KIROV osztály
„A szovjet haditengerészet egyetlen új egysége”
Tervezés:
Az Orosz Birodalmi Haditengerészetet hivatalosan I. Péter orosz cár alapította 1696-ban, fél évszázaddal később, a XVIII. század második felétől pedig fokozatosan nőtt a haderő mérete és ereje, amivel párhuzamosan a kezdetben szinte kizárólag külföldiekből álló személyi állomány is orosz nemzetiségűre cserélődött. Az orosz haditengerészet az 1800-as évek kezdetén, a Napóleoni háborúkban még nem játszott jelentős szerepet, az ezt követően, 1825-ben hatalomra került I. Miklós orosz cár viszont eltökélte, hogy birodalmát a legnagyobb tengeri erős sorába emeli.
Amikorra I. Miklós 30 éves uralkodást követően 1855-ben elhunyt, álma megvalósult: az Orosz Birodalom hajóinak száma alapján a világ harmadik legnagyobb haditengerészetének számított, amelyet csak a brit és francia haditengerészetek előztek meg, ezt követően azonban megkezdődött a haderőnem hanyatlása. Az orosz haditengerészet visszaszorulását több tényező együttesen eredményezte. I. Miklós utódai, II. Sándor és III. Sándor cárok elhanyagolták a flották, de még ennél is nagyobb problémát jelentett az ország elhelyezkedése.
Az Orosz Birodalom hatalmas, egybefüggő területe ugyan lehetetlenné tette az egész ország megszállását és a rendkívüli távolságok, valamint az infrastruktúra hiánya mások mellett a korábban sikert sikerre halmozó francia Napóleon seregét is megtörte, de ugyanez igaz volt az orosz haditengerészetre is, amelynek a világ leghosszabb partvidékét kellett védenie és a kontinensnyi országgal szomszédos szárazföldek szétdarabolták a haditengerészetet, ráadásul nem volt mód a hajók gyors átcsoportosítására a különböző helyen állomásozó flották között.
Az oroszok öt flottájuk közül a Balti- és Fekete-tengeri flottákra koncentráltak, azonban az 1853-56-os Krími háborúban a brit, francia és olasz erőkkel támogatott törökök súlyos vereséget mértek az orosz tengeri- és szárazföldi erőkre, megállítva a terjeszkedésüket. A vereség egyik fő oka az oroszok elmaradott, középkori politikai és gazdasági berendezkedése volt, ráadásul az ezt követő évtizedekben a hadihajó-fejlesztés gyors fejlődésnek indult, de az újabb típusok egyre komplexebbé váltak, amelyek helyi gyártásához modern, specializált iparra volt szükség, ami azonban az Orosz Birodalomban hiányzott.
Az erőegyensúly megváltozását és az orosz tengeri haderő képességeit jól mutatta az 1905-ös Orosz-Japán háború, amelyben - a modern történelem folyamán először - egy lenézett ázsiai ország (Japán) legyőzött egy európai nagyhatalmat (az Orosz Birodalmat), elsüllyesztve több hadihajóját. A III. Sándort a trónon követő II. Miklós orosz cár igyekezett visszaállítani az orosz flották erejét, de jelentős gazdasági reformok hiányában ez nem volt sikeres, ráadásul az orosz haditengerészetben rendkívül rossz viszonyok uralkodtak.
Az első világháború alatt az ország könnyű győzelem reményében megtámadta a kétfrontos háborúra kényszerülő Német Birodalmat, amely ennek ellenére megsemmisítő vereséget mért rá. Az orosz kapitulációt követően az Orosz Birodalom káoszba süllyedt, majd a kommunista bolsevikok véres polgárháborút robbantottak ki, amely eredményeként 1922-ben megszületett a Szovjetunió.
A polgárháború alatt számos elnyomott matróz csatlakozott a kommunistákhoz, lemészárolva a nemesség által alkotott tiszti kar egy részét, a fennmaradó legénységi állomány fennmaradó része dezertált, a hadihajók túlnyomó része pedig elpusztult a harcok alatt, ezért a hivatalosan 1918-ban alapított Szovjet haditengerészet kezdetben csupán minimális számú, elavult hadihajóval rendelkezett (a szovjet tengeri erejét jól mutatta, hogy az országot meg sem hívták az összes nagyhatalmat összefogó 1922-es Washingtoni flottaegyezményre).
Az 1920-as években és a 30-as évek elején a Szovjetunió a diktatúra megszilárdítására és gazdaságának átalakítására koncentrált, ezért érdemben továbbra sem költöttek a haditengerészet modernizációjára, az 1930-as évek közepén azonban a megerősödött iparú ország elérkezettnek látta az időt tengeri ereje megerősítéséhez. Ehhez két új (Északi- és Csendes-óceáni) flottát alapítottak, amelyeket helyben épített nagyméretű hadihajókkal kívántak feltölteni. Ezen program első, legkisebb tagja a KIROV cirkáló-osztály volt, amely nevét az 1934-ben meggyilkolt szovjet politikus, Szergej Mironovics Kirov után kapta.
Konstrukció:
A KIROV osztály két étvized után az első új szovjet cirkáló-osztály volt, ezért (a kommunisták kortárs szárazföldi harcjárműveihez hasonlóan) a szovjetek egy külföldi típusból (az olasz CONDOTTIERI osztály késői alosztályaiból) indultak ki. Az eredeti tervek szerint a Szovjetunió egy az egyben lemásolta volna az olaszok hajóit, de több ponton módosítani kívánták a tervet, amit viszont az eredeti, relatív kisméretű hajótesttel már nem lehetett megoldani, ezért a végeredmény egy jelentős mértékben áttervezett hajóosztály lett.
A KIROV osztályú könnyűcirkálók kiemelkedő, 191,3 méteres hossz mellett 7890 tonnás vízkiszorítással rendelkeztek, amire a hajók komoly tűzereje miatt volt szükség. A legtöbb kortárs könnyűcirkáló 8-10 darab 150 mm-es kaliberű löveget hordozott párosával 4-5 toronyban, a szovjetek azonban ehelyett háromlöveges tornyokat alkalmaztak, bennük 3-3 darab 180 mm-es löveggel (két első és egyetlen hátsó toronnyal).
Az elsődleges tüzérséget a hátsó kémény két oldalán 3-3 darab 100 mm-es kettős célú löveg egészítette ki, amelyeket a felszíni célpontok mellett repülőgépek ellen is használhattak. A KIROV osztály emellett 6 darab 45 mm-es (nem automata) légvédelmi löveget és 4 darab 12,7 mm-es (szintén légvédelmi) nehézgéppuskát hordoztak, valamint beépítettek 2 darab hármas torpedóvető-csövet és a típus 2 darab Berijev Be-2-es felderítő hidroplánt is szállított.
Ez azt eredményezte, hogy a KIROV osztály szokatlanul erős felszíni, de gyenge légvédelmi fegyverzettel rendelkezett, ezért relatív hatékony volt ellenséges hajók és szárazföldi célpontok ellen, ugyanakkor a második világháború alatt már elégtelennek számított légvédelmi fegyverzete (ez éppen az ellentéte volt a későbbi amerikai ATLANTA és brit DIDO osztályú könnyűcirkálóknak). A hajókat később a Lend-Lease programban részben modern nyugati fegyverekkel szerelték fel és szovjet hajók közül elsőként a KIROV osztály kapott radart.
Könnyűcirkálóként jelentős fegyverzetével szemben az osztály csekély védelemmel rendelkezett. A KIROV osztály övvértje mindössze 50 mm vastag volt, a tornyok szintén 50 mm-es páncélzatot kaptak, akárcsak a barbetták, sőt, a páncél-fedélzet is 50 mm vastag volt (ez alól egyedül a 150 mm vastag parancsnoki híd jelentett kivételt).
A szovjet könnyűcirkáló-osztály tagjait 6 darab vízcsöves kazánnal táplált gőzturbinák mozgatták, amelyek az osztály első tagján 113500 lóerős összteljesítményt biztosítottak; ezzel a KIROV osztály próbaútján 35,94 csomós (66,56 km/h-s) sebességet ért el, míg az osztály leggyorsabb tagja 36,72 csomós (68,01 km/h-s) végsebességet produkált. A cirkálókat 872 fős legénység szolgálta ki.
Szolgálatban:
A szovjet hadiflotta-fejlesztés első körben mindössze három új hajóosztállyal számolt: a grandiózus tervek szerint 15(!) darab gigászi, üresen is több mint 59000 tonna vízkiszorítású SZOVJETSZKÍJ SZOJUZ osztályú csatahajóval a Szovjetunió egy csapásra a világ legerősebb tengeri erejévé vált volna, amelyet 2 darab KRONSTADT osztályú csatacirkáló és 6 darab KIROV osztályú könnyűcirkáló egészített volna ki, valamint 1940-ben megvásárolták a félkész német Petropavlovszk (ex- Lützow) nehézcirkálót.
A nagyra törő tervek azonban nem valósultak meg: a második világháború kitörését követően az új egységek építése drámai mértékben lelassult, amikor pedig 1941-ben a német Harmadik Birodalom megtámadta a Szovjetuniót, a kilátástalan helyzetben a felhalmozott nyersanyagokat szárazföldi harcjárművek gyártására használták fel, a programokat pedig törölték.
Mindez azt eredményezte, hogy sem a SZOVJETSZKÍJ SZOJUZ, sem a KRONSTADT osztály egyetlen tagja, sem pedig a Petropavlovszk nem készült el, ezért a szovjet haditengerészet teljes erejét mindössze két csatahajó (Arhangelszk és Gangut), valamint 5 cirkáló (Admiral Nakimov, Aznyeft, Krasznij Krim, Murmanszk és Rosznyeft) adta, ráadásul ezek mind 20-40 éves, elavult egységeket takartak, érdemi harcérték nélkül.
Ebben a helyzetben az 1935-től épített KIROV osztály rendkívüli mértékben felértékelődött. Az osztályt 6 tagúra tervezték, amelyek (Kirov, Vorosilov, Maxim Gorkij, Molotov, Kaganovics, Kalinyin) mind megépültek; igaz, a német támadás kezdetén csak 4 ilyen cirkáló állt hadrendben (a szovjetek a hajókat párosával építették, három egymás utáni (Projekt 26, 26bisz, 26bisz2) alosztályokban).
A KIROV osztály hat egységét kettesével a Balti-, Fekete-tengeri- és Csendes-óceáni flottákba osztották szét. A Kirov a Balti-tengeri flotta tagjaként részt vett Lettország megszállásában, majd a Téli háború folyamán finn erődítményeket pusztított, végül a német támadást követően a Maxim Gorkij-jal együtt a szovjet aknazár-telepítést fedezték, de utóbbi alatt a Maxim Gorkij a szintén jelen lévő Gnevnij rombolóval együtt belefutottak a németek aknáiba (mindkét hajó súlyosan megsérült, de amíg a Grevnij elsüllyedt, a Maxim Gorjik képes volt önerőből hazatérni).
A Barbarossa hadművelet során mindkét egység részt vett a szovjet erők evakuációjában, de ezt követően Leningrádban ragadtak, ahol a német szárazföldi állásokat lőtték (német repülőgépek és a szárazföldi tüzérség mindkét egységet megrongálta, de túlélték a háborút). A Fekete-tengeri flottához tartozó Molotov és Vorosilov hasonló életutat járt be: a háború kezdetén román állásokat lőttek, részt vettek a szovjet egységek kimenekítésében, német zuhanóbombázók megrongálták a Vorosilov-ot, amely aknára futott, de túlélte (míg ugyanitt a Moszkva nevű szovjet romboló aknarobbanás következtében elsüllyedt), míg a torpedótól megsérült Molotovot szintén kijavították.
Egy elhibázott támadást követően Sztálin 1943-ban gyakorlatilag megtiltotta a szovjet cirkálók és csatahajók üzemeltetését (attól félve, hogy egy esetleges újabb támadásban a szovjet haditengerészet további értékes hajókat veszít), ezért a háború második felében e két egység sem hagyta el a kikötőt. A KIROV osztály fennmaradó két tagja csak a háború utolsó szakaszában készült el, ezért már nem vettek részt a japánok elleni harcokban.
A második világháború után elkészült egy új szovjet cirkáló-osztály (a CSAPAJEV osztály), ezért (valamint a háborús sérülések miatt) a KIROV osztály szerepe csökkent. Az osztály névadó tagját iskolahajóvá minősítették és bár az 1950-es években megkezdték a többi egység modernizációját, ehelyett végül a hajókat különböző kísérletekhez használták (pl.: torpedók elleni védelem, hajófedélzeti helikopter, rakétákból álló fegyverzet). Az 1950-es évek végétől a KIROV osztály tagjait kivonták a hadrendből, majd fokozatosan elbontották őket.
Rövid aktív szolgálata ellenére a KIROV osztály (Projekt 26) a második világháború alatt a Szovjetunió egyetlen modern, nagy méretű hajóosztálya volt, amely nevét az 1970-es években egy új (immár rakétás-) cirkáló-osztály örökölte (Projekt 1144), de utóbbi KIROV osztály más módon nem kapcsolódott elődjéhez.
Műszaki adatok:
Név: Kirov (KIROV osztály)
Típus: könnyűcirkáló
Gyártó: Balti Hajógyár (Leningrád, Szovjetunió)
Rendszerbe állítás éve: 1938
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 7890 t (teljes terhelés mellett 9436 t)
Hossz: 191,3 m
Szélesség: 17,7 m
Merülés: 6,28 m
Hajtómű: 2 db 113500 LE-s összteljesítményű gőzturbina, 6 db kazán (Yarrow-Normand, vízcsöves)
Legénység: 872 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 9 db 180 mm-es löveg (180mm/57 B-1-P Pattern 1932, hármasával a főtornyokban)
Kiegészítő fegyverzet: 6 db 100 mm-es löveg, 6 db 45 mm-es löveg (légvédelmi), 4 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (légvédelmi), 6 db 533 mm-es torpedóvető cső, 2 db Berijev Be-2-es repülőgép
Páncélzat:
Toronypáncél: 50 mm
Övvért: 50 mm
Fedélzet páncélzata: 50 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 36 csomó (67 km/h)
Hatótávolság: 3750 tm (6940 km - 18 csomós - 33 km/h-s sebesség mellett)