolság: 110 tm (200 km, 3 csomós - 5,6 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.