ILMARINEN osztály

„Evickélő erőd”


Tervezés:

A Finn- és a Botteni-öblök között elterülő terület már a kőkorszak alatt is lakott területnek számított, és a helyi önkormányzat is több mint 1000 éves múltra tekint vissza, azonban kis országként (két nagyhatalom között) Finnország sokáig külföldi elnyomás alatt élt. A XII. században az ország a Svéd Királyság uralma alá került, a svéd uralom pedig 700 éven át tartott. 1809-ben Finnország végre megszabadult a Svéd Királyság elnyomásától, de csak azért, mert az országot I. Sándor orosz cár foglalta el. A XIX. században Finnország külön nagyhercegségként élvezett bizonyos fokú önállóságot, de továbbra is az Orosz Birodalom részeként létezett.

A hatalmas területű, de a törökökhöz hasonlóan a XX. század elején már rendkívül elavult, autoriter Orosz Birodalom belépett az első világháborúba, ám a lényegesen kisebb létszámú Németország megalázó vereséget mért rá, ezért 1917-ben az oroszok kénytelenek voltak külön békét kötni. A tetőpontra hágó elégedetlenséget és a kommunisták által kirobbantott polgárháborút kihasználva Finnország 1917. december 6-án deklarálta függetlenségét.

A kommunistákat vezető Lenin elismerte Finnország önállósági jogát, de hamarosan a szovjetek által támogatott helyi kommunisták és a németek által felkarolt polgári pártok között Finnországban is polgárháború tört ki, amely 1918 közepéig tartott. A két világháború között Finnországban stabil demokrácia alakult ki és Svédország többé nem kívánta megtámadni szomszédját, a keletről határos (kommunista) Szovjetunió azonban fenyegető szomszédnak bizonyult, ezért a finnek ütőképes haderő létrehozására kényszerültek.

Az 1920-as években Finnország hadereje, így többek között haditengerészetére is jellemző volt, hogy a felszerelés szinte kizárólag zsákmányolt szovjet eszközökből, fegyverekből és járművekből állt. Jellemző volt a finn haditengerészetre, hogy zászlóshajóját a Klas Horn (ex-Posadnik) adta: egy alig 420 tonna vízkiszorítású aknarakó hajó, amelyet két kisebb löveg beépítésével támadó célokra alakítottak át.

A finn haditengerészet, a Merivoimat erejét tovább csökkentette, hogy a meglévő hajók egy részét (köztük a torpedóvető csónakok egy részét) vissza kellett szolgáltatniuk, míg három hajó a szovjetek elleni (a britek által indított) 1918-19-es akciókban veszett el (jégzajlásban, nem harcban).

Nyilvánvaló volt, hogy a finn flottának új hajókra van szüksége és több terv is született a modernizációra, mégis évekig tartott, mire a döntéshozóknak sikerült megegyezni. Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy a jég miatt elvesztett hajók hírét hallva a C-osztályú torpedóvető csónakok megmarad példányait nyugdíjazták, 1925-ben pedig egy viharban egy S-osztályú torpedóvető csónak elsüllyedt.

A Finn parlament, a Suomen eduskunta két partvédő páncélos hadihajó és 4 tengeralattjáró építését rendelte el, amelyeket különböző helyben épített, valamint az Egyesült Királyságtól vásárolt torpedóvető csónakokkal kívántak megtámogatni (ezen kívül egy kiképző és több aknaszedő hajó építéséről/vásárlásáról is döntés született).

A partvédő páncélosok az ILMARINEN osztály nevet kapták, hivatalos finn besorolásuk Panssarilaiva (finn; csatahajó, páncélozott hajó) volt, a névadó egység és maga az osztály nevét a finn nemzeti eposz, a Kalevala mitikus kovácsáról kapta, a másik elkészült hajó, a Väinämöinen (Vejnemöjnen) a Kalevala központi szereplőjére utalt.


Konstrukció:

Az ILMARINEN osztály kategóriáját tekintve partvédő páncélos hajótípus, amely egy, a kisebb haditengerészetek által kedvelt kategória volt. A partvédő hadihajók jellegzetessége volt, hogy relatív kis vízkiszorítás mellett nagy kaliberű lövegekkel és tűzerővel rendelkeztek, ugyanakkor sebességük és tengerjáró képességük korlátozott volt, ami érthető, lévén feladatuk a parti területek őrzésére korlátozódott.

Az ILMARINEN osztály tagjai 93 méteres hossz mellett 3900 tonnás vízkiszorítással rendelkeztek, merülésük pedig csupán 4,5 métert tett ki, ugyanakkor elsődleges tüzérségüket 4 db 254 mm-es löveg alkotta. A vízkiszorításhoz képest rendkívül nagy kaliberű (10 hüvelykes), a svéd Bofors-tól vásárolt lövegeket kettesével egy-egy toronyban helyezték el a hajó orrán és farán, hasonlóan a lényegesen nagyobb csatahajókhoz.

A nagykaliberű lövegek mellett a hajók 8-8 db 105 mm-es (szintén Bofors) löveget kaptak, párosával közös toronyban (egy-egy előre és hátra, további kettő pedig a hajó bal- és jobboldalára került). A hagyományos, hajók elleni tüzérség mellett az ILMARINEN osztály tagjait 4 db 40 mm-es Vickers és 2 db 20 mm-es Madsen légvédelmi gépágyúval is felszerelték (a gépágyúk egy-egy üteget alkottak).

1941-ben a hajók védelmét kismértékben átalakították: a légvédelmi lövegeket közül a 40 mm-eseket szintén 40 mm-es, de M/36S típusúakra cserélték, a Madsen gépágyúk számát pedig megduplázták.

A finn partvédő páncélos páncélzata a tűzerejéhez hasonlóan meghaladta az ebben a méret-kategóriában megszokottakat - a páncélzat vastagsága a felépítményen elérte a 125 mm-t, a tornyokon pedig a 100 mm-t. Az oldalsó páncélzat vastagsága lényegesen csekélyebb volt: a vízvonalban a páncélzat vastagsága maximum 55-t ért el, emellett a hajókba 20 mm-es páncélfedélzetet építettek.

A tűzerő és védelem növelését ilyen kis méretben csak úgy sikerült megoldani, hogy mindezt a mozgékonyság igen erős rovására tették (a finn partvédő páncélosok az amerikai polgárháború alatt megjelent monitor típusú hadihajókra, így a kategória névadójára, a MONITOR osztályra hasonlítottak).

Az ILMARINEN osztály sebessége minimális, csupán 14,5 csomó (26,9 km/h) volt, lévén a dízel-elektromos meghajtás 4 hajtóműve egyenként csupán 1173 lóerőt adott le, a névleges teljesítmény pedig mindössze 4700-4800 lóerő volt (a hajókat két kisebb, 100-100 lóerős dízelmotorral is felszerelték).

A partvédő páncélosok hatótávolsága is igen csekély volt: a minimális, mindössze 93 tonnányi dízelolajjal az ILMARINEN osztály tagjai maximum 700 tengeri mérföldet, azaz kb. 1300 km-t tehettek meg, ami hosszabb tengeri utakra alkalmatlanná tette a hajót, de nem szabad elfelejteni, hogy a finnek ezeket a hajókat kizárólag part menti területeken kívánták használni (a hajók legénysége valamivel 400 fő feletti volt).

Az ILMARINEN osztály felépítményének érdekessége volt egy magas, felül kiszélesedő megfigyelő-torony, emiatt a köznyelv ezeket az egységeket világítótorony-hajóknak is nevezte.


Szolgálatban:

A hajók építését a fél-finnországi Turku városában található Crichton-Vulcan Oy hajógyár végezte - a város a XVIII. század óta rendelkezett hajógyártó dokkal, ezen belül a cég az első világháború alatt is működött (ekkor az Orosz Birodalom számára gyártott hadihajókat), később pedig a finn haditengerészeti modernizációs program központi elemévé lépett elő. A tervek a holland (valójában német) NV Ingenieurskantoor voor Scheepsbouw-től származtak.

Kis országként az ILMARINEN osztály tagjainak építése lassan haladt. Az Ilmarinen építését két évvel a megrendelést követően, 1929-ben kezdték meg, akárcsak testvérhajóját, a vízrebocsátás 1931-ben és 32-ben történet meg, a rendszerbe állításra pedig csak 1932-ben és 1934-ben került sor (előbb a Väinämöinen készült el).

A kész hajókat egyesek kigúnyolták korlátozott képességeik miatt, valójában azonban az ILMARINEN osztály az észak-európai országok flottáiban gyakori partvédő páncélosok között jól sikerültnek számított. A hajók ugyan nem változtatták meg a szektor erőegyensúlyát, ugyanakkor Finnország okkal bízhatott képességeikben.

A finn stratégia kifejezetten a szovjetek ellen készült, mivel a szomszédos diktatúra fenyegetően agresszívnak bizonyult (Finnország jó kapcsolatot ápolt a németekkel, ezért nem tartott az Adolf Hitler vezette német fasisztáktól). A szovjetek (és más potenciális támadók) legyőzését a finnek a szárazföldön kívánták kivitelezni, de a csapatok felvonulásáig időt kellett nyerni. Finnország erős partvédelemmel rendelkezett különböző (még az oroszok által épített) erődök és kisebb üteget formájában, emellett háború esetén el kívánták aknásítani a finn partokat, valamint bevetni az ILMARINEN osztályú hajókat.

Ez utóbbiak feladata nem kizárólag a partraszálló hajók elpusztítása volt: erős lövegeikkel eséllyel vehették fel a harcot a támadókkal, amennyiben viszont nagyobb vagy erősebb ellenféllel kerültek szembe, rendkívül csekély merülésüknek köszönhetően elmenekülhettek a sekély finn vizekre, ahová a legtöbb hajó nem tudta őket követni.

Az ILMARINEN osztály egyike volt az utolsó partvédő páncélosoknak és egyben a legfejlettebb ilyen típusú hadihajók közé tartoztak. Nagykaliberű lövegeik ellenére rendkívül kompakt kialakításúak voltak alacsony merüléssel, ám ennek az alacsony sebesség mellett volt egy másik ára is: a két hadihajó már enyhébb hullámzásban is megdőlt, erős viharban pedig félő volt, hogy elsüllyed. E problémák ellenére a hajókkal több esetben is kisebb utakat teljesítettek.

A második világháború kitörésekor mindkét ILMARINEN osztályú hajót az Aland szigetekhez rendelték, mivel a Finnországhoz tartozó területet békeidőben demilitarizálták, de a tél beálltával a jég természetes védelmet biztosított a délnyugati szigeteknek, ezért a hajók visszatértek és biztosították Turku városának légvédelmét.

A szovjet repülőgépek ellen a hajókat fehérre festették, ennek ellenére több alkalommal is megtámadták a partvédő páncélosokat (ezekben a harcokban a finnek egyetlen főt vesztettek, valamint számos tengerész megsérült).

A Folytatólagos háború alatt az Ilmarinen és a Väinämöinen is lőtte a Hanko félszigeten (Finnország legdélebbi részén) található szovjet katonai bázist 1941-ben, de addig nagyobb akcióra nem került sor. E támadásokat a németek bombázókkal segítették és a finnek később is együttműködtek a nácikkal. Az Unternehmen Nordwind (német; északi szél hadművelet) keretében az ILMARINEN osztályú hajók más kisebb német egységekkel megpróbálták lépre csalni a szovjeteket, akikre siker esetén német cirkálók csaptak volna le.

Mivel a szovjetek nem észlelték a partot megközelítő finn-német csali-flottát, az visszafordult. Az elaknásított vizeken a hajócsoport élén aknaszedő hajók haladtak, de kis számú robbanóeszközt nem vettek észre, amelyek közül néhány felakadt az Ilmarinen-re és amikor a parvédő páncélos fordulni kezdett, a hajó alatt detonáltak. A robbanás által ütött léken beömlő víztől az Ilmarinen alig 7 perc alatt felborult és elsüllyedt; 403 fős legénységéből 271-en odavesztek.

1943-ban a Väinämöinen járőrhajókból és aknaszedőkből álló kísérettel kelet felé haladt, de egyetlen összecsapásban sem vett részt és mivel a nehéz szovjet hadihajók soha nem hagyták el Leningrádot (ahol tüzérdési támogatást nyújtottak), a hajó elsődleges feladata a Finnországot védő aknamezők felügyeletére korlátozódott.

A szovjetek 1944-es offenzívája során megkísérelték elpusztítani a Väinämöinen-t, de a 132 bombázóból álló kötelék szerencsétlenségére egy másik hajót, a német Niobe légvédelmi cirkálót találta meg, amely ugyan a harcban elsüllyedt, a Väinämöinen viszont túlélte a második világháborút. A békekötést követően a hajót (1947-ben) a finnek háborús jóvátételként a Szovjetuniónak adták át, ahol Vybort néven, modernizálva az 1950-es évekig szolgált, de már csak mint lakóhajó: elbontására 1966-ban került sor.

Az ILMARINEN osztály a partvédő páncélosok ideájának kiváló példája volt, de hiába volt fejlettebb majdnem minden hasonló hajónál, a harcok bebizonyították a mozgékonyság előnyét a tűzerő és védelem felett; az osztály tengerjáró képességének hiánya pedig passzivitásra kárhoztatta a máskülönben modern hajókat.


Műszaki adatok:

Név: Ilmarinen (ILMARINEN osztály)

Típus: partvédő páncélos

Gyártó: Crichton-Vulcan Oy (Turku)

Rendszerbe állítás éve: 1934

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 3900 t

Hossz: 93,0 m

Szélesség: 16,9 m

Merülés: 4,5 m

Hajtómű: 4700 lóerős összteljesítmény; 4 db dízelmotor (Krupp), 2 db 100 lóerős tartalék-motor

Legénység: 403 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 4 db 254 mm-es löveg (Bofors, kettesével az első és hátsó főtornyokban)

Kiegészítő fegyverzet: 8 db 105 mm-es löveg, 4 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú (Vickers), 2 db 20 mm-es légvédelmi gépágyú (Madsen)

Páncélzat:

Toronypáncél: 100 mm

Övvért: max. 50 mm

Fedélzet páncélzata: 20 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 14,5 csomó (26,9 km/h)

Hatótávolság: 700 tm (1300 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.