I-400 osztály

„Alámerült repülőgép-hordozó”


Tervezés:

A Meidzsi-restauráció részeként a Nagy Japán Birodalom fél évszázad alatt középkori szinten álló, bezárkózó ázsiai országból a kor európai nagyhatalmaihoz mérhető birodalommá vált, amely hozzájuk hasonlóan hatalmas gyarmatbirodalom kiépítésére törekedett, de mivel ekkorra a nagyhatalmak már a világ túlnyomó részét felosztották egymás között, a japánok csak háborúk árán terjeszkedhettek.

A Nagy Japán Birodalom többek között az 1894-95-ös Első kínai-japán háborúban legyőzte Kínát (független országgá téve Koreát), az 1904-5-ös Orosz-japán háborúban legyőztek az Orosz Birodalmat, 1910-ben elfoglalta Koreát, az első világháború alatt pedig megszerezte a Német Birodalom ázsiai területeit.

A további japán hódítások három területre koncentráltak. Az észak-nyugati terjeszkedést az 1930-as évek végén a Szovjetunió megállította, ezért a két diktatúra békét kötött és a japánok a fennmaradó két irányra koncentráltak: Ázsia szárazföldi területeinek, valamint a Csendes-óceáni szigeteknek a meghódítására.

Előbbi európai országok fennhatósága alá tartozott, de mivel 1939-ben Európában kitört a második világháború, az anyaországok többségét a németek rövid idő alatt elfoglalták vagy a túlélésért küzdöttek, ezért ezeket a japánok sikeresen elfoglalták, az óceáni szigeteken azonban szembetalálták magukat egy másik terjeszkedő nagyhatalommal, az Amerikai Egyesült Államokkal.

Az amerikaiak a második világháború kezdetén semlegesek maradtak és a többi nagyhatalomtól (köztük a japánoktól) való rendkívüli távolságuk miatt nem lehetett őket pusztán az európai harcokkal és az ázsiai gyarmataik elfoglalásával térdre kényszeríteni. A Japán Császári Haditengerészet hatalmas utat tett meg: az 1930-as évek végére a világ harmadik legerősebb tengeri erejévé vált és számos tengeralattjáróval, csatahajóval és repülőgép-hordozóval rendelkezett, de tisztában voltak vele, hogy egy hosszú konfliktusban képtelenek lennének felülkerekedni az amerikai haditengerészeten.

Ennek oka az Amerikai Egyesült Államok alvó óriáshoz hasonló gazdasága volt: békeidőben a demokratikus vezetés jelentősen korlátozta a katonai költségvetést, egy elhúzódó háború esetén azonban az amerikai ipar átállt a katonai célok kiszolgálására és ontotta magából a fegyvereket és harcjárműveket: 1918-22 között például csak a CLEMSON osztályú rombolóból (rekordszámú) 156 példányt építettek.

A japánok tisztában voltak vele, hogy egy elhúzódó háborúban esélyük sincs az Amerikai Egyesült Államok ellen annak nagyságrendileg nagyobb ipara miatt, ezért a cél egy, az ázsiai ország mentalitásába illő, döntő csata kivívása volt, amelyben az amerikaiak olyan jelentős vereséget szenvednek, hogy az amerikai közvélemény békekötésre fogja kényszeríteni az országot.

Mivel a japánok már a háború kitörése előtt is hátrányban voltak, egy rendkívül vakmerő támadásban csapást mértek az amerikaiak Hawaii szigetén található haditengerészeti bázisra (Pearl Harbor), remélve, hogy képesek lesznek megsemmisíteni az ott állomásozó amerikai flottát, kiegyenlítve az erőviszonyokat. Maga az 1941 decemberében végrehajtott támadás relatív sikeres volt (csekély veszteségek mellett a japánok elsüllyesztettek 4 csatahajót és 4 továbbit megrongáltak), azonban a kulcsfontosságú amerikai repülőgép-hordozók egyike sem tartózkodott a kikötőben, amelyekre támaszkodva az amerikaiak beléptek a háborúba.

A japánok legrosszabb rémálma valósult meg: az amerikaiak a súlyos veszteségek ellenére folytatták a harcot, miközben gyáraik ontani kezdték magukból az új típusokat (köztük a CLEMSON osztálynál is nagyobb számban gyártott FLETCHER osztályú rombolókat és a sorozatban gyártott ESSEX osztályú repülőgép-hordozókat).

A japánok még 1942 elején is bíztak benne, hogy amennyiben csapást tudnának mérni az Amerikai Egyesült Államok területére, a civil áldozatok láttán sikerülne kikényszeríteni a békét, ekkor azonban felszíni hajókkal már öngyilkosság lett volna támadást indítani, ezért ehelyett a japán flotta vezetője, Jamamoto admirális egy radikális ötlettel állt elő: egy repülőgépeket hordozó tengeralattjáróval. A program SZENTOKU osztály néven futott, amely a különleges tengeralattjáró kifejezés rövidítése, de a típus ismertebb neve I-400 osztály (az osztály első tagja, az I-400-as tengeralattjáró után).


Konstrukció:

A tengeralattjárók az első világháború alatt fontos szerepet játszottak és a két világháború között, majd a második világháború alatt is jelentős számban építették őket, ugyanakkor túlnyomó többségük 500-1500 tonnás vízkiszorítással rendelkezett és csak néhány torpedót hordoztak. A második világháborúban terjedni kezdtek a nagyobb, jelentős hatótávolsággal rendelkező flotta-tengeralattjárók (köztük az alámerülve közel 2500 tonnás amerikai GATO osztály), de már az első világháborúban építettek néhány még nagyobb, ún. cirkáló tengeralattjárót, amelyek egy-két nagy kaliberű hajóágyút szállítottak (ld.: francia SURCOUF osztály). A SURCOUF osztály közel 4400 tonnás vízkiszorításával korának legnagyobb tengeralattjárója volt, de a japánok még egy ennél is nagyobb tengeralattjáró-osztályt képzeltek el.

Nevel ellenére a repülőgép-hordozó tengeralattjárók nem hasonlítottak a felszíni repülőgép-hordozókra: szinte minden példány (köztük az egytagú SURCOUF osztály is) egyetlen egy kisméretű, szétszedhető vízi repülőgépet hordozott, mert az ehhez szükséges hangár így is különösen nagyméretű tengeralattjárót igényelt.

Az I-400 osztálynál még tovább mentek: nem egy, hanem eleve két repülőgép szállítását tervezték, ráadásul elődeivel szemben ezek nem minimális tömegű és korlátozott képességű speciális modellek voltak (mint a SURCOUF osztályon használt Besson MB.411-es), hanem modern, nagy sebességű repülőgépek, képesek egy torpedó vagy 850 kg-nyi bomba szállítására.

Az I-400 osztály hossza ezért elérte a 122 métert, szélessége a 12 métert, vízkiszorítása pedig a 6670 tonnát, ezáltal a világ legnagyobb tengeralattjárójává vált, amit részben az okozott, hogy a végleges tervben a hordozott repülőgépek számát kettőről háromra növelték (a repülőgépeket egy vízmentes hangárba tárolták, amely egyedi, aszimmetrikus formát adott a tengeralattjárónak).

A hordozott géptípus nem a korábbi japán tengeralattjárókon használt Jokoszuka E14Y volt, hanem a legújabb Aicsi M6A „Szeiran” modell: egy 474 km/h-s végsebességre képes repülőcsónak, amelyet a legendás Messerschmitt Bf 109-est is meghajtó német Daimler-Benz DB 601-es repülőgépmotor licencgyártású változata hajtott.

További előnyt jelentett, hogy az áramvonalas repülőgépet nem kellett szétszerelni, egyedül a nagyméretű úszótalpakat választották le, valamint a hordozófedélzeti tárolás megkönnyítésére be lehetett hajtani a repülőgép szárnyait és vezérsíkjait. A felszínre emelkedést követően 30 percig tartott egy repülőgép indításra kész állapotba hozása, de csak 15 percig, amennyiben az úszótalpakat nem szerelték fel (ez kismértékben növelte a gép képességeit, de emiatt a repülőgép hasra szállt le és nem volt lehetőség a begyűjtésére). Az M6A-kat egy 26 méteres, sűrített levegős katapult indította.

A repülőgépek mellett a tengeralattjáró 8 db 533 mm-es torpedóvető csővel rendelkezett (mindegyik előre nézett), egy 140 mm-es 11-es típusú löveggel (fegyvertelen teherhajók ellen), valamint 10 db 25 mm-es légvédelmi löveggel (ebből 3 db háromlöveges, 1 db egyedülálló lőállásban). Japán második világháborús harcjárművek között ritka módon az I-400 osztályt már felszerelték egy (80 km-es hatótávolságú) légvédelmi radarral. A nagyméretű hajótest miatt a tengeralattjárót szonárjel-elnyelő bevonattal látták el.

Hatalmas mérete miatt a tengeralattjárót a felszínen 4 db dízelmotor mozgatta, amelyek 9000 lóerős teljesítményre voltak képesek, 18,7 csomós (34,6 km/h-s) végsebességet biztosítva. A víz alatt az I-400 osztályt két elektromos motor hajtotta: a 4200 lóerős összteljesítmény 6,5 csomós (12 km/h-s) maximális sebességet tett lehetővé. A tengeralattjáró maximális merülési mélysége 100 méter volt (a típus a felszínen elképesztően nagy; 37500 tm-es, azaz közel 70000 km-es hatótávolsággal rendelkezett, a víz alatt az óriási vízkiszorítás miatt viszont alig 60 tm-et; 111 km-t tehetett meg).

Az I-400 osztályt tengeralattjárók között rendkívül nagy, 144 fős legénység szolgálta ki, ennek ellenére a harcjárművön igen mostoha körülmények uralkodtak: mások mellett a hálókörzetben nem volt elég hely minden tengerésznek, emellett a tengeralattjáró nem rendelkezett semmilyen hőmérséklet-szabályzó rendszerrel, ami a forró dél-ázsiai trópusi környezetben komoly többlet-terhelést okozott.


Szolgálatban:

Az I-400-as program nem volt előzmények nélküli: a japánok a második világháború előtt és alatt minden más országnál több nagyméretű tengeralattjárót építettek: ilyen volt a 18 db 3600 tonnás I-15 osztály (más néven B1) és a J-3-as sorozatba tartozó I-8-as. Amikor 1942 elején az ázsiai ország az Amerikai Egyesült Államok megtámadása mellett döntött, komoly problémát okozott, hogy a japánok (ellentétben az amerikaiakkal) nem rendelkeztek nagy hatótávolságú stratégiai bombázókkal - részben ezek kiváltására szolgált az I-400 osztály.

Az eredeti tervek egy teljes flottányi I-400 osztályú tengeralattjáró rendszeresítéséről szóltak és az ország korlátozott ipari kapacitása ellenére az építés gyors ütemben folyt. Az első egység (I-400) gerincfektetésére 1943. január 18-án került sor a Kure Arzenálban, amelyet két hónappal később követett a Szaszebo Arzenálban az I-401-es és I-402-es, valamint még abban az évben az I-404-es szintén a Kure Arzenálban és az I-405-ös a Kawasaki Hajógyárban.

1943 közepére a japánok már több súlyos vereséget szenvedtek az amerikaiaktól (pl.: Korall-tengeri csata, Midway-i csata vagy a szárazföldi Guadalcanali hadjárat), ezért még sürgetőbbé vált egy, a háborúnak (a japán remények szerint) egy csapásra véget vetni képes fegyver rendszeresítése, amely ráadásul a víz alatti haladás és rendkívüli hatótávolsága révén valóban képes lehet észrevétlenül az amerikai partok közelébe férkőzni és a part menti nagyvárosokat bombázni.

1943 áprilisában az amerikaiak sikeresen lelőtték a Jamamoto admirálist szállító bombázót, amellyel a program elvesztette legfontosabb támogatóját, ezért a 18 tengeralattjárós megrendelést 1943 júliusában 9-re csökkentették, majd októberben 5-re (I-400-tól I-405-ig, kivéve az I-403-ast). Az öt, már építés alatt álló tengeralattjáróból az első I-400-ast 1944. január 18-án bocsátották vízre, de csak 1944. december 30-án állt szolgálatba, amelyet bő egy héttel később követett az I-401-es.

1945 elejére a japán flotta gyakorlatilag megsemmisült és a vereség már elkerülhetetlennek látszott, ennek ellenére a japánok továbbra is tervezték az egyre inkább a németekhez hasonlóan „csodafegyverként” számon tartott harcjármű bevetését, amely megváltoztathatja a háború menetét, de legalábbis tárgyalásra kényszeríti az amerikaiakat.

A japánok már 1943-ban tervezték a Panama csatorna zsiliprendszerének megrongálását, hogy lelassítsák az amerikaiak utánpótlását, de a kulcsfontosságú vízi útvonal rendkívüli védelme miatt erre felszíni hajókkal nem volt mód. Ahogy azonban az amerikaiak mind nagyobb területre terjesztették ki a fennhatóságukat, visszaszorítva a japánokat, a hátországhoz közeli csatorna védelme csökkent.

A támadáshoz szükség volt az I-400-as osztály hatótávolságára és repülőgépeire, ezért a tervvel kivárták az első egységek hadrendbe állítását. 1945 elején megkezdődött a felkészülés - a támadást 4 tengeralattjáróval tervezték végrehajtani: mivel csak 2 db I-400 osztályú repülőgép-hordozó tengeralattjáró állt rendelkezésre, ezeket két kisebb, egyenként 2 db Szeiran repülőgépet hordozó I-13 osztályú tengeralattjáróval egészítették ki, a tervezett bombavetést pedig öngyilkos „kamikaze” támadással váltották ki (a repülőgépekre fixen rögzítették a bombákat). A baloldali fotón balról jobbra az (AM osztályú) I-14-es, az I-401-es és az I-400-as látható (az I-14-es rövidebb hangárjában az I-13 osztályú tengeralattjárókhoz hasonlóan csak 2 db Aicsi M6A repülőgépet hordozott).

Az alakulat 1945 júniusában egy 1:1 arányú, fából készült célponton begyakorolta a támadást, de nem sokkal a bevetés előtt elesett Okinava szigete, így már semmi nem választotta el a japán főszigeteket az előretörő amerikaiaktól, ezért az a döntés született, hogy a Panama csatorna helyett a repülőgép-hordozó tengeralattjárók az amerikaiak előretolt bázisát fogják támadni. Végül ez a támadás ugyanúgy nem valósult meg, mint az amerikai San Diego városa elleni vegyi támadás, mert a Nagy Japán Birodalom a tervezett akciók előtt kapitulált, ezért a japánok a háború végén megsemmisítették a tengeralattjáró fegyvereit.

Az I-400 osztály tagjai így soha nem kerültek bevetésre és végül mindössze 3 egység készült el (I-400, I-401, I-402), ráadásul az I-402-t átalakították repülőgépek nélküli teherszállító tengeralattjáróvá (az I-404-es építését 95%-os készültségi fokon állították le, míg az I-405-ös már a vízre tételig sem jutott el).

Az I-400-as osztályú tengeralattjáró a japán hadiipar egyik komoly teljesítménye volt, amely (hasonlóan a JAMATO osztályú csatahajókhoz) minden azt megelőző tengeralattjárót felülmúlt mind méretben, mint erőben, azonban maga a konstrukció (hasonlóan a korábbi cirkáló tengeralattjáróhoz) több hátrányos tulajdonsággal rendelkezett.

Hatalmas méret miatt a jármű jelentős legénységet és készleteket igényelt, miközben alacsony mozgékonysággal rendelkezett: a víz alatt csak nagyon lassan haladhatott, ráadásul az egyenes haladást megnehezített az aszimmetrikus kialakítása, az emelkedést és süllyedést pedig az a tény, hogy 122 méteres hosszával a tengeralattjáró hosszabb volt, mint amilyen mélyre (100 méterre) le tudott merülni. Mindezek mellett az I-400 osztály alámerülése hosszú időt (közel egy percet) vett igénybe és a tengeralattjárók mind a felszínen, mind a víz alatt hatalmas célpontot és szonárjelet mutattak.

Az amerikaiak a második világháború után mindhárom elkészült I-400-as osztályú tengeralattjárót begyűjtötték és megvizsgálták. A szovjetek élénken érdeklődtek a hatalmas egységek iránt, ezért azokat az amerikaiak más tengeralattjárókkal együtt 1946-ban elsüllyesztették: ez alól egyedül a befejezetlen I-404-es jelentett kivételt, amely a háború végén amerikai bombatámadásban súlyosan megsérült (a használhatatlan roncsot csak 1952-ben bontották le).

A repülőgép-hordozó tengeralattjárók ideáját a japánok fejlesztették legtovább az I-400 osztállyal, azonban maga a koncepció fejlesztési zsákutcának bizonyult: egy ilyen nagy méretű tengeralattjáró már számos problémával rendelkezett, ennek ellenére mindössze 3 db repülőgépet hordozott. A második világháborút követően az amerikaiak (részben az I-400 osztályból kiindulva) tervezték több óriási (akár 200 méternél is nagyobb), sugárhajtóműves repülőgépeket hordozó tengeralattjárók építését, ezek azonban nem valósultak meg. A hidegháború alatt a szovjetek a TYPHOON osztály képében építettek még az I-400 osztálynál is nagyobb tengeralattjárókat - ezek nem hordoztak repülőgépeket, de maga az elképzelés a XXI. században új erőre kapott a pilóta nélküli drónokat hordozni képes tengeralattjáró koncepciójában (a 2005-ben hadrendbe állt német TYPE 202/TODARO osztályú tengeralattjárók például 3 db EMT Aladin 3,2 kg-os felderítő drónt hordoznak).


Műszaki adatok:

Név: I-400 (I-400 osztály)

Típus: repülőgép-hordozó tengeralattjáró

Gyártó: Cherbourg Arsenal (Cherbourg, Franciaország)

Rendszerbe állítás éve: 1945

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 6670 t

Hossz: 122 m

Szélesség: 12 m

Hajtómű: 4 db, 9000 LE összteljesítményű robbanómotor (dízelüzemű), 2 db 4200 LE összteljesítményű elektromos motor

Legénység: 144 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 3 db repülőgép (Aicsi M6A, a hangárban)

Kiegészítő fegyverzet: 8 db 533 mm-es torpedóvető cső (mindegyik előrenéző), 1 db 140 mm-es löveg (11-es típus, a test tetején), 10 db 25 mm-es légvédelmi löveg (96-os típusú, 3 db hármas, 1 db egyedülálló ütegben)

Teljesítmények:

Felszíni végsebesség: 18,7 csomó (34,6 km/h)

Tenger alatti végsebesség: 6,5 csomó (12 km/h-ra)

Maximális merülési mélység: 100 m

Felszíni hatótávolság: 37500 tm (69450 km, 14 csomós - 25,9 km/h-s - sebesség mellett)

Tenger alatti hatótávolság: 60 tm (111 km, 3 csomós - 5,6 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.